Kultúra sorozatkritika

Nem csak ijesztgetni akar az első idei horrorsorozat, ami nem bukott meg

Zsótér Indi Dániel
Zsótér Indi Dániel

Videós kontentgyártó. 2018. 11. 11. 15:11

A The Haunting of Hill House a Netflix egyik Halloween-i időszakra szánt meglepetés sorozata volt, amit Shirley Jackson 1959-es regénye alapján, az elmúlt évek egyik feltörekvő horrorkészítő mestere, Mike Flanagan írt és rendezett úgy, hogy az eredeti műből a neveken és néhány motívumon kívül jóformán semmit nem tartott meg. Egyedi hangvételű, ízléses, de közel sem hibátlan sorozat született, ami még így is csuklóból az év egyik legjobbja lett. Kritika.
Korábban a témában:

Horror-sorozatot készíteni nem a leghálásabb vállalkozás. Kaszát kapott idén az Ash vs. Evil Dead, az American Horror Story aktuális évada pedig a kezdeti három milliós nézettséghez képest felére csökkent. Lassan még a The Walking Dead mellől is elpártolnak nézők, hiába tart már a kilencedik évadánál a sorozat. Az idén startoló nagyreményű Castle Rock és The Mist is nagy csalódást okozott a Stephen King-rajongóknak. Végső soron pedig hiába indult remekül a Terror, összességében több kitartás kellett hozzá, mint amekkora élvezeti értéket adott a végén. Ezek pedig csak az idei év nagyobb vállalkozásai.

Annak, hogy miért nehezebb egy jó horrortörténetet tíz-tizenkét részben elmesélni, mint egy másfél-két órás filmben, számtalan oka lehet. Ott van egyfelől a kiszámíthatóság akadálya, a horrorközhelyek unalomig ismételt használatának narratív kényszere, vagy a valószínűség, hogy a színészi alakítás minőségét feláldozzák a külsőségek oltárán pláne, ha a történet hiteltelen, felszínes vagy esetleg, ne adj isten, némely esetben nem is létezik. Mondhatnánk, hogy a fentiek bármely műfajra igazak lehetnek, de a horror esetében ezek a kritériumok hatványozottabban számon kérhetőek, mivel olyan dolgokat akar megmutatni a műfaj, amiket a valóságban soha nem fogunk látni, ezért a messzemenőkig hitelesnek kell lennie a látottaknak. Vannak kivételek, mint a műfaj paródiája, mint pl. rosszabb esetben a Horrorra Akadva-széria, jobb esetben a Haláli hullák hajnala.

Egy sorozatot, már akár messziről is fel lehet ismerni plakátja, előzetese, úgy általában a marketingje alapján, hogy horror vagy sem. A The Haunting of Hill House furcsamód mégis kilóg egy kicsit a sorból. A marketingkampánya nem volt különösebben látványos vagy figyelemfelkeltő, az előzetesek némileg fel is festették, hogy itt bizony többet fogunk négy fal közt, különböző idősíkokban egymással beszélgető embereket nézni, mint, hogy hogyan hozza rájuk a frászt valamilyen szörnyűséges kísértet. Mike Flanagannek, ha nem is maradéktalanul, de sikerült egy sok szálon futó drámát, a horror műfaj sajátos hangulatával úgy összeraknia, hogy ennek ellenére se közhelyes, se felszínes nem lett a végeredmény.

Pedig a The Haunting of Hill House szinopszisa meglepően sótlannak tűnik elsőre egy horror sorozathoz képest:

a Crain család öt gyereke közül az egyikük öngyilkos lesz, ami új kérdéseket vet fel mindenkiben arra vonatkozóan, hogy mi is történt velük gyerekkorukban, illetve az anyjukkal, aki ugyancsak önkezével vetett véget életének, de hogy pontosan miért, az egész felnőtt életükig kísérti a gyerekeket.

A sorozat legnagyobb erénye, hogy maga a horror nagyon sokáig csak díszlete annak a sűrű, kibogozhatatlan történetfolyamnak, amit az első hat részben rendkívül aprólékosan építenek fel az alkotók. Az első öt rész az öt testvér különböző szemszögeiből mutatja be az eseményeket, melyek a hatodik részben futnak össze. Ebben a hatodik részben pedig koncentrálódik mindaz, amiért jó a The Haunting of Hill House. Történetmesélés szempontjából aligha fogunk látni ennél líraibb és ügyesebben felépített csavart. Sőt, egyenesen olyan fordulatot kapunk ekkor, mint amiket nagyívű sokévados kultsorozatok lezárásának szoktak megírni.

A sorozat aztán a hetedik résztől tempót vált, és az addigi jó ritmusú építkezést felváltják a sokszorosan túlbonyolított történetszálak, túlbeszélt dialógusok és túlírt karakterábrázolások.

Félreértés ne essék, a történet izgalmas marad, de a rendezést tekintve Flanagan kissé alulmarad amiből kiváló színészei szerencsére sokszor kimentik.

Nem mintha már a korábbi hat részben ne lenne feltűnő, hogy milyen jó a casting, ugyanakkor mégiscsak az évad második felében derül ki, hogy a jelenlegi színészgárdánál ügyetlenebb csapat már nem lenne képes elvinni a hátán a végére közhelyes családi drámába torkolló történetet. Nagyon nehéz lenne kiemelni külön bárkit a felnőtt színészek közül, mivel egységesen jó színvonalon játszik mindenki.

Steven (Michiel Huisman – a Trónok harca Daario Naharisa) a Crain gyerekek közül a legidősebb, felnőtt korára gyermekkori emlékeiből írt horrorregény szerző, pedig ő maga egyáltalán nem hisz a szellemvilágban. Őt követi a sorban Shirley (Elizabeth Reaser), aki traumáit feldolgozandó egy temetkezési vállalkozást nyit felnőttként, együtt él férjével, két gyerekével és gyermekpszichológus húgával, Theóval (Kate Siegel, aki a rendező egy korábbi filmjében a Hushban is feltűnt). A család legifjabbjai, egy fiú-lány ikerpár, a fiatalon özveggyé váló Nell (Victoria Pedretti) és a drogfüggő Luke (Oliver Jackson-Cohen). Ahány sors, annyiféle bonyodalom szövi át a testvérek életét, ami utoljára gyerekkorukban volt kiegyensúlyozhatónak nevezhető, amikor még élt az édesanyjuk, Olivia.

Olivia (Carla Gugino) és férje Hugh (fiatalon: Henry Thomas, idősen: Timothy Hutton alakítják) szeretik egymást, boldognak tűnnek, munkájukat tekintve pedig igazi mázlisták: óriási házakat vesznek meg, hogy felújítás után eladják azokat. Egyetlen baj van csupán: a Hill-ház több mint valószínű, hogy kísértetjárta. Carla Gugino a rendező első netflixes debütálása, a Gerald’s Game főszerepében már bizonyította tehetségét, ugyanakkor a sorozatnak talán pont ő a leggyengébb pontja.

Ez viszont nem a képességeinek, hanem karakterének zavaros motivációinak, kibogozhatatlan eredetének és a sorozat jelen idejében elfoglalt szerepének köszönhető. Amilyen tökéletesen épül fel az első hat rész, ami inkább a gyerekekről szól, olyan felemásan működik a maradék négy epizód, ami már inkább a szülőkre koncentrál. A fiatal Hugh-t alakító Henry Thomas mintha mindig is pici gyerekek nevelésére született volna, nem úgy, mint a Timothy Hutton alakította idősebb verzió, akinek már semmilyen tekintélye nincs a gyerekei előtt. Ez a kettősség teszi igazán izgalmassá az ő karakterét, de sajnos a forgatókönyv belőle is csak a felszínt mutatja meg, nem engedi olyan közel a nézőt hozzá, mint a gyerekekhez.

A casting további erénye, hogy Flanagan képes volt öt olyan gyerekszereplőt is talált, akik se nem irritálóak, se nem felnőtt identitású fiatalok, hanem hús-vér gyerekek, legyenek akár ötévesek vagy serdülő kamaszok. A fiatal Shirleyt az Annabelle 2-ből ismerős Lulu Wilson alakítja, Theót Az ifjú Sheldonból ismert Mckenna Grace, az ikreket – akik nem csak koruk miatt, hanem elképesztő tehetségük miatt is kilógnak a többiek közül – Julian Hilliard és Violet McGraw játszotta, az ifjú Stevent pedig Paxton Singleton keltette életre. Ritka, hogy egy sorozaton belül ennyire különböző korú, de hasonlóan jó színvonalú gyerekszereplők vigyék el játékidő egyharmadát.

Az Annabelle 2 a nyár legparább horrorja
Ezentúl kétszer is meggondolod, hogy akarsz-e egy szobában aludni egy porcelán kislánnyal.

A tökéletes castingot, a zene és a zörejezések használata mellett pedig tovább emeli a látvány és hangulat, amiről nem csak az operatőri munka gondoskodik, hanem az az elképesztően kreatív ötlet, hogy a házban játszódó jelenetekben az alkotók összesen 43 kísértetet rejtettek el. Ezek a kísértetek viszont nem főszereplői a jeleneteknek, csak úgy mellékesen néha-néha felbukkannak, nem különösebben zavarva a szereplőket, ellenben frászt hozzák a nézőkre, ha észreveszi őket.

A The Haunting of the Hill House-t mindenképp érdemes megnéznie, akinek már elege van a középszerű plázahorrorokból, nem szeret megijedni, de szereti ha a feszültség a képernyőre szegezi a tekintetét és legfőképp szereti a családregény-típusú filmeket. Ebben a sorozatban sokkal több a drámai elem és a pszichothrillerre emlékeztető rejtély, mint amennyire a sorozat a „haunted house”-típusú horrorfilmek dramaturgiájára támaszkodik. A horror csupán díszlete mindannak a történetnek, amit Flanagan el akar mesélni egy, a kísérteteknél is félelmetesebb misztikumról, mindannyiunk családjáról, ami a felszín alatt sokkal több titkot rejt, mint azt elsőre gondolnánk.

The Haunting of Hill House, 2018, 10 epizód, Netflix, 8/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

A Facebook logo is seen on an iPhone in this photo illustration on November 20, 2017. (Photo by Jaap Arriens/NurPhoto)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.