A 2019-es cannes-i filmfesztivál második legnagyobb szenzációja a The Lighthouse című film volt, amelyre annak ellenére voltak kíváncsiak rengetegen, hogy nem az Arany Pálma esélyesei között, hanem a kisebb, Rendezők Kéthete nevű szekcióban mutatták be. Cannes-i tudósítónk például másfél órát állt sorban a filmre az esőben, de nem jutott be rá. A filmet csak azért nem nevezhetjük a legnagyobb szenzációnak, mert azt Quentin Tarantino új filmje okozta, ám utólag sokan úgy látják, abban az esetben inkább a „sok hűhó semmiért” esetéről volt szó.
A The Lighthouse viszont csupa pozitív kritikát kapott, és mind Robert Eggers rendezését, mind Willem Dafoe és Robert Pattinson alakítását az ősszel induló díjszezon biztos jelöltjei között emlegetik. Hogy ebben mi a különös? Hát az, hogy a filmrajongók ma már egyáltalán nem lepődnek meg azon, hogy Pattinson, az Alkonyat-filmek egykori zsúrvámpírja, a kamaszlányok kedvence az év legnagyobb kritikai sikert aratott filmjének főszereplője. A 33 éves színész néhány év alatt tervezte újra a karrierjét és alakította át a saját imázsát. Ma ott tartunk, hogy világszerte a legmenőbb szerzői rendezők dolgoznak Pattinsonnal, ő pedig úgy jár vissza Cannes-ba, mint más a sarki zöldségeshez. Hogyan jutott idáig?
Szívd ki a vérem, Edward!
Robert Pattinsonból 2008-ban lett világsztár, amikor először játszotta el a vámpír Edward Cullen szerepét az Alkonyat-sorozat első részében. Szinte hihetetlen, hogy ez még csak bő tíz éve történt, annyira máshol tartanak már a hollywoodi trendek, és máshol tart személyesen Pattinson is. A színészt persze már az Alkonyat előtt is sokan ismerték a Harry Potter és a Tűz Serlegéből, amelyben a pórul járt Cedric Diggoryt alakította. Az a szerep már elkezdte kialakítani Pattinson sztárimázsát: a varázslóiskola legnépszerűbb diákjaként és később vámpírhercegként is megközelíthetetlen, angyali szépségű, „túl jó ahhoz, hogy igaz legyen” típusú fiúkat játszott.
Karaktereinek történetei pedig pont erre épültek. A Harry Potterben a korai halál intézte el, hogy egy ilyen tökéletes figura ne maradhasson sokáig a nézőkkel, az Alkonyatban pedig metaforikus értelemben ugyancsak a halál állt a hétköznapi emberek és a Pattinson-hős közé. Edward minden kamaszlány álma, csak éppen vámpír, vagyis élőhalott – a vele való tökéletes egyesüléshez Bella, a hősnő maga is kénytelen volt a vámpírlétet választani. Ezekben a filmekben Pattinson a hétköznapi emberek – vagyis a nézők – számára elérhetetlen maradt, vagy így, vagy úgy.
Pattinson szempontjából, szakmai értelemben persze fontosabb, hogy az Alkonyat-filmekből a színész egy idő után nem tudott már tanulni, folyton ugyanazt kellett játszania. A búskomoran merengő, félszegen mosolygó vagy felindultan hátat fordító Edwardról internetes mémek sora készült, Pattinson pedig észrevehette, hogy pillanatokon belül megszűnik komolyan vehető színész lenni.
A felé irányuló, hisztérikus rajongás miatt pedig valósággal menekülnie kellett az Alkonyat-fanatikusok elől. A sorozat női főszereplőjével, Kristen Stewarttal a kapcsolatukat is eltitkolták, csak akkor erősítették meg hivatalosan is a találgatásokat, mikor Stewart félrelépett a Hófehér és a vadász rendezőjével, Rupert Sandersszel. Stewart és Pattinson végül szakítottak, a színész pedig azóta is nagyon ritkán beszél újságírókkal a magánéletéről, és akkor is csak régebbi kapcsolatairól mesél.
A sztároknak is izzad a tenyere
Hogy Pattinson az Alkonyat utáni karrierjét is szem előtt tartja, azt elsőként az Emlékezz rám című filmmel bizonyította 2010-ben, amikor még két Alkonyat-epizód előtte állt. Színészként semmilyen kihívást nem tartogatott számára a film, amelyben megint csak romantikus főhőst kellett alakítania. Viszont producerként is részt vállalt belőle, jelezve, hogy az Alkonyaton kívüli szerepeiben nagyobb önállóságra törekszik – valószínűleg egyre jobban megunta azt a pontosan szabályozott, fogaskerékszerű működést, amelyet a vámpíros sorozat színészeként vártak tőle.
Pattinson karrierjének viszont nem az Emlékezz rám főszerepe, és nem is a Magyarországon forgatott, 2012-ben mozikba került szatirikus kosztümös melodráma, a Bel Ami szabott új irányt. Igaz, ez utóbbi, a Goriot apóra és a Veszedelmes viszonyokra egyaránt hasonlító történetben már a romantikus férfihős típusának árnyoldalát próbálta megmutatni. Ám ez David Cronenberg filmjében, a Cosmopolisban sikerült neki igazán, ahol megint csak tökéletesnek tűnő, skatulyából előhúzott figurát játszott. A csavar az, hogy Eric Packer valójában súlyos szociopata, szorongásoktól és kényszerbetegségektől gyötört romhalmaz, aki egy pusztuló világban igyekszik valahogy a felszínen maradni. A Don DeLillo regényéből készült adaptációt rosszul fogadta közönség és kritika egyaránt, Pattinson alakítását viszont szinte mindenhol dicsérték. Először mutatta meg egy komoly presztízzsel bíró szerző filmjében, hogy egyáltalán nem csak az Alkonyat Edwardjához hasonló figurákat tud eljátszani – sőt, az ott rárakódott imázst is ügyesen tudja használni, kiforgatni, ironikusan felülírni.
Ugyanehhez a stratégiához folyamodott Cronenberg következő filmjében (Térkép a csillagokhoz) és Az angol beteget idéző sivatagi melodrámában, A sivatag királynőjében is. Az előbbiben egy olyan figurát játszott, aki színészként szeretne befutni, de csak a sofőrködésig jut, és a volán mögül nézheti végig a filmsztárok lealjasodását. Werner Herzognak a rendező életművében mindenképp szokatlannak számító filmjében pedig T. E. (Arábiai) Lawrence-et játszotta, akire a film hősnője maga is sztárként, az afrikai miliő megközelíthetetlen, arisztokratikus félisteneként tekint.
A sárban kúszva jutott el Hitlerig
A valódi karrier-újraértelmezést viszont azok a filmek hozták meg Pattinson számára, amelyekben korábbi szerepei szöges ellentétét alakította: koszos, lecsúszott, kiszolgáltatott, szerencsétlen nyomorultakat. Ezekben a filmekben Pattinson ügyesen hitette el a nézőkkel – köztük a kritikusokkal –, hogy nem hollywoodi férfisztár, hanem bármit bevállaló, ha kell, a mocsokban hempergő karakterszínész.
A „koszosság” nemcsak átvitt értelemben, hanem egészen konkrétan fontos például az Országúti bosszúban, az ausztrál David Michôd szokatlan thrillerében, amelyben a félholtra vert Pattinsont a sivatagon keresztül vonszolja magával a rejtélyes célok felé haladó főhős (Guy Pearce). Nemcsak a külső elcsúfítása miatt fontos szerepe ez Pattinsonnak, hanem azért is, mert voltaképpen gonosz figurát játszik, még akkor is, ha a történet posztapokaliptikus világában bűntelennek aligha lehet bárkit is nevezni.
Ennél is ellentmondásosabb karakter a Jólét főhőséé. A Magyarországon sajnos csak a Cinefesten vetített, egészen parádés gengszterfilmben Pattinson botcsinálta bűnözőt alakít, akinek egy félresikerült bankrablás után meg kell mentenie értelmi sérült öccsét.
Szinte félve nézzük hajmeresztő ámokfutását, mert bármelyik pillanatban végzetesen rossz döntést hozhat, miközben le sem tudjuk venni a szemünket a vibrálóan intenzív alakítást nyújtó Pattinsonról. Ha előbb nem, a Jólétet nézve világossá vált, hogy a sztár sokkal több, mint a helyes srác az Alkonyatból: napjaink egyik legizgalmasabb amerikai színésze.
Egy ilyen művésztől pedig szinte már elvárás, hogy feltörekvő függetlenfilmesek produkcióit támogassa. A Jólét is azért kaphatott nagyobb nyilvánosságot, mert Pattinson volt a főszereplője, és ugyanez igaz Brady Corbet első rendezésére. Az Egy vezér gyermekkora a Jóléthez hasonlóan az utóbbi évek egyik legjobb amerikai filmje, hideglelősen bizarr, szabálytalan és rémálomszerű lélektani nyomozás olyasvalakinek a gyerekkorában, akiből felnőve diktátor lesz (a figura nyilvánvalóan Adolf Hitlert idézi, de képzeletbeli karakter). Nem Pattinson a főszereplő, mégis kettős szerepet játszik a filmben, és két kulcsfontosságú jelenete van – hagymázas filozofálgatásával ő vezet be a sejthetően a trianoni béketárgyalások idején játszódó film világába, és kopaszra nyírt führerként vele fejeződik be Corbet egyszerre intim és nagyszabású víziója.
Kell neki Batman?
A héten mozikba kerülő Csillagok határán is illik Pattinson kísérletező, bátor szerepeinek sorába. A francia Claire Denis (Szép munka, Kínzó mindennapok) első angol nyelvű filmjében fegyencet alakít, akinek két választása marad: vagy kivégzik, vagy mehet az űrbe egy olyan űrhajó fedélzetén, amely egy fekete lyukról gyűjt információkat. Monte természetesen a második lehetőséget választja, a cselekmény kezdetén pedig már egy kisbabával látjuk őt – csak lassan jövünk rá, hogy pontosan mi történt a bűnözőkből lett asztronauták közösségében.
A Csillagok határánra külföldön sem tódult a közönség, és borítékolhatóan Magyarországon sem fog. Pattinsont ezekben a filmjeiben nem a közönségsiker érdekli – abból már kijutott neki elég. Legalábbis a karrierjének ebben a periódusában sokkal fontosabbnak érzi, hogy nagynevű rendezőkkel és feltörekvő tehetségekkel dolgozzon együtt (az utóbbiak közé tartozik a The Lighthouse-t jegyző Robert Eggers is). A színész nagyjából ennyit szokott elárulni interjúiban, amelyekben példás, olykor szinte már autisztikus szerénységgel és visszafogottsággal kommentálja szerepválasztásait.
A legújabb hírek szerint azonban Robert Pattinson visszatér Hollywood kellős közepébe: Ben Affleck után ő lesz az új Batman. Nagy kérdés, hogy szüksége van-e erre a – minden bizonnyal több filmre szóló – kötöttségre valakinek, aki felváltva forgathat a legnevesebb rendezőkkel. A magunk részéről úgy tippelünk, Pattinson arra fogja használni a szuperhősfilmeket, hogy a következő évekre is megteremtse a lehetőségét a szerzői rendezőkkel közös munkának. Nagyon reméljük, hogy nem ég rá a Denevérember köpenye, és inkább Christian Bale, mint Ben Affleck karrierjéhez hasonlít majd a további pályafutása.
A most forgó vagy bemutatás előtt álló filmtervei minden esetre ígéretesek: játszik majd Christopher Nolan Tenet című kémthrillerében, Ciro Guerra (A kígyó ölelése, Az átkelés madarai) első angol nyelvű filmjében, a Barbárokra várva Coetzee-adaptációjában, de újra együtt dolgozik David Michôddal és Claire Denis-vel is.
Borítófotó: Budapest Film
