Ha Franciaország legfontosabb idegenforgalmi célpontjait vesszük sorra, akkor az ország délnyugati részében található egykori Languedoc-Roussillon régió egész biztosan nem az elsők között jönne szóba: Párizs, a Cote d’Azur, a Loire-völgy vagy Provence egész biztos megelőzi, de a Francia-Alpok, Elzász vagy Bretagne is előbb juthat az úti célok közül az eszünkbe. Languedoc-Roussillon, melyet néhány éve a Francia-Pireneusok tartománnyal egyesítve az Occitanie nevű tartományba soroltak, a Földközi-tenger kanyarulatától a spanyol határig terjedő szakasz francia megyéit egyesítette, de Carcassonne várát leszámítva nem nagyon tartalmaz nemzetközi hírű turista-attrakciót, és az említett célpontokhoz képest jóval kevesebb látogatót is vonz. Mit szóljon hát Hérault, amely ennek a régiónak az egyik megyéje csupán, és még Carcassonne se jutott neki?
Egy hét alatt, amennyit most itt tölthettem, az derült ki, hogy csak a nevesebb egyéb francia területekhez képest kevés a látnivaló, és akár még több időre való programmal is szolgálhatna. Hérault rendkívül változatos, jó adottságú vidék, ahol egyszerre van festői tengerpart, csodás kisvárosok és falvak, tőlük félóra autóútra pedig magas hegyek, vagy éppen szőlővidékek és persze hosszú kilométereken át összefüggően érintetlen, jellegzetesen mediterrán bozót (ezt itt garrigue-nek nevezik). Ehhez társul a hagyományosan jó éghajlat, az évi 300 napsütéses nap, bár most nyáron Hérault sem kerülhette el az egész országon végigsöprő negyvenfokos maximumokat – szerencsére az ottjártunkkor épp a két nagy hőhullám között voltunk, és végig kicsivel 30 fok fölötti hőmérsékletet mértek, ami nyaranként teljesen normális arrafelé.
A gyilkos kánikula miatt került ezen a nyáron a hírekbe Hérault székhelye és legnagyobb városa, Montpellier is, mely azonban szerencsére nemcsak erről lehet híres. Sőt, Montpellier-ben a legnagyobb talány az volt, miért üres gyakorlatilag az óváros, miközben simán indokolt lenne, hogy ezt a várost is turistahadak tegyék élhetetlenné. Gyorsan tegyük hozzá, szerencsére egyelőre nem ez történik, Montpellier egyelőre inkább rejtett kincs marad, amiben segít az is, hogy nem repülnek oda fapadosok. Itthonról a legegyszerűbben Marseille-en keresztül lehet megközelíteni, ahonnan olcsó Flixbus-járatok visznek a városba, de Párizstól is csak háromórás vonatút választja el. Ha pedig már ott vagyunk, célszerű ott is kezdeni az ismerkedést a környékkel.
Montpellier ugyan az ország leggyorsabb ütemben növekvő népességű nagyvárosa, de magának a szigorúan vett városnak a lélekszáma még mindig nem éri el a 300 ezret. Így is pont ideális, élhető nagyságú városnak tűnik, amely a nyári időszakban némiképp ki is ürül (legalábbis július közepén így tűnt), hiszen a lakosság nem kis részét egyetemisták teszik ki. Az 1289-ben alapított, ma is világhírű egyetem az egyik legelső volt a világon, az orvosi kar pedig egyenesen a legrégebbi a ma is működők közül. Az orvosi kar régi épülete egyenesen ott látható az óváros központjában, mivel össze van építve a leghíresebb montpellier-i műemlékkel, a 14. században épült Szent Péter katedrálissal, amely a bejáratnál magasodó, masszív oszlopaival úgy néz ki, mintha valami mesefilmből maradt volna itt. Maga a dombra épült óváros hasonló, mint Barcelonától Dubrovnikig a legtöbb megmaradt, mediterrán európai középkori városközpont: szűk és hangulatos utcák, jó minőségben megmaradt, 16-17., de legkésőbb 19. századi paloták, pálmafák, teraszos kávézók és éttermek, kis üzletek egymás hegyén-hátán.
A legrégebbi óvárosi utcákat magunk mögött hagyva, a dombról leereszkedve, a piac érintésével a város kihagyhatatlan, központi teréhez, az egyszerre nagyratörően nagyvárosias, mégis otthonos hatású Place de la Comédie-hez jutunk, mely a 18. századi operaházról kapta a nevét. Itt található a város emblematikus szökőkútja, és pár perc sétára a szupermodern St. Roch pályaudvar, mely sajnos a mi vasútállomásainkhoz képest inkább tűnik repülőtérnek. De ha épp el kell érni egy vonatot, villamosozhatunk is: a város tömegközlekedése négy, egymástól a kocsik színében is elkülönülő villamosvonalon alapul, melyek gyorsak és nem is drágák, és segítségükkel lényegében minden fontos pontra el lehet jutni Montpellier-ben. Sőt, még akkor sem kell autóba ülni, ha a várostól durván tíz kilométerre lévő tengerpartra vágyunk, a legközelebbi tengerparti település, Palavas-les-Flots egy pár perces buszútra található a városból. De Montpellier strandolás nélkül is remek hely, ahol még több időt is szívesen eltöltöttem volna, mint amennyi most jutott, ennél pedig nem is hiszem, hogy kell nagyobb dicséret a megye egyetlen százezernél nagyobb népességszámú városának.
Hérault második legnagyobb városa, a megye délebbi felén található Béziers már jóval kisebb léptékű, és még messzebb fekszik a tengertől, így a mintegy 40 ezres Sète a régió legnagyobb kikötővárosa. A város egykor jelentősebb volt (nagyjából ugyanennyien lakták már a 19. század végén is), de ez legyen az ő bajuk, hiszen a Montpellier-től negyedórás vonatútra található település turistaként pont olyan, amilyennek egy mediterrán, tengerparti városnak lennie kell: kis csatornák, hidak, színes házak, híres halpiac és seregnyi kávézó, étterem vagy éppen patisserie, és mindenekelőtt régi, nagy kikötő. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy strandolásra nem is annyira Sète a megfelelő célpont, arra az újabb negyedórányi vonatozással délre lévő Agde sokkal jobb, több nagy, homokos partszakaszt is kínál.
De azt, hogy egy tengermenti dél-francia megyében jókat lehet strandolni, az ember el is várja, az viszont már kevésbé magától értetődő, hogy bármerre mentünk Hérault-ban, végig az volt az érzésem, hogy nagyjából bárhol lepottyanthat a busz, olyan helyre jutunk, ahová egy kevésbé szerencsés turisztikai adottságokkal bíró országban (vagyis Olaszországot leszámítva bárhol Európában) messze földről plakátokkal terelnék a látogatókat, itt viszont nem csinálnak nagy ügyet belőle. Nem véletlenül mondtam a buszt: a Hérault Transport buszhálózata szépen behálózza a megyét, és ha svájci pontosságra nem is számíthatunk, elég megbízhatóak, de ami a legfontosabb, hogy 1 eurónál (!) többet egyetlen úton sem kellett fizetni, pedig ültünk a buszon egy órásnál hosszabb utakon is.
Ennyibe került a jegy például Montpellier-ből Pézenasba is, mely leginkább arról híres, hogy Moliére évekig lakott ott a társulatával, az eredetileg 1590-ben épült színházat pedig felújították, és jelenleg is működik. De nem kell ahhoz színházőrültnek lenni, hogy Pézenast díjazni tudjuk, hiszen csodaszép kisvárosról van szó, középkori városmaggal, mely a sok galéria és műtárgybolt miatt azért érezhetően „turistásabb” egy kicsit, de azért ne Szentendrére gondoljunk. Ha Pézenas képviseli a mainstreamet, akkor utunk során az ellenkező végpont a Laroque nevű falu volt, mely Montpellier-től északra, már csaknem a Cévennes hegység lábainál található. Az ugyancsak Hérault nevű, nyáron kenusokkal és fürdőzőkkel megtelő folyó mellett fekvő középkori falu (mint ahogy a környéken a többi is) csodálatos fekvésű, néhány vízparti éttermen és táblán kívül azonban nem sok minden utal rá, hogy itt komolyan foglalkoznának a turizmussal. Pedig akár lehetne is.
A többi francia területről most nyilván nem beszélnék, de itt bármerre jártam a környéken (egy alkalommal Hérault-t is elhagyva észak felé, a Tarn folyó völgyében), az volt a benyomásom, hogy itt nem akarják mindenáron megfejni a turistákat. Kifejezetten meglepő volt azzal szembesülni, hogy bármilyen szép helyekről volt szó, nem kellett fizetni a parkolásért, nem nyilvánították fizetőssé a strandokat vagy akár a mosdókat (bele sem merek gondolni, miből élhetnek ezek az önkormányzatok itt), az olcsó tömegközlekedésről pedig már beszéltünk. És ha már az árak, az itteni éttermek vagy kávézók többsége persze drágább az otthoni szintnél, de közel sem kell annyira észnél lenni, mint számos más, nyugat-európai országban. Az pedig nem is lehet meglepő egy, a pártállami rombolást megúszó országban, hogy a vendéglátással kapcsolatban nem volt rossz élményünk ez alatt az egy hét alatt.
Városokról, településekről volt szó idáig inkább, pedig kirándulni is jókat lehet Hérault-ban: a Montpellier-től alig húsz percre található, szőlővidékből és garrigue-tengerből kiemelkedő Pic Saint Loup hegy egyfelől vadregényes látvány, másfelől népszerű úti célpont is. Utóbbi annak ellenére, hogy finoman szólva is nehéz megközelíteni a köves, meredek úton, de miután folyamatosan jöttek szembe a gyakran nyugdíjas korú házaspárok, akik úgy és olyan tempóban haladtak akár felfelé a döglesztő hőségben is, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, akkor muszáj volt megemberelni magunkat, és felmászni a csúcsig. A látvány miatt megérte. Ott aztán egy teljes futballcsapat jött szembe: ha jól láttam, a francia élvonalban játszó Montpellier ificsapatának teljes keretét futtatták fel a helyenként alig járható, köves úton a hegycsúcsra és vissza 35 fokban (a játékosokkal futottak az edzőik is!), és ha ezután nem lesz világbajnok erőnlétük, akkor semmitől.
Ez volt talán a legfurább találkozás az ott töltött egy hét alatt, úgy, hogy elég sok helyet sikerült meglátogatni, de így is kimaradt jó pár: például a Garonne folyót a tengerrel összekötő Canal du Midi csatorna, amely kedvelt célpontja a lakóhajós turizmusnak; aztán Saint-Guilhem-le-Désert apátsága; a már említett Béziers és a Pézenashoz hasonlított kisváros, Lodève; vagy éppen Saint-Bauzille-de-Putois, mely a fölötte magasodó barlangjaival és hegyi fürdőhelyeivel is izgalmas látvány. Remélhetőleg lesz még erre mód, hiszen nemcsak Montpellier városára, de az egész környékére igaz, hogy még bőven lett volna miért maradni. Nem olyan divatos, mint a Marseille-től keletre húzódó Francia Riviéra, de nem is kerül annyiba, és tömegbe sem ütközünk sehol, cserébe nincs is kevesebb látnivaló.
