A túszejtő mindenkitől elvette a mobiltelefont, és a szemétbe dobta. A bejárati ajtót elbarikádozta a kanapéval, néhány székkel, valamint egy dohányzóasztallal. Zihálva megfordult, majd a túszokra szegezte a fegyvert.
– Ha mindenki engedelmeskedik, senkinek nem esik bántódása – motyogta.
– Kivéve annak, akiknek már késő – javította ki Izzy suttogva.
Tudta, hogy a fegyveres figyeli; érezte a tekintetét, akár egy lézersugarat. De nem volt hajlandó tudomást venni róla. Megtette, amit George parancsolt, és most a sebesültekkel akart foglalkozni. Nem bírta tétlenül nézni a szenvedésüket.
Janine még mindig Bex mellkasára szorította a kezét. Izzy odahajolt, hogy megnézze, mennyire vérzik a seb. A nő alig hallhatóan suttogva szólalt meg:
– Az unokahúgom. A szekrényben.
Izzy visszagondolt a két rettegő arcra, amikor a túszejtő parancsára kinyitotta a takarítószekrény ajtaját. Még közelebb hajolt, úgy tett, mintha Bex nehézkes légzését figyelné.
– Semmi baja – suttogta.
Bex lehunyta a szemét.
– Meg kell mondani…
– Mit akar mondani? – Bex köhögött, és felkiáltott a tüdejébe, bordáiba nyilalló fájdalomtól. Izzy megpróbálta elvonni a figyelmét. Egyebet nemigen tudott tenni, hogy segítsen rajta. – Mivel foglalkozik, Bex?
– Művész – nyöszörögte ki a nő. – Fáj.
– Tudom – nyugtatta Izzy. – Minél kevesebbet mozog, annál jobb. – Janine-re pillantott, és csendesen kérte, hogy folytassa.
– Most el kell látnom egy másik sérültet, de ígérem, visszajövök – mondta Izzy.
Odalépett dr. Wardhoz. A szorítókötés, amit Joy kötött meg, nem volt elég szoros, így aztán valami tartósabb megoldást kellett találni.
– Vonita – suttogta az orvos. – Elhunyt?
Izzy bólintott.
– Sajnálom.
– Én is – mondta dr. Ward halkan. – Én is. – Hátrapillantott a válla fölött, mintha átlátna a recepcióspulton, oda, ahol a holttest fekszik. – Vonita mindig úgy tekintett a páciensekre, mintha a saját lányai lennének. A férjét rettenetesen idegesítette, mennyire sokat dolgozott itt. Mindig azt mondta, hogy Vonitát innen egyszer koporsóban viszik majd ki. – Louie hangja elcsuklott. – Milyen rémes, hogy igaza lett.
Izzy a dr. Ward nadrágjából letépett darabot szorosabbra húzta a férfi combja körül, majd erősen megkötötte a seb fölött.
– Ne fészkelődjön, doktor úr!
Dr. Ward felvonta a szemöldökét.
– Tulajdonképpen letépte rólam a nadrágot, nővér. Ezek után akár a keresztnevemen is szólíthat, nem?
Izzy talált a kanapé alatt egy tollat, azzal leszorította a csomót, majd ismét megkötötte. Aztán körbeforgatta a tollat, így még szorosabbra erősítve a kötést. A vér lassabban szivárgott, aztán elállt.
– Tessék, máris jobb – mondta Izzy. Elővett egy tekercs leukoplasztot, elszakította a fogával, és rögzítette a szorítókötést. Aztán az órájára pillantott. Fél egy múlt. Az óra ketyegett: dr. Ward így már nem vérzik el, ám vérkeringés nélkül károsodnak a szövetek. Ha a szorítókötés két óránál tovább marad rajta, izom- vagy idegkárosodás következhet be. Hat óra után pedig amputáció várható.
Talán addigra megmentik őket.
Dr. Ward megveregette Izzy vállát, amikor a nővér elrendezte a kötést.
– Jó csapat vagyunk – mondta. – Köszönöm. – Feltámasztotta a lábát egy székre, hogy az a szívénél magasabban legyen.
Izzy Bexre pillantott, aki még mindig holtsápadtan, de stabil állapotban feküdt a padlón.
Most, hogy nem kellett mások gondját viselnie, Izzy keze remegni kezdett. Lefogta reszkető ujjait.
– Még nem találkoztunk itt korábban, ugye? – kérdezte dr. Ward.
Izzy megrázta a fejét. Válaszra nyitotta a száját, de nem szólalt meg, mert elment mellettük a túszejtő, aki magában motyogott.
Amikor a szoba másik felébe ért, az orvos ismét beszélni kezdett.
– Van férje, aki most aggódik magáért?
Halkan szólt, csak ketten hallották a beszélgetést.
– Nincs – felelte Izzy. – Csak barátom van.
– Csak barát? – incselkedett dr. Ward.
– Talán vőlegény…
– Talán? Nem emlékszik, hogy barátja van, vagy vőlegénye? – Az orvos felnevetett. – Vagy talán még nem döntötte el?
– Bonyolult.
– Kisasszony, rengeteg időm van, meséljen! – vigyorgott Louie.
– Tényleg nem egyszerű. Nagyon különböző helyről származunk – magyarázta Izzy.
– Palesztina és Izrael?
– Tessék? Dehogy…
– A Mars és a Vénusz? – faggatta tovább dr. Ward. – Unió és Konföderáció?
– Parker már gyermekkorában is kaviárt reggelizhetett. Én meg akkor reggelizhettem, ha volt pénzünk ételre. – Izzy azonnal elvörösödött. Soha nem beszélt a gyermekkoráról. Mindennap megpróbálta maga mögött hagyni.
Még csak néhány hete jártak, amikor egyszer Parker a közösségi oldalakat böngészve megszólalt. Hogy ez a Valencia milyen jól néz ki!
Izzy féltékeny lett. Hadd találgassak! Biztosan egy iskolába jártatok. Az ilyen nevű lányok folyton csak síelnek, és letéti alapítványok őrizték az örökségüket.
Parker odatartotta a telefonját Izzy orra elé, és megmutatta, hogy az új Instagram-szűrőnek Valencia a neve.
Nocsak, mintha féltékeny lennél, incselkedett.
Mondtam, hogy nem vagyok tökéletes.
Nem vagy az, bólintott Parker. Csak nekem.
Amikor összeköltöztek, Parker egyszer alátét nélkül tette a bögréjét az asztalkára, amit egy garázsvásáron vettek aznap. Miért nem tettél alá alátétet? – méltatlankodott Izzy.
Ez egy húszdolláros asztalka, felelte hitetlenkedve Parker.
Izzy el sem tudta képzelni, hogy ha valaki ennyi pénzt kiad egy tárgyért, akkor nem úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Pontosan! – mondta.
Parker minden haragja elpárolgott.
Izzy pontosan tudta, miért szeretett bele Parkerbe. Csak azt nem értette, hogy a férfi miért éppen őt választotta. Egy nap talán majd szégyellni fogja a barátai előtt, ha kiderül, honnan származik. Vagy elhagyja, és akkor Izzy összeomlik. Ennél még az is jobb, ha megelőzi, és ő hagyja el.
Dr. Ward megfogta a nővér kezét. Már nem remegett.
– Nocsak, mintha elszállt volna a rémület – mondta.
Ahogy elkezdtek suttogni olyan dolgokról, amikről bármikor, bárhol beszélhettek volna – kivéve mondjuk egy túszdráma kellős közepén –, Izzy reszketése megszűnt.
– Maga szerint mi lesz velünk? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – felelte az orvos. – De azt tudom, hogy maga túléli. – Rákacsintott. – Nem hagyhatja faképnél azt a szegény fiút.
És akkor még a felét el sem mondtam – gondolta Izzy.
Jodi Picoult: Életszikra
Athenaeum, 2018
