„Mindjárt száz, Gyuri bácsi.”
Így kezdtük tavaly októberben interjúnkat Bálint gazdánál. Azért bő fél évvel a szülinap előtt, mert nem akartunk sorban állni, meg mert így lett előszülinap, meg most az igazi is.
A válasz a felvetésünkre:
Jövő július huszonnyolcadikán. Azt még meg kell élni. Mondjuk, tervezem megélni.
Szerencsésen bejött a terv.
Bálint György 1919-ben, a Tanácsköztársaság évében született. Erre ma így reagál:
Hál’ istennek, jobban bírom, mint egy diktatúra, tán mert jobban vigyázok magamra és a rám bízottakra.
Mesélt az édesapjáról, akiről úgy tartja, hogy világítótoronyként mutatta számára az utat.
A mai napig mutatja, pedig közel nyolc évtizede halott. Német agrárfőiskolát végzett, középbirtokot, ötszáz hektáros, kitűnően berendezett, megszervezett gazdaságot vezetett. Már négy-öt éves koromban vitt magával a földre, tanított, magyarázott. Abból élek, amit tőle tanultam. Meg persze abból, amit aztán hozzátanultam. Persze egy dolog a szakmai tudás, s legalább olyan fontos a tisztesség, az emberség, az elvek.
Ilyen elv, otthonról hozta, hogy „kenyeret nem dobok ki, s ha leesik az asztalról, fölveszem, megcsókolom, elfogyasztom”.
Az is elvem, hogy segíteni, tanítani kell az embereket, különösen a rászorulókat. Legutóbb, hat-hét éven át a Máltai Szeretetszolgálattal Tarnabodon nagycsaládosokat, zömmel a városokból kiszorultakat, főleg cigányokat igyekeztem rávenni, tartsák rendben a környezetüket, műveljék a kertjüket. Osztottam vetőburgonyát, elmondtam, hogyan vessenek, kupacoljanak, várjanak az elvirágzásra, a lomb elbarnulására, hogy a végén kiszedhessék a krumplit. Az első évben a szállítmány fele be se került a földbe, sokan inkább megették. A másodikban már jobb volt az arány. A harmadikra pedig mindenki megértette, hogy türelemmel, munkával messzebb jut. Ma már a környék öt községében működik zavartalanul a program, tanoda épült hozzá mindenütt, egyre több gyerek előtt nyílik esély középiskolába jutni, kitörni a nyomorból.
Jómódban nőtt fel.
Apámnak már a húszas években Fordja volt, a híres T-modell, minden parasztot felvett az út mellett, de nekem gyalog kellett iskolába, aztán gimnáziumba járnom, ezzel is nevelt, igazat adok neki. Így gondolkodott akkor is, amikor az ötödik születésnapomra pónifogatot ajándékozott, hatalmas dolognak számított az akkoriban, de másnap zavart libát őrizni. Semmi urizálás! Mindehhez édesanyám teremtett tökéletes, békés családi hátteret.
1941-ben diplomát szerzett a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián, majd a nagybeteg édesapjától átvette a munkát.
Aztán 1942-ben kerékbe tört minden, apám meghalt, engem pedig behívtak munkaszolgálatra. Erdélybe vonultam be, aztán Kárpátalja, Ábrahámka község, onnan Lembergbe vittek, majd mindenfelé Ukrajnában. A bolondos katonatisztek tankcsapdákat ásattak velünk, húsz méter széles, két-három méter mély árkokat, azt képzelte valamelyik hülye, hogy így megakadályozható a tankok behatolása. Marhaság. Az oroszok azt csinálták, hogy az első tank bearaszolt a csapdába, a többi átment rajta, az utolsó pedig kihúzta. De azért én sok ezer társammal egyetemben egészen 1944-ig csak ástam, csak ástam. Aztán a frontra vezényeltek, hol taposóaknát szedtem, hol lőszerszállítmánnyal rohangáltam a lövészárkokhoz. Nem volt egészen veszélytelen foglalatosság olykor golyózáporban harmincöt-negyven kilós ládával mászkálni. Megúsztam, nem úgy, mint az unokabátyám, aki Kamenyec-podolszkíjban hasonló munka közben aknára lépett, és nem maradt belőle semmi se.
A háború vége Mauthausenben érte. Mázlistának tartja magát, hogy mindössze két hónap jutott neki a koncentrációs táborból.
Negyvenkét kilóra fogytam, flekktífuszt kaptam, de hát ott mindenki lefogyott és mindenki flekktífuszt kapott. Tetvek terjesztik azt a kórt, a tetű pedig olyan, hogy egyik emberről átmászik a másikra, s mi elég sűrűn voltunk. Olyannyira, hogy a barakkokban talpalatnyi hely sem jutott, katonai sátrakban helyeztek el, ami negyvennégy hideg telén vacogós dolog, ráadásul élelem szinte semmi. Ma is a fülemben van a gázkamra vasajtajának nyikorgása, meg a hangok, ahogy tereltek be százakat elgázosítani, aztán ki az ajtó, aztán kit elhamvasztottak, kit tömegsírba dobáltattak, és ment a következő transzport.
Őt egy ezerfős társaság tagjaként, amiben zsidók, cigányok, homoszexuálisok, kommunisták, visszaeső bűnözők keveredtek, április közepén kivitték egy Gunskirchen nevű falu határában álló kőbányába.
Ez egy harminc méter mély kehely egyetlen bejárattal, tökéletesen alkalmas a megsemmisítésre. Dolgoznunk nem kellett, kutyás SS-ek őriztek bennünket. Dinamittal kipárnázták a sziklafalat, ha azt berobbantják, a kőomlás után nincs gond a foglyokra. Ahogy láttam, hogy lazul az őrzés, harmadmagammal megszöktem. Ez történt május harmadikán, negyedikén pedig az amerikaiak fölszabadították a tábort, amit persze nem tudhattunk előre. Az erdőben, bokrok alatt, a két front között töltöttük az éjszakát, röpködött felettünk akna, gránát, repülőgép. Reggel hallottuk, ahogy érkeznek az amerikaiak, kimentünk az úthoz, emlékszem, egy teherautó platójáról néger katona integetett mosolyogva, hogy „go home, you are free!”. De hát annyi erőnk se volt, mint nekem most. Egy parasztháznál megmosakodhattunk, enni kaptunk, aztán egy kaszárnyába szállítottak, kihallgattak, majd Bad Schallerback szanatóriumába küldtek. A hajunkat leborotválták, lefertőtlenítettek. Fürödhettünk rendesen, és három év után először vetett fehér ágyban aludtam. Német orvosok és egy olasz apácarend tagjai ápoltak. El kell mondjam, hogy különös figyelmet kaptam egy Annunciáta nevű nővértől, aki ugyan sose ült az ágyam szélére, de széket gyakran hozott, s azon megpihenve beszélgetett velem németül. Pár hét alatt meg is erősödtem szépen, s úgy döntöttem, hazaindulok.
Egy magyar származású, Kovács nevű amerikai kapitány győzködte, menjen Amerikába, hiszen Magyarországon bizonyára odavesztek a szerettei.
De én azt feleltem, Magyarországon vár az anyám és a két nővérem, mindenkim, ott vagyok otthon, ott az én hazám, magyar minden porcikám, a magyar az én kultúrám. És nekiindultam.
Itthon az a hír fogadta, hogy az édesanyját elvitték a németek.
És a két nővéremet is, és az egyikük férjét, kislányát is. Ötükből négyet elgázosítottak, csak a még hajadon nővérem élte túl, ő Auschwitzból Heidelbergbe került, a fölszabadulás után pedig Svédországba, de már betegen, a rettenetes hidegekben tönkrement a tüdeje. Összekapartam az utolsó filléreimet, hazahozattam a Vörös Kereszttel, de nem lehetett segíteni rajta, két évre rá meghalt. Ezzel beteljesedett Kovács kapitány jóslata.
Az apai kúria tönkrement.
Amikor 1945 júliusában megérkeztem, nem volt rajta se ajtó, se ablak, belül meg semmi se. Pénzem persze nulla. És megkaptam életem tán legkülönösebb égi segítségét. A sok elvadult földem között egy táblán gyönyörű, érett, aratásra kész rozs állt. Kiderült, az előző évben is rozst vetettek oda, majd kapkodva, szakértelem nélkül aratták le, nem csoda, férfi nem akadt a faluban, a nők meg máshoz értettek, így rengeteg szem elhullott, s lett belőle gazdag árvakelés. Hatvan mázsa rozsot takarítottam be, amit könnyedén eladtam, az árán olcsón vettem az oroszoktól két rossz lovat, azokkal ismét gazdálkodni kezdtem. Megnősültem, régi leányt vettem el, tőle született az egyetlen fiam, aki ma már hetvenkét éves, nyugdíjas, egyetemi tanár.
Rendbe hozta a gazdaságot, amivel szúrta a helyi kommunisták szemét. 1948 novemberében megjelent nála két alak a gyöngyösi pártbizottságtól, és két lehetőséget vázolt: kulákként internálják vagy huszonnégy órán belül szedi a sátorfáját.
Én azt a második lehetőséget választottam. Dühöngeni nem lett volna célszerű asszonnyal és egy mindössze másfél éves kisfiúval az oldalamon. Inkább elfogadtam, hogy ismét földönfutó lettem, és két kofferrel feljöttünk Pestre, albérletbe. Három év alatt hét állásom volt a sofőrségtől a kertészetig minden, mert amint kiderült, hogy kulákcsemete vagyok, a személyzetis elzavart. Eluntam, elhatároztam, nem megyek állásba, inkább kiskertet gondozok. Pestszentimrét és Pestszentlőrincet választottam, munkáskörnyék, kis házak, a férfiak vagy elestek, vagy hadifogságban, aki otthon, az is zömmel hadirokkant. Becsöngettem portákra, hogy szívesen ások, kapálok, metszem a szőlőt, a gyümölcsöst, permetezek, bármit.
Kézről kézre adták. Meg nem gazdagodott, de szerényen el tudta látni a családját. Aztán, hogy 1953-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, a kulákkérdés lekerült a napirendről, és egy minisztériumi ismerőse beajánlotta a mányi állami gazdaságba segédagronómusnak.
Pár hónapja dolgoztam ott, amikor kiderült egy pénzügyi stiklije az iszákos főagronómusnak, kidobták, és bár a bicskei párttitkár kulákozott ellenem kicsit, mégis én lettem a befutó.
Ötvenhatban a nép elzavarta az igazgatót, s a munkástanács Bálint Györgyöt emelte a helyére.
Aztán jóval a forradalom leverése után, ötvenhét májusában a pártközpont küldött valakit, én pedig örömmel mentem vissza főagronómusnak, lényegében az állami gazdaság első számú szakmai vezetőjének, hiszen a pártemberek már akkor sem értettek semmilyen szakmához.
Nyolcezer közhektáron is használta, amit az édesapjától tanult.
Apám szerint, ha egy kukoricatábla komplett képét akarod látni, akkor nem körbejárni kell, hanem átlósan átgázolni rajta. Az állami gazdaságban a beosztott agrárszakembereimet köteleztem is, hogy minden negyedévben járják be velem átlósan az összes táblát. Nem kis munka, legalább fél nap, rettentően nem szerették, de még évtizedekkel később is emlegették, milyen okos ötlet. Ma tele a szaksajtó a precíziós mezőgazdasággal, amiben drónokról lesik, nincs-e, mondjuk, magnéziumhiány vagy kártevő. De mondok mást! Apám az első háborús évben hozatott kétszáz birkát Kassa környékéről, remek üzlet, jó ára volt a báránynak, a sajtnak, a gyapjúnak egyaránt. Az ötvenes évek végén én is összevásároltam egy nyájat az állami gazdaságnak, aztán megkerestem a Csemege vállalatot, ami az átlagnál kicsit jobb minőségű élelmiszereket forgalmazott, és letárgyaltam, hogy átveszik az összes juhsajtunkat, dőlt belőle a pénz.
Lóháton közlekedett, büszke volt rá, hogy néhány ló csak őt tűri meg a hátán, mindenki mást „ledörzsöl magáról”.
Vagyis addig ment az oldalával a falnak, míg a tag le nem dörzsölődött. Én minden reggel vittem egy szem kockacukrot, amit akkor vehetett el a tenyeremből az állat, ha a jobb első lábát felemelte. Ezzel meg is tanulta, hogy érdemes jóban lenni velem.
1964-ben ott hagyta a főagronómusságot, s az Állami Biztosító szakértője lett. Az ok: autót, kiemelt fizetést és tisztes prémiumot kapott.
Soha, sehol nem volt olyan jó dolgom, mint ott, az ország összes mezőgazdasági kárbecslőjének munkáját ellenőriztem, tanácsot adtam, tankönyvet írtam. Mégse szerettem, elvágytam.
Negyvennyolc évesen, 1967-ben újságírónak állt. Számos szakkönyv volt már mögötte, és épp nyugdíjba vonult a Kertészet és Szőlészet főszerkesztője; a saját nyugdíjazásáig, tizennégy éven át maradt. Amikor is a köztévé akkor induló közéleti műsorába, az Ablakba szerződött, s lett egy csapásra az ország szeretett főkertésze, Bálint gazdája.
Kérdeztük, mi a sármja? A nagy haj? A jó duma?
Nincs nekem olyan jó dumám. Hajam, mondjuk, még ma is akad. A legfontosabb, hogy értettem a szakmához, plusz volt egy szép nagy kertem Balatonfüreden, ahonnan hoztam demonstrálni a növényeket.
A csúcson, a nyolcvanas évek végén, péntekenként hárommillióan nézték az Ablakot, s Bálint gazda huszonnyolc éven át, egészen a műsor 2009-es megszűnéséig járt be a tévébe, egy időben a Gazdakör című műsort is főszerkesztette.
Közben szövődött egy másfél évtizeden át tartó politikai kalandja: 1994 és 1998 között SZDSZ-es országgyűlési képviselő volt, s csak 2009-ben lépett ki a pártból. Az első szabadon választott kormány utolsó időszakában, 1993-tól szinte az összes párt megkereste, hogy a második ciklusra legyen képviselőjelöltje.
Abba a tévedésbe estek, hogy nemcsak politikusoknak, hanem szakembereknek, művészeknek is ott a helyük a törvényhozásban. Így jutottak mandátumhoz a színész Darvas Ivántól a szobrász Varga Imréig jó páran. Nekem igazából egyik párt se stimmelt a gondolatvilágomhoz, kivéve az SZDSZ-t, ahol sok értelmes embert láttam, s hittem, tanulhatok tőlük.
Érd és Százhalombatta egyéni képviselője lett. A választókerületében, azt mondja, becsülték, tiszteletben tartották, de hamar rájött, hogy a politikai élet nem az ő világa.
Eleve nem vagyok jó vitatkozó, kínlódtam. A feleségem pedig, aki okos asszony, válaszút elé állított: vagy ő, vagy a politika. Én meg úgy voltam vele, hogy akkor inkább ő. Kuncze Gábor akkori pártelnök, jó barátságot ápoltam vele, ápolok ma is, a ciklus közepén egyenként leült mind a hatvankilenc SZDSZ-es képviselővel. Nekem azt mondta, „Gyuri bácsi, meg vagyunk elégedve a munkáddal, csináld tovább.” Azt feleltem, hogy Gábor, ne vedd rossz néven, tisztességgel végigcsinálom a ciklust, de aztán befejezem. Megértette. Életem dilemmái során ritkán sikerült jól választanom, de ez a döntés a kivételeket erősítette.
Úgy élte meg, hogy rettenetesen nehezen fogadta vissza a szakma.
De ma már ismét országszerte szívesen látnak, előadásokat tartok, cikkeket írok, rádióban, televízióban szerepelek, de az emberek még pár éve is a szememre hányták azt a pár politikusi évet.
Azt válaszolta, hogy azt hittem, képviselőként hatékonyabban, szélesebb körben tudom terjeszteni a mezőgazdaságban szerzett sok évtizedes tapasztalatomat. „Súlyos tévedés volt.” A parlament mezőgazdasági bizottsága tagjaként is csak „nagy nullát” ért el.
Orosz László, a bizottságnak szocialista elnöke, jó szándékú halászati szakember, az első hónapok után alelnöknek javasolt, de az SZDSZ egyik vezetője, Pető Iván annyival zárta le az ügyet, hogy „Gyuri bácsi, nem kell nekünk ez a terület”. Rohantam Hack Péterhez, meghallgatott, hogy „igazad van, Gyuri bácsi”. Mondtam, akkor segítsetek, gyerekek. „Hát, erre most nincs idő, más dolgok fontosabbak számunkra.” Bármennyire igyekeztem, szajkóztam, hogy fejlődhet ebben az országban akármilyen jól az ipar és a szolgáltatás, a mezőgazdaságnak mindig is komoly szerepe lesz, nem tudtam meggyőzni ezt a sok rettentően okos embert. Nem látták, nem fogták föl, mintha nem is magyarul beszéltem volna nekik. Elkeserítő. Sajnos kevesen voltunk, a komplett szabad demokrata frakcióban mindössze ketten jöttünk a mezőgazdaságból, Juhász Pali meg én. Ma már látom, hogy nem volt semmi esélyünk.
Kérdeztük, hogy látja, honnan hová jutott a magyar mezőgazdaság.
Kezdjük onnan, hogy az ötvenes években Nagy Imre révén egymillió ember kapott földet, egy-két holdakat, melyekre komolyabb kombájn be se tud fordulni. Aztán rengeteg könnyel, vérrel, verejtékkel, szörnyű igazságtalanságokkal létrejöttek a téeszek, melyek viszont igazán tiszteletreméltó munkát végeztek. 1989-re Európa legkorszerűbb mezőgazdaságai közé verekedte be magát a magyar. Ezerháromszáz termelőszövetkezet működött, ebből ezer jövedelmezően termelt, a tagság polgárosodott, építkezett, taníttatta a gyerekeit. Aztán a rendszerváltás bűnös módon elsöpörte a téeszeket, falun alig maradt munkahely. Ráadásul az iparosodás miatt a fiatalok, különösen a rátermettebbek már korábban elvándoroltak a városokba. Ma öregek ülnek a sparherd mellett, a konyhakertet gaz veri föl, az udvarban nincs baromfi, a sertésól lebontva. A minap Füzesgyarmaton tartottam előadást, a polgármester mesélte, a nyugdíjon túl az a fő jövedelmi forrás, hogy a zömmel külföldön dolgozó családtagok hónapról hónapra jelentős összeget utalnak haza a szüleiknek és a nagyszüleiknek. Haldoklik a vidék.
A nagybirtok viszont virul.
És nagyon keveseknek ad munkát. Ma a szántóink hetvenöt százalékán négy növényt termelünk: búzát, kukoricát, napraforgót és repcét, a hétmillió hektárból egymillión búza áll. Miközben a világpiac telítődött búzával, s nyilvánvaló, hogy pár éven belül zuhanni fog az ára. Magas élőmunka-igényű intenzív kultúrákra, kertészetekre lenne szükség, aminek persze nehézsége, hogy alig találni használható munkaerőt. Itt, az én tizenhatodik kerületi házam előtt negyedik hete javítanak egy háromszáz méteres útszakaszt, gép van, ember nincs, megy a szarakodás. A mezőgazdasági vízelvezető árkok tisztítására sincs ember. Tragikus, hogy a szántóterületeink alig öt százalékát öntözzük, pedig huszonötöt kellene, volna is rá mód, de nem épülnek víztározók. Pedig meg kell csinálni, mert, ahogy változik a klíma, egyre nagyobb szükség lesz a vízre. A diákkoromban még csak a Gellért-hegyen álltak fügebokrok, ma meg már bármelyik kiskertben, az enyémben is beérik a gyümölcse. Az állattenyésztésünk árnyéka az egykorinak. Nyolcvankilencben tízmillió disznó hízott Magyarországom, ma mindössze hárommillió. Importáljuk a sertéshúst! Ugyanis a jelenlegi feltételek mellett a kistermelőnek nem éri meg sertést tartani. És nem igaz, hogy ezt nem tudja a politika, s nem igaz, hogy nem tehetné kedvezőbbé a körülményeket. De valamiért mégsem. Tán a húsgyárak az ellenérdekeltek, fogalmam sincs. Ami pedig az állami földek tartós bérletét illeti, hát, az egyenesen botrány. A korábbi gazdák zömét tönkretették. Hogyan fordulhat elő, hogy egy gyesen lévő, a gazdálkodáshoz mit sem értő, foglalkozására nézve műkörmös kismama elviheti egy juhász kétszázötven hektár legelőjét? Hát úgy, hogy az a műkörmös nagyemberek feleségeinek műkörmeit építi.
Mondjuk ennek a konkrét műkörmösnek, ha találkoznának, kezet csókolna Gyuri bácsi.
Mert miután nyert, felkereste a juhászt, hogy legeltessen csak tovább, maga a műkörmös megelégszik a hektáronkénti évi hatvan-hetvenezer forintos támogatással. Arra leszek kíváncsi, ha majd megszűnik ez az uniós pénz, a munkából hogyan fognak megélni az új bérlők. Sokak bűne, ami a magyar földdel és földön zajlik és zajlott, de ez a jelenlegi Orbán-rendszer különösen sokat árt, nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem a demokráciának is.
Bálint gazda szerint az Orbán-rendszer „egy sajátos diktatúra felé tart”.
Ami, remélem, szelídebb, mint Horthy alatt, pláne Rákosihoz képest, de még a mintául szolgáló Putyinhoz és Erdoganhoz képest is. Orbán nagyon okos ember, kár, hogy az érzelmei egyre inkább felülírják az értelmét. Elég sok diktátor ténykedését élveztem végig, még többről olvastam, és egyre több az ismerős szituáció. Mussoliniről azt mesélik, hogy míg nem került hatalomra, bölcs férfiúként tündökölt, ám a csúcson elveszítette a józan ítélőképességét. A hatalom meg a pénz bizony deformálja az embert, mindenkit annyira, amennyire csak deformálható. Orbán rendszere olyan, hogy aki beáll a sorba, tarthatja a markát, ám aki lépést téveszt, seggbe rúgják. A legnagyobb baj, hogy nincs ellenzék. És az ellenzéki formációk szétesésével kvázi egypártrendszer alakult ki. A Jobbik meg az LMP darabokban, az MSZP sehol, az SZDSZ már nem is létezik. Sehol senkit nem látni, aki alkalmas volna Orbánt leváltani. Nagyon, nagyon szomorú vagyok… És valahogy a világban sincs se egy De Gaulle, se egy Adenauer, se Deák, se Széchenyi, se Kossuth, se Eötvös. Optimista vagyok, de egyre kevesebb okom adódik rá. A migrációról harsogunk, ami fontos dolog, megoldásért kiált, de tán az is téma lehetne, hogy az elmúlt néhány évben többen mentek el ebből az országból, mint ötvenhatban. Köztük rengetegen a legkvalifikáltabbak közül. A minap beszéltem egy szívsebész barátommal, ő Londonba költözött, aztán Abu Dhabiba, most ott műti a sejkeket őrült fizetésért, ahelyett, hogy itthon mentene életeket. A minap feleségül vett egy japán nőt, és esze ágában sincs hazajönni.
De azért boldog, amire olyan csudák adnak neki okot, mint a Bálint Gazda Olvasókör.
Az utcánk végén áll a kerületi könyvtár. Amikor ideköltöztem, teherautónyi könyvet adtam nekik ajándékba, azóta is, amikor nagyon összegyűlik, viszek pár szatyorral. Cserébe meghívnak előadásokat tartani. Van egy szép nagy udvaruk, jó időben néhány törzsolvasó ott lapozza át az újságokat. A könyvtár csinált egy helyes kis kertet pavilonnal, padokkal, és elnevezték Bálint gazda kertjének, ahol az olvasókör működik. A megnyitón ültettünk egy diófacsemetét. Tavaly ősszel aztán megjelent nálam egy nagyon csinos könyvtárosnő, és elhozta a mi közös fánk első dióját ajándékba nekem. Nagy becsben tartom azt a gyümölcsöt, a táskámban hordom, mint egy talizmánt.
Többet ér az, mint egy állami kitüntetés.
Többet. Sokkal többet. Hát persze. Csak az ilyen ér valamit.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
