A Blumhouse Productions figyelemreméltó horror-műhely. Több olyan filmet készítettek, vagy több olyan franchise-nak tették le az alapjait, amik az elmúlt pár évben komoly rajongótáborra tettek szert. Előbbiek közül ilyen az ünnepelt Széttörve vagy a Mártírok, és érdekes módon még a horror műfaján kívül is sikerült maradandót alkotniuk pl. a Whiplash-sel vagy a Csuklyásokkal. Franchise-zaik rendre középszerűek, mégis jól jövedelmezőek, mint az Insidious, a Parajelenségek, vagy a A bűn éjszakája-sorozat. Persze, olyan emlékezetes bukták is becsúsztak már, mint az Amityville: Az ébredés vagy a Lazarus-hatás, esetleg Az akasztófa. A Mami ebben a sokszínű minőség-kavalkádban valahol a szépen építkező szociothrillerek és az olcsó, hatásvadász, tinihorrorok közé szorult be.
Az alaphelyzet egyszerű: a nyomorúságos, Isten háta mögötti kisvárosba érkező Maggie (Diana Silvers), gyorsan barátokra lel a hozzá hasonlóan senyvedő iskolatársaiban, akiknek legfőbb időtöltése, hogy különböző minőségű alkoholoktól jól berúgnak és füveznek. Ez már önmagában egy jól átélhető alaphelyzet, az pedig pláne, mikor tiniként alkoholhoz akar jutni az ember, és egy random italbolt előtt felnőtteket szólít le, hogy vegyenek neki piát. Miután már mindenki elhajtotta Maggieéket a fenébe, egy áldott jó asszony, Sue Ann (Octavia Spencer), kegyet gyakorol és vesz nekik egy adag italt. Aztán pár nappal később még egyet, meg még egyet, aztán már a pincéjébe is meghívja őket, bulit rendez nekik és jóformán mindenre hajlandó csak azért, hogy a srácok nála mulassanak.
Én még életemben nem hallottam olyanról, hogy egy magányos asszony elkezd magánál vendégül látni egy rakás, számára vadidegen tinit, és még külön át is rendezi buli-kompatibilissé a saját lakását, hogy azok jól érezzék magukat. Ennek ellenére egy ideig úgy tűnik, hogy a film sok egyéb mellett képes lesz majd másról is szólni. Ennek egyik lehetősége éppen Octavia Spencer lenne, aki kifejezetten jó és sokrétű színész. Az viszont már erősen kérdőjeles, hogy a Mami volt-e számára az a film, ahol a leginkább bemutathatta, mire képes. Mindezt persze úgy, hogy azért néhányszor már megmutatta (pl. A számolás jogában). Pedig a szerepe jó, és lubickol is benne: Egy titkokkal és elnyomással terhelt múlt, melyek a jelenre is hatással vannak, egy elmagányosodó korosztály tipikusan megcsömörlött alakja, aki csak arra vágyik, hogy valaki szeresse: bármi áron.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem a Mami lesz az év horrorfilmje, azzal pedig még kevésbé fogok meglepetést okozni, hogy mennyire sok hiányzott ahhoz, hogy egyáltalán a közelébe érjen. Spencer élvezi a szerepét, ez látszik is rajta, jól is áll neki. A többi felnőtt színész viszont nagyjából olyan, mintha poénból beugrottak volna egy-egy szettbe, és ha már éppen ott ültek, álltak, beszéltek, felvettek velük gyorsan valamit. A filmben fontosabb szerepet kapó Luke Evans pl. nem csak szerepe szerint, hanem civilként is iszonyatosan szenvedve adja elő figuráját. Juliette Lewisszal pedig, bár eleinte nem úgy tűnik, a forgatókönyv egyszerűen semmit sem kezd. Pedig ő a főszereplő anyja, aki épp ugyanúgy újrakezdi az életét, karakterének legalább akkora drámája lehetne mint Maggienke vagy Sue Ann-nak, és talán még százszor érdekesebb is lenne, mint a lánya senyvedése.
Ez főleg azért van így mert sajnos a kialakuló tinirománcok és gyakori berúgások közötti időben nem tudjuk eléggé megismerni Maggie-t és barátait. Igaz, most az izmos menő csávó, és az iskola legjobb nője, a kedves szépfiú és helyes, csendes lány sablonkarakterek legalább annyival árnyaltabbak lettek, hogy a köztük lévő dinamika nem az abúzusból, hanem tényleges barátságból áll. A végkifejlet szempontjából – amit már a film elején sejteni lehet – persze tök mindegy, hogy milyen viszonyban vannak, semmilyen plusz feszültséget nem ad hozzá a karakterek viszonyához vagy helyzetéhez. Ezt a legjobban a társaság ötödik tagján lehet érezni, egy fekete fiún, akiről tényleg csak az örök filmes közhelyet lehet elmondani, hogy ő a vicces feka srác. Már ha tényleg vicces lenne.
A folyamatos flashbackek használata viszont jó, ugyanis nem kizárólag a jelenben érthetetlen dolgok megmagyarázására szolgál, hanem az egyes karakterek mélyítésére is. Sőt, még egy mérsékelten érdekes csavart is képesek vele előkészíteni az alkotók. Külön jó a narratíva szempontjából, hogy nem a harag vagy a düh az, amit érzünk a karakterek iránt, részben a flashbackek miatt, hanem a szánalom, ami mindenképp érdekes kísérlet egy horrorfilm szempontjából. Már ha a műfaj egyébként nem az utolsó húsz percbe lenne zsúfolva.
Nem a Mami lesz az évtized horrorja, de lehet, hogy még az évé sem. Kár, mert kifejezetten jó egy fura, sebzett, de bizonyítani akaró, őrült nő szerepében látni Octavia Spencert. A Mami viszonylag széleskörűen fed le néhány hétköznapi problémát, mint a vidék nyomasztó egyszínűsége, a felnőtt és fiatalkori kiégés, szülő-gyerek közötti feszültséget, de mégsem képes arra, hogy mindezt érdekesen, szórakoztatóan vagy úgy en bloch emlékezetesen adja elő.
Mami, (Ma), 99 perc, Blumhouse Productions, Értékelés: 4/10
