Hogyan került Ecuadorba Don Giovannit rendezni?
Az Armel Opera Festival keretében. A fesztivál idei öt produkciója közül ez volt az egyik: az Armel és az Ecuadori-Magyar Zeneművészeti Alapítvány koprodukciójaként jött létre. A társszervező alapítvány, a MusArtEH-Cuenca Operafest – amelynek a Magyarországon élő ecuadori énekes, Xavier Rivadeneira az elnöke, a motorja – missziójának tekinti, hogy meghonosítsa Ecuadorban az opera műfaját, és felkértek, hogy rendezzem meg a Don Giovannit Cuencában. Ez egy 2500 méter magasan fekvő, spanyolok alapította, régi barokk város, úgy jellemezhetném, hogy Ecuador Szentendréje. Abból a szempontból tényleg különleges helyszín, hogy nagyon távol van tőlünk, de ugyanúgy kerültem oda, mint Franciaországba, Norvégiába és New Yorkba, ahol szintén dolgoztam az Armellel. Ecuador egy újabb állomás volt.
Mielőtt belekezdett a munkába, mennyit tudott a leendő csapatáról?
Sokat nem, de azt igen, hogy nagyon elszánt emberek, akik iszonyatos erőfeszítéssel próbálnak előadásokat létrehozni egy olyan közegben, ahol az operajátszásnak nincs hagyománya. Eddig egy Traviatát és egy Varázsfuvolát csináltak, a miénk a harmadik és – az Armelnek is köszönhetően – a legnemzetközibb produkciójuk, hiszen ebben két amerikai és egy portugál énekes is szerepel az ecuadoriak mellett (akiket egyébként Xavier tanított évek óta). A kórus nem professzionális énekesekből áll, mindenkinek van polgári foglalkozása. A MusArtEH Alapítványt a semmiből építették föl, a semmiből hozták létre az előző két előadást, és mindent megtettek azért, hogy a Don Giovanni létrejöhessen. A két producer teljesen „civil”, semmi közük ehhez a szakmához, de a saját pénzüket is belerakták.
Amikor a terveiről kérdezték egy interjúban, azt mondta, nagyon profán és nagyon színes előadás lesz. Miért döntött így?
Azért, mert szerintem egy olyan országban, ahol nem ismerős sem az opera, sem Mozart, sem a Don Giovanni, a darabnak azt a rétegét kell kibontani, ami segíti, valamilyen módon megkönnyíti a művel való első találkozást. A Don Giovannit évtizedek óta mély, sötét, filozofikus operaként ábrázolják, de ennek ott nem lett volna közege, illetve nagyon nehezen tudtam volna hitelesen képviselni olyan emberekkel, akiknek ez volt életük első vagy második operaszerepe.
A Don Giovanni arról szól, hogyan lehet szabadnak vagy akár szabadosnak lenni, valóban mély, filozofikus történetként is értelmezhető, ugyanakkor van egy humoros és egy nagyon érzéki, tüzes vonulata. A legvadabb vígoperai helyzetek vannak benne, amiknek erős mozgatórugója a szexus, egyáltalán nem finomkodik ezzel a darab, tehát teljesen hitelesen indulhattam el a vérbő, profánabb irányba. Azt mondta valaki, aki megnézte az előadást, hogy nem is gondolta volna, mennyire népoperai jellegű is a Don Giovanni. Igazabb megközelítés volt a népoperai jelleg, mint ha máshonnan indultunk volna el. A színesség is kvázi természetesen jött, mert az ottani kultúrában a napi élet része a rengeteg szín. A színpadon látott ruhadarabokat hétköznapi viseletként hordják ott az emberek.
Régóta meg akarta rendezni a Don Giovannit?
Igen, a Don Giovannit is. De ezek vágyálmok, amik vagy teljesülnek, vagy nem.
Úgy látom, inkább igen, mint nem. Előbb-utóbb teljesülnek.
Most mondjam azt, hogy merjünk nagyot álmodni? (Nevet.) Azért úgy van ez, hogy az armeles kollégáim nagyjából tudják vagy előbb-utóbb kitalálják, miket szeretnék megcsinálni. Az idei a tizenkettedik Armel, és tízben dolgoztam, jól ismerjük egymást.
Hogyan fogadta az ecuadori társulat?
Nagyon nyitottan és tisztelettel. Mindenki, akivel találkoztam, csodálatosan nyitott ember. Amikor hetekig egy idegen országban élsz, az ottaniak úgy érzik, hogy vigyázniuk kell rád, a vendégre. Istápoltak bennünket, a két amerikai és a portugál énekest meg a két magyart, Tihanyi Ildi díszlet- és jelmeztervezőt és engem. Ez furcsa helyzetet teremtett, de nagyon jóleső érzés volt.
Tolmáccsal ugyanúgy tud dolgozni, mintha közvetlenül beszélgetne a színészekkel, énekesekkel?
Egy jó tolmáccsal persze. Mindenhol ugyanúgy kezdem a munkát, elmondom, mit szeretnék, megmutatjuk a terveket, aztán elindulunk. Xavier volt a tolmácsom, remekül fordított. Egy hét, tíz nap után már a világon mindenütt kézzel-lábbal és különféle nyelveken kommunikál mindenki, újabb két-három hét múlva pedig már szinte szavak nélkül is értjük egymást.
Többször mondta magáról, hogy nem kicsit tud erőszakos lenni. Előfordult, hogy erőszakkal kellett érvényesítenie az akaratát?
Ott sem finomkodtam, de nem azért nem finomkodik az ember, mert ez a mániája, hanem azért, mert létre kell hoznia valamit, és el kell érnie, hogy az a lehető legjobban sikerüljön. Azt szoktam mondani, csak az számít, hogy az előadás milyen lesz. Hogy olyan legyen, amilyet szeretnék, konzekvensnek és keménynek kell lennem, de ez nem jelent feltétlenül erőszakosságot. Ecuadorban sem volt szükség rá.
Olyan lett az előadás, amilyennek akarta?
Hangulatában mindenképpen. Szerintem érzéki, tempós, nagyon sűrű előadást sikerült létrehoznunk a kollégáimmal. Kétségtelenül más, mint a hagyományos Don Giovannik, de nem azért, mert mindenáron mást akartam csinálni. Nem úgy dolgozom, hogy megnézek egy csomó előadást és kitalálok valami olyat, ami egyikben sem volt, nem „másokhoz képest” rendezek, hanem az anyagból indulok ki, arról van gondolatom, és azt próbálom következetesen végigvinni. Természetesen a kotta pontos és szigorú vezérfonal, de engem az operában is az érdekel elsősorban, hogy hogyan lehet belőle színházat csinálni. Don Giovanni egy sármőr szélhámos, akinek a csábereje mindenkit a hatalmába kerít, főleg a nők dőlnek be neki, amit ki is használ. Ez egyrészt zavarba ejti a környezetét, másrészt vonzó, irigylésre méltó életforma a többiek számára. Ezek a helyzetek, konfliktusok érdekeltek.
Itthon a Müpában nagy sikert aratott a Don Giovannija. Az ecuadori közönségnek is tetszett?
Igen, ott is, de a mi közönségünk – hogy úgy mondjam – szokva van az operához, a nem klasszikus operához is, a Don Giovannihoz is.
Meg önhöz is. Rengeteg lelkes híve van, akik mindent megnéznek, amiben játszik vagy amit rendez, és hangot is adnak a tetszésüknek.
A kíváncsiság valóban nagy, de hogy aztán az adott előadás mennyire találkozik a nézőkkel, abban vannak különbségek. Még ha úgy tűnik is, hogy elfogultak a nézőim, hál’ istennek nem azok.
Ahogy mondják, vastaps csak nálunk van, a világon sehol másutt nincs. A Müpában volt részük benne a szereplőknek. Mit szóltak hozzá?
Nagyon boldogok voltak tőle. Ecuadorban csak akkor tapsoltak a nézők a tapsrendnél, ha volt valaki a színpadon. Amikor bejött a szólista, nagyon tapsoltak, de amikor ment ki, abbahagyták. Amikor bejött a következő, akkor megint nagyon tapsoltak. Néztünk egymásra Tihanyi Ildivel, hogy úristen, mi ez, biztos nem tetszik a nézőknek, de mondták a helyiek, hogy náluk ez a szokás, amíg nincs a színpadon senki, addig miért tapsolnának. Az itteni vastapsban benne volt a „valami elkezdődött” íz is, a színházteremtődés gyönyörűsége, amikor még minden romlatlan. Ez boldogító.
A Müpa-beli előadást felvette az ARTE TV, fél évig megnézhető a honlapján, megnyerték az ARTE-közönségdíjat és a zsűri különdíját is, amelyet az opera műfajának ecuadori népszerűsítéséért kaptak. Ezenkívül a Leporello szerepét játsszó Ricardo Panelát választották a legjobb előadónak. Mi lesz a produkció további sorsa?
Szó van arról, hogy Ecuadorban, illetve a régióban több helyen játsszuk, de ez nagyon sok munkát és szerevezést igényel, még nem tudunk semmi biztosat.
Mit hozna haza, mit ültetne át ide Ecuadorból?
Hú, sok mindent. Halkan mondom: rengeteg dologban előrébb tartanak, mint mi. Egy olyan gyönyörű, modern városrészben laktam, amilyen például Budapesten nincsen. Ahol nem a beton és az üveg uralkodik, hanem az a legfontosabb, hogy minél természetesebb anyagokból építkezzenek, és tíz centiméterenként legyen egy park. Áthoznám a parkokat, a zebrákat, amikben lámpák villognak az aszfaltba beépítve, áthoznám, hogy éjszaka viszik el a szemetet, áthoznám a csodálatos gyümölcseiket, az ezerféle kukoricájukat, a színes, kevert kultúrájukat, amiben sok hatás van jelen egyszerre.
Nincsenek etnikai ellentétek, nincs kirekesztés. Ezt a nyitottságot, elfogadó, befogadó személetet is átültetném ide. Azt mondják, az óceán és az Egyenlítő közelsége barátságos, derűs, mosolygós, életszerető személyiséget csinál az emberből, még akkor is, ha a tengerszint felett kétezer méterrel hideg van esténként. Nap, hőség nálunk is van, már csak az óceánt kellene áthozni, hogy mi is normálisabbak legyünk.
Apropó kirekesztés: amikor a kulturális tao eltörlésekor, az új támogatási rendszer belengetése előtt szóvá tette, hogy a kőszínházak nem vállaltak szolidaritást a független társulásokkal, kapott érte hideget-meleget?
Kaptam, persze, és egyáltalán nem jó, ha az ember konfliktusba keveredik a kollégáival, de amit mondtam, most sem gondolom másként. A történések engem igazoltak. A kőszínházi igazgatók hallgatása sajnos nem azt jelentette, amiben sokan reménykedtek: hogy titokban elképesztő munkát végeznek azért, hogy mindenkinek jó legyen. De ez ma már tök mindegy. Az is tök mindegy, ha akkora támogatást kap egy intézmény, aminek csak a minimális részére lenne jogosult, és az is, ha egy intézmény csak a harmadát kapja annak, amire jogosult lenne. Az is mindegy már, hogy a kőszínházak papírt kaptak, de pénzt még nem, vagy nem mindenki. Majd megint megpróbálnak a kikényszerített, konkrét emberekhez köthetően kialakított helyzethez alkalmazkodva működni, és lesz, aki bírni fogja, lesz, aki nem. Nincs mozgástér, nincs mit tenni. Akkor kellett volna kiabálni. Mindenkinek. És tényleg mindenkinek, mert akkor lett volna ereje. Most már nevetséges duzzogni. Röhögnek a markukba azok, akik pontosan tudták, hogy mit csinálnak. És tegyük hozzá, semmit nem hallunk az anomáliákról, amik miatt állítólag ki kellett találni az új rendszert.
De azoknak, akik tisztességgel dolgoztak, viszont nem tagjai a Magyar Teátrumi Társaságnak, és esetleg más elveket vallanak, mint a szakmánk mostani vezetői, nem adja oda az állam a saját maguk által megtermelt pénzt. Helyettük olyanoknak adja, akik sokkal rosszabbul dolgoztak.
Lát arra esélyt, hogy a magán mecenetúra beinduljon?
Nem, és hogy őszinte legyek, nem is érdemeljük meg.
Kiemelt kép: Bielik István /24.hu
