Miért nem válaszolt Alinda első kérdésére?

Arra, hogy Orbán Viktor geci-e? Azért, mert simán nem tudtam, miről van szó.

Ne!

De.

2015 szeptemberében jártunk, fél évvel a G-nap után, amikor is kiszakadt Simicska Lajosból, hogy: „Orbán Viktor egy geci.” Az egész ország erről beszélt.

Hiába, nekem ez ott, a Hír Tv-ben nem ugrott be. Tényleg csak néztem, amikor Alinda azzal kezdte az interjút, hogy: „Orbán egy geci?”

És visszakérdezett, hogy „ebben a stúdióban szabad ilyen csúnyán beszélni?”.

Meg azt is mondtam, hogy én nem beszélek ilyen csúnyán.

Ma mit válaszolna?

Arra, hogy geci-e az Orbán? Azt, hogy úgy hiszem, nem az.

Ön elég sokat köszönhet a miniszterelnöknek. Még a G-nap előtt, 2014 nyarán festett ötvenhét Orbán-portrét, és a művekből nyíló kiállítás akkora sikert aratott, hogy napok alatt eladta mindet.

Miért baj az, hogy Orbánt festettem?

Dehogy baj. Remek ironikus, pop artos poénok, bennük a rendszer.

Na, ugye! A világ nagy múzeumai tele vannak uralkodók portréival, például Hans Holbein megörökítette VIII. Henriket, noha Henrik igazán szörnyű gazember volt, el akart válni a feleségétől, ezért lefejeztette, aztán a következőtől is el akart válni, arra pedig megcsinálta az anglikán egyházat, ráadásul a papokkal kimondatta, hogy a gyilkosság ellenére nem kerül purgatóriumra. De ettől még a festmény remekmű. Ezek után én miért ne festhetném meg Orbán Viktort bármennyi példányban? Amúgy sem a politikusok neve marad fenn, hanem a művek. Ma is többet érezhetsz meg Henrikről, ha Holbeint nézel, mintha olvasnál arról az őrültről.

Az ötvenhét orbános kiállítás idején is volt egy Hír tévés interjúja, mely során végig Viktorként emlegette Orbánt, mint valami személyes barátot, aki „olyan eszméletlenül karizmatikus politikus, amilyet az én életemben még nem ismertünk… úgy érzem, Orbán Viktor leszállt a szárnyaival és megvédett, oltalmazott, kihúzott egy olyan nehéz anyagi helyzetből, amiben voltam”. Elárulta, hogy festés közben fölöttébb megkedvelte a kormányfőt: „Az egész dolog most egy szerelem.” Miért vallott szerelmet?

Mert folyamatosan azon rugózott a műsorvezető, mondjam már meg, mit érzek Orbán Viktor iránt. Én meg ültem, hogy erre mit mondhatnék, és végül, hogy megnyugodjon a nő, azt válaszoltam, amit.

Tényleg beleszeretett Orbánba?

Nem.

Honnan jött az ötvenhét Orbán-portré ötlete?

Onnan, hogy Viktor már akkor is mindent szénné nyert, én meg azt mondtam magamban, oké, baszki, akkor mostantól ebben az országban kizárólag Viktor-képet lehet festeni. És festettem is. Amit elkezdtek úgy értelmezni, hogy segget nyalok. Olyan alakok ugrottak nekem, mint a drMáriás, aki ennek nagymestere, meg a Puzsér.

Tóth Krisztina.

Na, ő a legkeményebb mindközül. Olyat írt rólam, hogy petyhüdt a bőröm, és mivel nem tudok kúrni a kormánnyal, marad a szopás.

Idézzük pontosan. „Az alkotó felnyomult a színpadra, széttárt lábbal leült, és azóta, nyugodtan mondhatjuk, le sem jön a pódiumról. Évek mennek, kormányok jönnek, de Tereskova ott ül combfixben a színpadon, és a változó közönség előtt csavargatja a haját. (…) A szemét, áruló test meg közben öregszik, ahogy Anettkáé is megöregedett, és ahogy mindnyájunké meg fog, és azt üzeni petyhüdő formáival, hogy vészesen fogy az idő. (…) És akkor előlép a Kísértő. Nyájas hangon megkérdi az öregedéstől rettegő művésztől: Mondd csak, vágysz-e még földi sikerre, pénzre, végső soron vágysz-e még mindarra, amiért annyit küzdöttél, vetkőztél? És Tereskova bólogat, rezeg a copfja. Nem hülye ő, bármennyire is szereti önironikusan eljátszani a szőke, butuska kislányt. Fausti alkut köt, megfest ötvenhét darab képet Orbán Viktorról, majd ad egy ügyes, kikacsintós címet a kiállításnak: Portréfestést vállalok. Igyekszik homályos, többféleképpen értelmezhető nyilatkozatokkal összezavarni az értetlenkedő közönséget. Mindenhol őt látom – nyilatkozza a miniszterelnökről, és értsük, úgy, ahogy akarjuk: szerelmes vízióként, vagy az Orbán arcképét sokalló művész dohogásaként. Ő most a megélhetésem záloga – nyilatkozza, és döntsük el mi magunk, hogy ez most aljas hízelkedés, vagy rafinált társadalomkritika. Tereskova menteni akarja a menthetetlent, egyik szemével erre, másikkal arra kacsint.”

Nonszensz.

Ön se finomkodott a válaszában. „Te volnál értel-mi?-ség. Költőnő? Mert költesz mesét a combfixemről, amit soha nem hordtam, te szegény. Hát libacsatába hívsz? Megtéplek, te! Ragyás! Hát hány éve irigykedsz te szegény? Jaj. Hát neked nem elég a siker, mit akarsz még? Ha szép akarsz lenni, vidd tested áruba, ha kellenél, s jó pénzért fiad popsiát varrasd fel arcod helyére, mert az leégett. Az enyém a helyén!”

Naná, hogy nem finomkodtam! Azt gondoltam, „engem kóstolgatsz, geci, na, gyere ki a hóra, szétszedlek, beszélgethetünk egymás bőrének feszességéről, ha nagyon akarod”.

Amikor drMáriás fest Orbánt meg Lázárt, Rogánt, Kósát, Szijjártót, térdét csapkodva kacag a nép, az ön Orbánjain viszont kiakadt sok nem fideszes. Vajon miért?

Szánalmas, hogy a ballib annyira szeparálódni akar a jobboldaltól, hogy ha szeret is valakit, amint a Fidesz is kezdi szeretni azt a valakit, a ballib azonnal dobja az illetőt. Ezt a mentalitást szívtam meg borzalmasan, hiszen évek teltek el az eset óta, de számos egykori balos barátom a mai napig gyűlöl. Miközben eredetileg pont attól tartottam, hogy Orbán emberei a megnyitóról elvisznek egyenesen a Gulágra.

drMáriás: Ha nem baszunk, akkor elfogyunk

Orbántól Gyurcsányig, Habonytól Hitlerig, Titótól Milosevicsig festette meg politikusok punkos portréját. "Megmajmolja" őket, mondjuk mi, a "pofánkba bassza a problémát", így fogalmaz ő. Apa kocsit hajt. Nagyinterjú a társadalomsebésszel, aki Lázár Jánossal álmodik.

Ehhez képest Orbán legközelebbi „embere”, az ő felesége látogatott a kiállításra, vásárolt egy képet és írt az emlékkönyvbe, ezzel végső érvet szolgáltatva az úgymond ballibnek az irónia versus seggnyalás kérdésben. „Kedves Kriszta! A neten olvastam a kiállításról. Tetszett a nyilatkozata is. Mivel korábban is jártam kiállításán, ismerem az alkotásait, most is azt vártam, hogy » festő láttat és kérdéseket tesz fel a szemnek«. Most sem csalódtam! Köszönettel: Lévai Anikó, 2014. május 20.”

Profi. Egyébként úgy gondolom, Lévai Anikó magánakciója volt ez, de valamelyik okos kommunikációsa találhatta ki a dolgot, szerintem helyesen.

Jó üzlet volt Orbánt festeni?

Jó.

Kereshetett volna többet is vele. Az ötvenhét portré darabját mindössze ötvenhétezer forintért adta el. Miért ilyen olcsón?

Mert eleve csak annyit szerettem volna, hogy kijöjjek nullára, és megtérüljön a pénz, amit a saját kis nyomi festőművész pénztárcámból költöttem vászonra, keretre, festékre a kollekcióhoz.

Kollekcióhoz?

Ja, kollekcióhoz. Szeretem használni ezt a kifejezést, már csak azért is, mert a művészeket rettentően idegesíti, én meg szeretem, ha idegeskednek.

Pár nap alatt elfogytak a képek.

Mire felvetettem a galeristámnak a Godot-ban, hogy csinálok, új kollekciót, de mivel nem szúrhatunk ki azokkal, akik az első ötvenhetet megvették, megdrágítottuk a második kollekciót, és a dráguláshoz tíz centivel szélesebbre húztuk a képméretet. Mindenki jól járt. Van, aki annyit vásárolt, hogy kitapétázhatta vele a lakását.

Mi most a Múzeumok Éjszakáján beszélgetünk a szentendrei Művészet Malomban, az Art Capitalon, az ön Csipke Rózsika halott című tárlatán. Éjjel tizenegytől tárlatvezetést tartott, melyet azzal az önvallomással kezdett, hogy önt senki…

Hogy engem senki nem akar megbaszni! Ezt mondtam, igen! Ami nem teljesen komoly, hiszen kurva sokan meg akarnak baszni, de én nem a baszást keresem. Szerintem igazából még a netes szexpartnerkeresők közönsége sem csupán baszást keres. Mindenki rettentő magányos, csak beszopja a hülye divatot, hogy az a menő, akinek a puszta szex kell, amiben persze mindenki sérül, a férfi épp úgy, mint a nő, és végül mind belehalunk a kollektív hazugságba.

Az a kiállítás sztorija, hogy Csipke Rózsikán beteljesedik az átok, megszúrja az ujját, kiserken a vér, és a lány álomba merül. Ám nem fehér lovon érkező királyfi csókja hozza vissza az életbe, hanem az átok „határideje”, száz év elteltével magától ébred, körülnéz, és mindenfelé halott királyfik csontvázait látja, akik őt próbálva megmenteni buktak el az erőpróbákon. A valaha csodaszép Csipke Rózsika annyira lesoványodott, elgyöngült, hogy képtelen felkelni, talpig fehér ruhában haldokol üvegkoporsóban. Ön lenne Csipke Rózsika?

Ki más?! Függetlenül attól, hogy azt gondolom: ez ma közügy, és sokakat érint, megérint. Csipke Rózsika megérti, hogy a gyönyörűnek tetsző tüskekerítés mögül még királyfik segítségével sem tudna kiszabadulni, és meghal a börtönében. Én sem tudok kivergődni a magam fizikai valójából. A személyiségem súlya elroppant gerinceket, nincs pasi, aki elviselné a dominanciámat és a művészetem iránti elhivatottságomat. Pedig adok is ám! Tavaly én kértem meg a csávóm kezét Rómában. Illetve hát nemcsak a kezét kértem, hanem mindenét.

Adta?

Azzal álltam elé, hogy légy a feleségem, mire azt felelte, hogy jó, de csak akkor, ha te is leszel az én feleségem. Tök jó válasz! Nő és férfi félsége adja ki az egészet, és ez az egészséges. A nő az egynek a fele, és már nem a férfi oldalbordája.

Összeházasodtak?

Még nem.

Mikorra tervezik?

Az a helyzet, hogy a kiállítás finisében mocskosul összevesztem vele. Annyira, hogy nem szólok hozzá.

Miben hibázott?

Abban, hogy nem szolgált megfelelően engem ebben a számomra nehéz időszakban. Gitáros, a megnyitón azt mondta a múzeumigazgató, hogy kezdjünk játszani, mire azt felelte, hogy nem lehet, neki még hangolnia kell. Mi van?! Ha az én zenekaromban szólok, hogy kezdés van, mert ez a feladat most, és ha valaki nem kezd el játszani, az ki van rúgva, akkor is, ha ő a fiúm!

Mindig leszkanderezi a pasijait?

Azt hiszem, igen.

Mások előtt is?

Hát persze. Az igazság mindenekelőtt.

Ezt köteles zokszó nélkül tűrni az illető?

Szolgálnia kell. Ahogy egy nő szolgál. Amikor meg ő lép föl, én hozom a sört. És kaphat idegösszeroppanást a színpad mögött, én kussolok. És ha elszúrok valamit, és ő leordítja a fejemet, azt mondom, hogy oké, bocs, bocs, bocs, bocsi. Nem olyan bonyolult! Ha gyerekek vagytok és a másiknak szülinapja van, akkor ő kíván, ő mondja meg, hogy mi legyen. Így van ez a felnőttekkel is. Egy művész kurvára világossá teszi, mik a vágyai. De sajnos a fiúm attól tarthat, ha bemegy alám, a barátai nekiállnak szívatni őt, hogy „mi van, becsicskázódtál a Nagy Krisztának?!”. Baromság. Most éjfél elmúlt, mégis itt szobrozik mellettünk Eszter, az asszisztensem, hogy hozzon egy pohár vizet vagy bort, amire épp szükségem van. Ha neki ez nem kínos, a pasimnak sem kéne annak éreznie. A művésznek küldetéstudata van, isten kiválasztottja, munka közben igenis elvárhatja, hogy szolgálja őt a társa. Természetesen a művész is szolgál, magát a művészetet és Istent, nekem például azért nincs gyerekem, mert a művészetem mellett nincs időm, lehetőségem mást is úgy szolgálni, ahogy az anya szolgálja a családját.

Feministának vallja magát.

Több éve!

Azt is a tárlatvezetésen mondta, hogy feministaként nem egyenlőséget akar, hanem szerepcserét. Miért?

Évszázadok óta elnyomásban élnek a nők, amitől mára teljesen megőrültek. Én is meg vagyok őrülve. Az ember lelke, habitusa nem azon múlik, hogy farka nőtt vagy punija van, hanem a nemtől függetlenül van, aki dominál, másnak meg az a jó, ha irányítják. Szerepcserére azoknál a pároknál van szükség, ahol nem a férfi a domináns, hanem a nő. És ezt támogatnia kéne a társadalomnak, nem pedig megvetni a valóban egyenlőtlen, de nem megalázó felállást. Hiszen, ha a férfi szégyellni kénytelen magát, akkor működésképtelenné válik ez a természetből fakadó, a mai kor kihívásaira reagáló helyzet. Igazságtalan, hogy egy férfi minden korban könnyedén talált magának párt. Gauguin olyan szinten volt szifiliszes, olyan szinten rohadt a teste, hogy nem lehetett kibírni a bűzt, de még ekkor is jutott neki csaj, aki szerette, és teljesítette az utolsó akaratát, hogy a halála után gyújtsa föl a házat, aminek utoljára még megfestette a falait.Ha pasi volnék és heteroszexuális, minden ujjamra tíz lányt találnék, aki jön és főz és mos és végignézi az idegrohamaimat, a nő viszont, amikor akar magának állandóra egy férfit, nem válogathat.

Ma a férfi nem vállalhat fel szerepcserét, míg a nő olyan természetességgel áll a férfi mögött, hogy maga sem fogja föl, hogy gyakorlatilag szolga, ahogy a nők mindig is szolgák voltak. Ezért lehet, hogy sok nő nem érti a feminizmust, csak nevetgél rajta. De persze nem tartom kevesebbnek a hagyományos szerepekben boldog nőket, hatalmas szüksége van rájuk a társadalomnak.

Azt is mély igazságtalanságként éli meg, hogy nincs annyi pénze, mint amennyit szükségesnek érez. 2013-ban ezt nyilatkozta: „Jelen pillanatban drámai a helyzet. Ennem még van mit, de nagyon sok dologról le kell mondanom, ami az egészséges életnek volna a része… Finoman szólva sem túl jövedelmező, amit csinálok… komolyan össze kell húznom a nadrágszíjat… leginkább azt sajnálom, hogy nem tudok megfelelően táplálkozni, míg régen salátabárba jártam, most a legtöbbször grízes tészta a menü.”

Ezt a mosléksajtó írta. Minek olvas ilyeneket?

Ön nyilatkozta?

Én, de az ilyen grízestésztás mondatokat csak a bulvár írja le.

Ha ezt mondta, miért ne írnák le?

Úgy zajlott a dolog, hogy épp hánytam a Heti Hetes felvétele után, amikor odajöttek interjúzni, és belehajszoltak ebbe a válaszba. A bulvársajtó rettenetes dolog. Illetve hát az egész sajtó az. Minden újságíró átbassza az embert! Maguk ölték meg a Lady Dianát is!

Én nem.

És még mindig nincs törvény arra, hogy ilyen cikkekkel, meg autósüldözésekkel tilos szétcseszni egy ember életét!

Nem kötelező nyilatkozni. A bulvár használja az éppen celebkedő művészt, az éppen celebkedő művész pedig használja a bulvárt. Közös biznisz.

Az egyszer igaz, hogy én használom a bulvárt.

Az rendben van?

Az rendben, igen. Esterházy Péter mondta nekem húsz éve, hogy „láttalak a Claudia show-ban, hű, de jó nektek, hogy ezt a csatornát is használhatjátok”. Azt feleltem, hogy a magyar művészek közül egyedül én használom a bulvárt, senki más.

Ma is grízestésztázni kénytelen?

Luxushomlesz vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy szénhidrátot fogyasszak. Rukkolasalátát eszem paradicsommal, viszont olykor nem fizetem be az ilyen-olyan számláimat, és egyik cseberből ugrom át a másik vederbe. Rám aztán tényleg illik a mondás, hogy mindenki a maga szintjén nyomorog, a nagyon szegénynek kenyere nincs, a nagyon gazdag meg azért panaszkodik, mert nem jut második jachtra. Az én anyagi célom összerakni annyi pénzt, hogy ha megöregszem, tudjak fizetni valakinek, aki ételt hoz, mos, takarít rám.

Sokat dolgozik?

Pont eleget. A munkáim kilencven százalékát el tudom adni, és nem akarok az asztalfióknak, meg a raktárnak dolgozni.

Nincs interjúja, fellépése, hogy ne kerülne szóba a pénz.

Mert a művészetemnek fontos eleme, hogy „Szia, vegyél meg! tudom, nem érted, miért pont én kellek neked, de ne morfondírozz, irány a kassza!”. Erre a spirálra dobtam föl a komplett életművemet. Annyira, de annyira gáz, hogy ebben az országban mentegetőzni kell, ha a művész nem óhajt nyomorogni. A szocializmus megetette velünk azt a baromságot, hogy az a jó művész, aki éhezik, a legjobb művész pedig az, aki már éhen is halt. Eszedbe ne jusson eladni, és köszönd meg szépen, ha lehetőséget kapsz ingyen kiállítani. Megjegyzem, ezért a szentendrei kiállításért sem kaptam egyetlen fillért sem, amiről persze nem a kurátorok tehetnek, hanem a rendszer, ami kiéheztet mindannyiónkat.

Mit tud majd eladni a száz-százötven négyzetméternyi Csipke Rózsikából?

Szinte semmit. Pedig szó szerint belebetegedtem ebbe a fél évemet felemésztő munkába: megöregedtem, megráncosodtam, oda a bőröm. Kéne, aki bebotoxol, adnék cserébe egy képet vagy pár szál műrózsát a falról. Iszonyú meló volt ám ötezer darab kétméteres műrózsát rögzíteni. A legnehezebb az emberek irányítása, hiszen senkinek nem ugathattam, hogy ne dumálj már, a kezed járjon. Nem sérthetsz meg egy embert. Kivéve, ha a szerelmed… Micsoda faszság, mi?! Mindenki visszaél a szeretet hatalmával: azt szopatod meg a legjobban, akit a legjobban szeretsz. Szívás. Na, szóval legföljebb a művirágot lehet majd eladni szálanként. Mint annak idején téglánként a berlini falat… Igen, falból is lehet üzletet csinálni, van ez a Banksy nevű brit graffitis, aki, ha felfúj valamit egy falra, másnap odamegy valaki munkagéppel, kiemeli az egész faldarabot, és eladja százcsilliárdmilliárd dollárért. Szerintem amúgy az én ide felfestett királyficsontvázaim is érnek annyit, mint Banksy cuccai. Lehet jönni a munkagéppel.

A főalak, a menyasszonyruhás, csonttá soványodott Csipke Rózsika eladó?

El.

Mennyiért?

Nem akarok szánalmas lenni, ezért inkább nem mondok számot. Kevésért is vihető.

Hétjegyű az a kevés?

Az. De lehet, csak egyessel kezdődik… Nem ciki?

Miért lenne ciki?

Szánalmassá tesz, ha olcsón adod az alkotásaidat. És az is szánalmassá tesz, ha a világ elé tárod, milyen szarul érzed magad. És az is szánalmassá tesz, ha nem mutatod magad erősnek. És ha szánalmas vagy, akkor lájkokat veszítesz, és lehetsz egyre érettebb, mégis egyre kevésbé leszel érdekes. Már attól eshet a munkáid ára, ha elárulod, hogy fél éve semmit nem adtál el, és senkit nem érdekel, hogy hat hónapig kizárólag a munkára koncentráltál.

Nincs mecénása?

Egyetlen ilyen emberem van, fölhívtam tavasszal, hogy „figyelj, azt ígérted, ha nagy szükségem lesz rá, támogatod a művészetemet, hát most az van, hogy ha megvennéd azt a képet, amit a múltkor kiszúrtál a műtermemben, akkor lenne háromhavi pénzem ingyen dolgozni Szentendrén”.

Megvette?

Meg.

Mi adható el jól ma a kortárs magyar műtárgypiacon?

Az, amivel Máriás Béla, az én legnagyobb utánzóm csinálja a nagy pénzt: létező emberről képet készíteni, amit az illető a hiúságától vezérelve megvásárol. Az Orbán-kollekció óta ezer ilyet csináltam én is, veszik, mint a cukrot, lett belőlük kiállítás is Lopott képek címmel.

Ha veszik, mint a cukrot, hogyhogy nélkülözni kénytelen?

Úgy, hogy utána eltelik két év úgy, hogy egyetlen fillért sem keresek.

Miért nem lép be a Magyar Művészeti Akadémiába? Ott havi apanázs jár a tagoknak közpénzből.

Nem hívnak.

Menne?

Persze.

Bejelentkezett?

Miért, oda be kell jelentkezni?

Legalább Fekete Györgynek jelezhetné, hogy megérett önben az elhatározás csatlakozni a konzervatív magyar képzőművészekhez.

Érzem a kérdésben rejlő iróniát, de őszintén szólva kivan a faszom azzal, hogy a ballib művészek bojkottálják a Magyar Művészeti Akadémiát.

Fekete György: Az minek számít, amikor valaki szétrúgja a miniszterelnök fejét?

Mi a magyar? És mi a mocsok? Szabad a Parlament alá hugyozni? És saját szellentésünket szagolni? Van még kupleráj a Víg utcában? Magyarság vagy magyarkodás? Olyan kérdez, aki szerelmes volt Glóriába, olyat, aki feleségül is vette a bájos űrújságírónőt. Nagyinterjú a legfőbb kultúrpolitikussal.

Kábé annyira bojkottálják, amennyire a Magyar Művészeti Akadémia bojkottálja őket.

Én simán belépnék. És igazi, hiteles, jó művészetet csinálnék továbbra is. És ha szűnne a bojkott, akkor egyszer csak a jó művészek kerülnének többségbe a Magyar Művészeti Akadémián, és az irányítás az ő, a mi kezünkbe kerülne, nem mintha engem érdekelne az irányítás. Nem válogathatom meg magam körül a művészeket, nekem önmagamért kell vállalnom a felelősséget.

Három éve még vállalt volna irányítást. 2016 tavaszán a saját egyik orbános festménye elől videoüzenetet küldött Habony Árpádnak, akivel még a kisképzős időben buliztak sokat. Kérte, segítsen tető alá hozni egy intézményt, „ami rendes havi fizetést folyósít a képzőművészeknek, és így híd lehetne a kormány és a liberális művészeti kánon között”, ami már csak azért is jó, mert az állam előtt „megnyílhatna a liberális művészet blokkja… és a szakmai erők újra áramolhatnának a szakma dicsőségére”.

Ugye milyen remek ötlet! Maga György Péter is azt mondta, hogy milyen kurva jó ez az akció, de persze, ha komolyan gondolom, akkor elég hülye vagyok.

Komolyan gondolta?

Teljesen.

Önmagát javasolta az intézmény vezetőjének, „művészeti biztosának”. Azzal zárta az üzenetet, hogy „Árpi, hadd csináljam ezt én. Ehhez én jobban értek. Szeretettel, Kriszti”.

Jól is csinálnám.

A pénzért olyanokkal kéne kapcsolatot tartania, akikkel, meglehet, ma nem szívesen mutatkozna.

Később se kéne. Egy igazán jó művészeti biztos nem érintkezik a kormány lopós vagy nem lopós embereivel. Arra ki kell nevezni egy gazdasági igazgatót, aki majd szépen odalopja a pénzeket, ahova kell, ráadásul úgy, hogy minderről a művészeti biztos semmit ne tudjon, ő csak használja fel tisztességesen, okosan az összelopott pénzt a művészet javára.

Ön Orbán Sárát javasolta gazdasági igazgatónak.

Igen, ő alkalmas lenne, már csak azért is, mert a miniszterelnök lánya, plusz van affinitása a képzőművészethez.

Habony válaszolt?

Semmit.

Fölhívta?

Dehogy hívtam.

Üzent még neki?

Tudnék, de nem üzenek.

Legalább az MMA-tagságot elintézhetné önnek a régi barátságra való tekintettel.

Legalább azt.

Biztos attól tartanak, ha felveszik, folyton botrányt csinál majd.

Pedig már nem az a hülye szőke picsa vagyok, aki régen.

Hanem?

Hanem szimplán szőke csaj, és a gondolataimmal akarok hatni. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy úton vagyok, de még nem érkeztem meg. Ennél a Csipke Rózsikánál is elhatároztam, hogy semmi botrány, mégis belekeveredtünk a plakátbetiltásba, amiről mindenki azt hiszi, hogy direkt találtam ki, pedig nem.

Milyen volt az a hülye szőke picsa?

Állandóan provokált, botrányt robbantott ki, ráadásul kurva jó csaj volt. Háromszor nem vettek fel a képzőművészeti egyetemre, aminek egyetlen oka, hogy akkoriban meg volt tiltva, hogy egy festőnő jó csaj legyen. A jó csajjal nem tudtak mit kezdeni a mesterek. Pedig kezdhettek volna.

Mit?

Eláruljam? Abból megint botrány lesz… Oké, elárulom. Jól meg kellett volna baszniuk. Ehelyett a buták, micsoda buták, inkább alázgattak. Pedig a megfelelő embernek hagytam volna magam. Simán lehetett volna jelentkezni, tök komolyan.

Az egyetemi felvételért cserébe fölment volna a mesterekhez?

Persze. Hatalmas túljelentkezés volt ám a főiskolára.

Ez nem prostitúció?

Csöppet sem! Vannak elveim, a legfontosabb az, hogy kizárólag szerelemből kúrok, és csak jó művészetet csinálok. És a szerelemből kúrással bizniszelni nem prostitúció, hanem egészséges dolog.

Brutális provokációk kísérték a pályafutását. Megesett, hogy a Parlament…

Hogy a Parlament elé székeltem? Igen! Megcsináltam!

Egy fotón az látható, hogy a 2006 őszi őszödös tüntetések idején guggol pár méterrel a rendőrsorfal mögött, a Parlament falánál, és ürít. Valódi a kép, vagy számítógéppel montírozta össze?

Teljesen mindegy.

Az lenne?

Aha.

A család sem tabu a provokációkban. A Heti Hetesben azt taglalta, egyszer azzal vigasztalta az édesanyját, hogy ha kiesik még néhány foga, még mindig elmehet a pornóiparba felszopónak. A Fábry Show-ban pedig azzal keltett botrányt, hogy próbálta átírni rádióbaráttá a Kösz, faszfej című számát.

Azzal meg mi a baj? Szeretném, ha végre játszanák. Úgy történt, hogy hívott a Sanyi, be kéne ugrani, valaki lemondhatta a fellépést, és kérdezte, mit csináljunk, én meg mondtam ezt az átírást. Jól is ment egy darabig, a címet sikerült átszabni, a Kösz, faszfejből Kösz, klaszfej lett. Aztán szép illedelmesen kérdeztem, hogy „te, Sanyi, mire cseréljük azt, hogy kiszophatlak, a farkad a számba vehetem, és mi rímel arra, hogy a seggembe baszol”, és csak gondolkodtunk, gondolkodtunk, és egyszer csak azt vettük észre, hogy hőbörög a közönség, és csomóan kimennek. Kérdeztem, hogy „te, mi van itt, Sanyi?”, Sanyi meg azt mondta, hogy „botrány van, vége az adásnak, az van”. Nem sejtettük, hogy ez lesz belőle, még a producer, Kovács Kristóf is halálosan meglepődött. Én meg pironkodtam, hogy „Sanyi, én neked nem akartam rosszat”.

Gyanús lehetett volna, hogy néhány kifejezés lecsapja majd a biztosítékot.

Melyik kifejezés? Például a seggbe kúrás? De hát az egy súlyosan létező dolog. A mai világban hatalmas kincs, ha véletlenül talál a nő egy olyan csávót, aki nem akarja seggbe baszni. Ehhez képest miért botránykő az a sorom, hogy „kösz, faszfej, hogy a seggembe baszol, mert ott nincs petesejt”? Tizenéve egy genderkönyv, a Nem-tan bemutatóján a Műcsarnokban előadtam egy performance-t, ami abból állt, hogy fehér ruhában álltam, kivetítettem magamra egy pornófilmet, és a Kösz, faszfejt meg hasonló dalokat énekeltem. Utána odajött hozzám Wesselly Anna szociológus, és mondta, hogy „jaj, Kriszti, jók ezek a számok, de miért kell olyan undorító dolgokat is beleszőni a szövegbe, mint a seggbe baszás”. Visszakérdeztem, hogy van-e neki lánya, kiderült, van, tizenegy éves, mondom, még három év, tán négy, és kiborulva megy haza a gyerek, miután élete első aktusánál egy fiú arra kérte, hadd bassza seggbe. Tetszik, nem tetszik, ma a fiúk jelentős része tökre azt gondolja, hogy a lányokat seggbe kell baszni, és sajnos a lányok is egyre többen gondolják ezt. Nem tudom, milyen az arány a normálisok és a nem normálisok között, de amikor koncerteken éneklem a Kösz, faszfejt, mindenki érti, miről beszélek. Illetve a lányok értik, a fiúk pedig félreértik, mert azt hiszik, hogy arról szól a dal, hogy micsoda császár, aki ezt műveli a csajával. De persze az is lehet, hogy csak én barátkozom szar fejekkel.

Mit gondol a pornóról?

Szimpla ösztönlény vagyok, de sokkal erkölcsösebb, mint bárki hinné, és nem csak azért, mert egy női művésztől sokkal kevesebbet visel el a világ, mint egy férfitől. Még az olyan hatalmas emberek is, mint Gauguin meg Van Gogh is kurvákkal járt, őket festették a lógó mellükkel. De ha én állnék elő azzal, hogy prosti férfiakkal és homleszekkel kúrogatok, azonnal kiközösítenének. Szóval undorodom a prostitúciótól, különösen utálom a kurvákat és a pornósztárokat.

Miért?

Mert őket nézve gondolják azt a lányok és a fiúk, hogy az a normális és az a jó, ha a srác seggbe bassza a csajt, és utána jöhet a mélytorok, mert a deepthroattolás menő. Ez előttük a példa.

Az erotika, a botrány a kortárs képzőművészet eszköze. A világsztár Jeff Koonsnak van egy régi festménysorozata, amin ő és a felesége, Cicciolina látható intim pózokban. Ön 2003-ban állt be ebbe sorba, amikor megfestette A nő egyetlen esélye, a hím szerelmének játékszere című képét, melyen Árpa Attila producer hátulról behatolva magáévá teszi Tereskova művésznőt. Miért pont Árpa Attilát választotta?

Mert őt már akkor is ismerte mindenki, én pedig gondoltam, csusszanok egy nagyot a farvizén. Lényegében elloptam az imidzsét. De Árpa benne volt a játékban, és a mai napig imádja a dolgot. Tök okos és tök tehetséges, nem úgy, mint a sok kretén. Árpa fölfogta, hogy ez jó neki, már csak azért is, mert ezzel bevonult a művészettörténetbe.

Szólt neki előre, hogy készül a mű?

Dehogy szóltam. Persze ismertem korábbról, ráadásul halál szerelmes voltam belé. De nem mertem lefeküdni vele. És ő sem velem. A két alfaállat jól kikerülte egymást, mert bölcs volt mindkettő. Egyébként pedig erős feminista üzenettel bírt a dolog, és a művészettörténet része lett.

Tíz éve, amikor a „hülye szőke picsaságból” elindult a „komoly szőke nőség felé”, arról beszélt, hogy feleség akar lenni. E célt még pár éve is hangoztatta, hozzátéve, hogy „de tudom, hogy sosem leszek az”. Miért nem?

Azért, amiért most összevesztem a pasimmal. Az egész kiállításom arról szól, hogy ebben a korban egy művészként létező nő számára nincs jó megoldás. Ha a konvenciók szerint él, akkor élőhalott, mint én. A másik út az igazából is halottnak lenni, mint Van Gogh, aki a sikertelenségbe belekeseredve hasba lőtte magát. Az a szerencsétlen semennyi képet nem adott elé az életében! Pedig ultratehetséges volt, mégis kiröhögték, idiótának tartották, miközben ő pusztán arra vágyott, hogy az emberek szeressék, amit csinál. A Biblia írja, hogy Istennek kedves, ha imádkoznak hozzá, mert akkor tudja, hogy hisznek benne. Hát akkor egy zseniális művész, hogy a fenébe ne akarná, hogy higgyenek benne?! Ha nem hisznek benned, ha sikertelen vagy, az megöl, a művészetben éppúgy, mint a magánéletben. És akkor egyet tehetsz: a napraforgótáblában hasba lövöd magad. Vagy megalkuszol, és élsz élőhalottként.

Olvasom, hogy végrendelkezett.

Már rég. Bő tíz éve, aztán bemutattam a sajtónak a közjegyző által hitelesített okiratot. Nem lacafacáztam.

Tényleg az áll benne, hogy a halála után az összes eladatlan művét el kell égetni?

Tényleg.

Ennek mi értelme?

Gondolkodjon csak.

Ja, hogy azért vegyek mihamarabb alkotást Tereskovától, mert ha hirtelen meghalna a művésznő, azzal műtárgyutánpótlás híján rettentően felszökne az ár?!

Persze!

Ráadásul az sugallódik, hogy Tereskova bármelyik percben meghalhat.

Ugye, hogy tudja! Ha meghalok, kuka minden, és ami még nem a tiétek, baszhatjátok, itt nem lesz olyan hülyéskedés, mint ami Van Gogh-gal volt. Neki nem volt semmi píárérzéke.

Számol a közeli halállal?

Számolok. De nem vagyok hülye, szeretnék még élni.

A halál is provokáció, játék?

Nem, a halál nem az. Tizenöt éve, amikor harminckettő voltam, mondtam a szüleimnek, hogy „beszélni szeretnék veletek, képzeljétek el, hogy fekszem egy ravatalon, praccs, halottként, virág, mécses, minden, ti meg ott álltok előttem, összeomlotok, mert hiszen mindketten őrülten szerettek, és anya jajveszékel, hogy de miért?! de miért?!! de miért?!!! de miért nem mondta, mi a baj, hát közösen megoldottuk volna!, na, ezt el tudjátok képzelni?”, bólogattak, „akkor képzeljétek el azt is, hogy felülök, és azt mondom, hogy ha a halálom előtt tudnátok, mi a megoldás, akkor megelőznétek az öngyilkosságot?”, apám azt felelte, hogy igen, „hát, akkor elárulom, mi a megoldás: kérek havi két kilót”.

Adtak?

Adtak persze.

A mai napig?

Nem, ma már nem, idővel elkopott az apanázs.

Kik a szülei?

Lúzerek.

Ezt én így le nem írom.

De, abszolút lúzerek! Jó emberek, de lúzerek, mint az emberek többsége. Tanácsi dolgozók voltak Szolnok cityben, egész életükben kuporgattak, anyámnak rossz a mosógépe, és nem vesz újat, mert, azt mondja, úgyis nemsoká meghal, én meg mondom neki, hogy baszki, Marika, még csak nyolcvankettő vagy, mi a fasz lesz, ha, kilencven évet élsz?, az utolsó nyolc évet rossz mosógéppel húzod ki, hogy több maradjon a számládon?”

Marikázza az édesanyját?

Persze.

És az apukáját? Őt bélázza?

Igen! Honnan tudja?!

Legényanyás fertőzés.

Hangya Béla! Így hívom. De különben Nagy Imre. Néha leizidorozom.

Volt önnek egy kiállítása a Kiscelli Múzeumban apró sírkőmodellekből. Ígérte, a saját sírkövét életnagyságban is elkészíti mészkőből a saját arcképével. Meglett?

Igen, viszont az egyik kis sírkő gazdája, az akkori udvarlóm, Kamondi Zoltán a kiállítás után jól meg is halt. Amúgy én is készen állok a halálra.

Negyvenhét évesen?

Miért, a Van Gogh harminchét évesen készen állt rá? Készen! Még arra is volt ideje, hogy az utolsó időszakban leadja a vészjelzéseket, de senki nem vette komolyan. Ahogy a József Attila jelzéseit se vette senki komolyan.

Ön már adott ki ilyen jelzéseket?

Most is adom éppen.

Az éjszakai tárlatvezetésen azt mondta, hogy „szeretnék felravatalozva lenni ebben a térben, akkor már lehet szeretni, és nem kell mindig gecizni velem, és végre rendesen kereskednének a műveimmel”.

Ez a világ tényleg csak akkor fog szeretni engem, ha végre halott leszek. Amíg élek, nem bocsátanak meg.

Mit nem bocsátanak meg?

Legfőképpen azt, hogy élek. És hogy ilyen kis genyó vagyok. Hogy így trágárkodom. Hogy kimondom, mi a viszonyom a pénzhez. És azt is kimondom, hogy a pasik seggbe akarnak baszni. Szóval olyanokat mondok ki, amik léteznek, és amik létezéséről mások is tudnak, de inkább kussolnak, és ha kimondom helyettük, felháborodnak, ahelyett, hogy hálásak lennének. Úgy jó nekik, hogy az életemben utálnak, megvetnek, a halálomban meg majd szeretnek, értékelnek, és persze kereskednek az alkotásaimmal.

Hallani, a szentendrei kiállítás zárónapján, augusztus negyedikén Csipke Rózsika feltámad.

Ő igen.

Vagyis? Azt mondta egy órája, hogy Csipke Rózsika nem más, mint ön.

Vagyis keményen dolgozom a feltámadáson, még inkább az életben maradáson. Van jó terapeutám, ő is azon van, hogy ne csekkoljak ki az életből. Remélem, a legeslegvégén mennybe megyek.

Erre a gondolatra, ennyi pátoszra műcsarnokos nagytárlat ácsolható.

Mondhatok nem pátoszosat is: igazából pusztán azért vagyok életben, mert van még egy kis pénze a szüleimnek, amit szeretnék elherdálni. Nem lehetek akkora lúzer, hogy ott hagyom a milliókat a bankszámlán. Tizenöt éve nem láttam a tengert, bazmeg!

Lestoppolhatna Opatijáig. Kemping, zsömle és felvágott, nem tűnik kifizethetetlennek.

Egy luxushomlesznél nem működik a stoppolás meg a sátor. Én csak bizonyos tisztaságú, leokézottságú cuccokat engedek be az életembe. Ha stoppolok, és felvesz valami fisz-fasz görény, hát mit csinálok? Szívok, míg peregnek a kilométerek? Az nem az én műfajom.

Kiemelt képünkön: Tereskova 2019. május harmadikán a kiállítást beharangozó plakátja előtt     Fotó: Bielik István / 24.hu