Budapest a századfordulón még tele volt bérházak közt megbújó foghíjtelkekkel és jókora szabad területekkel, ezek azonban a következő évtizedekben beépültek – így tűnt el például a Pál utcai fiúk helyszínének otthont adó grund is, melynek helyén ma a Pál utca 6. számú ház áll –, a környékbeli gyerekeknek egyre kevesebb tere maradt arra, hogy szabadon labdázzanak.
A helyzeten a kisebb-nagyobb parkok és játszóterek megjelenése sem minden esetben igazán segített, hiszen előbbiben a fák és növények közt labdának és hangos gyerekzsivajnak nem volt helye, a játszóterek helyett pedig sokan a jóval egyszerűbb megoldást választották: a felügyelet nélkül hagyott gyerekek sokszor nemes egyszerűséggel a házuk előtti járdaszakaszon próbálták meg jól érezni magukat, hiszen a fővárosi bérházak udvarán nem lehetett labdázni.
Ez természetesen egyáltalán nem volt veszélytelen, így hatvanöt évvel ezelőtt, 1954-ben megszülettek Budapest első, rövid életű játszóutcái, amelyeken 9 és 21 óra közt autók egyáltalán nem hajthattak át, a hazatérő autósok, vagy árut szállító teherautók pedig csak csigalassúsággal gurulhattak végig.
Elsőként – 1954. április 16-án – az erzsébetvárosi Barát, a II. kerületi Kandó Kálmán, illetve az újlipótvárosi Gergely Győző utcák kapták meg ezt a státuszt, illetve a vele járó Játszóutca, illetve Átmenőforgalom tilos feliratú táblákat, a főváros azonban úgy gondolta, hogy a következő években további 47 utcácskát adnak át a gyermekeknek, hogy azok itt játszadozzanak, rollerozzanak – és ne ott, ahol a járművek veszélyeztetik az életüket – írja az eseményről beszámoló Autó-Motor (1954. május 1.)
A nagyszabású tervek sajnos nem váltak valóra: a következő hónapokban ennél némiképp kevesebb játszóutca jött létre, – köztük a VII. kerületi Jósika és a VIII. kerületi Gyulai Pál utcák egy szakasza, valamint a Szent István park oldalán a Hollán Ernő utcát és a Pozsonyi utat összekötő aszfaltcsík – de azok sem tartottak sokáig: a szupernek tűnő ötlet a hatvanas évek hajnalán ugyanis végképp hamvába holt.
Épp úgy, mint korábban Svájcban, Németországban, Franciaországban vagy épp Angliában, ahol egy kisváros, Salford 1936-ban százhetven utcában szüntette meg a forgalmat. Kérdés persze, hogy Nyugat-Európában mi indokolta az autózár feloldását, de az esetek egyikét – a brit Southwarkban történteket – a Városok Lapja (1936. április) tárja fel, ahol a lap szerint az illető utcák lakói maguk foglalnak állást ezek ellen a játszó utcák ellen, mert a gyermekzsivaj még a leglármásabb kocsik által keletkezhető zajon is túltesz.
Az ok Budapesten csak részben volt ugyanez, hiszen az ötvenes évek végére az autók száma ugrásszerűen megnőtt, így a városvezetés szerint az több esetben „megkívánta az utca forgalmi használatát”.
A végső szót azonban a Belügyminisztérium közlekedésrendészeti osztálya mondta ki, hiszen a gyermekeket érintő balesetek száma néhány évnyi csökkenés után újból növekedni kezdett, ez pedig a szakemberek szerint egyértelműen a nagyobb forgalom számlájára volt írható.
A védettnek szánt – néha csak alig néhány hónapra lezárt – aszfaltsávok megszüntetése persze egyáltalán nem volt megoldás a szülői felügyelet nélkül játszani induló gyerekek problémájára, így az országos lapok sorra cikkeztek a témában, sokszor valódi eseteket bemutatva, jó megoldási javaslatokat azonban nem meglepő módon nem tudtak ajánlani. A Népsport újságírója például a változás utáni első nyári szünetben egy csapat focizó tizenévesbe futott bele a Vörösmarty utcában, akiktől megtudta, hogy a közelben egyáltalán nincsenek futballra alkalmas üres területek, az Almássy téren csak tizenkét év alatti gyerekek játszhatnak, a fél Városliget le van zárva az Ipari Vásár miatt, a sportegyesületekben pedig csak heti két edzésen vehetnek részt, így tényleg nem marad más megoldásuk, mint a szerencsére csak kevés autó által járt utca.
A behajtást korlátozó táblák leszerelése még hosszú éveken át nem érte el a kívánt hatást, hiszen a számukra átadott teret már megszokott gyerekek nem hagyták el azonnal az immár jóval veszélyesebbé vált utcákat, sőt, sokan a néhány percnyire lévő játszótereket sem használták, hiszen „nem pattan jól a labda a salakon” – jó példa erre az MTI fotóriportere, Patkó Klári által a Gergely Győző utcában készített fotója (1963. június 19.), amelyen pöttyös labdát bűvölő, illetve az út közepén sétáló gyerekek látszanak:
A kialakult helyzetet a kerületenként kialakított labdázóterek létesítésével próbálták meg enyhíteni: Józsefvárosban például olyan üres telkeken, ahol a következő három-öt évben nem terveztek építést, ugyanezt azonban a többi kerület helyhiány miatt nem tudta megtenni, így a korábban pöttyös labdákkal és rollerező gyerekekkel teli, de minden igyekezet ellenére továbbra is veszélyes utcákat lassan visszahódították az autósok:
A helyzet az azóta eltelt öt évtizedben persze jócskán javult, hiszen ma sportklubok tömegei várják a mozogni vágyó gyerekeket, a változó állapotú és minőségű játszótereken pedig akár a legkisebbeket is várják, az Európán végigsöprő – így a Szovjetunióig is eljutó, ott azonban jóval tovább életben maradó – ötlet némiképp átformálva azonban ma is megfontolandó lehetne, hiszen
