Kultúra

A cápától rettegünk, pedig mi vagyunk az igazi fenevad

Vigyázhatnánk jobban a tengerekre. Bár igazából mindig is a tenger volt az, ami vigyázott ránk – írja Morten A.  Strøksnes norvég újságíró, aki éveket töltött barátjával egy gumicsónakban, hogy levadásszon egy grönlandi cápát, ami az egyik legősibb és legfurább vízi szörnyeteg. Ám a Tengerkönyv ennél a kalandnál sokkal többről szól: költői és ismeretterjesztő esszé, ami új szemszögből mutatja meg a bolygónkhoz való viszonyt, miközben hihetetlen könnyedséggel csapong a múlt és a jövő, a világűr és az óceán mélyén megbúvó ismeretlen vidékek között. Interjú.

Kezdjük egy nagy miérttel: miért hajózik ki valaki a nyílt tengerre egy kis gumicsónakban, hogy egy ősi, veszélyes cápára vadásszon, aminek még a húsa is mérgező?

Az egész egy telefonhívással indult. A barátom, Hugo, a fél életét a tengeren töltötte. Az első csónakját körülbelül hat évesen kapta, most 65 körül van. Látott mindent, ami a nyílt vízen előfordul: hajóroncsokat, az összes tengeri emlőst, és minden lehetséges időjárásban hajózott már. Egyetlen dolog maradt ki neki, a grönlandi cápa. Kiskorától hallgatta a sztorikat, amit az apja, a nagybátyja és a nagyapja meséltek erről a lényről: hogy bukkan elő a mélyből és villantja ki fogait ez a félig vak, rettenetes szörnyeteg. A legtöbb normális ember egy idő után megfeledkezik az ilyen gyerekkori történetekről, de Hugo ebben az értelemben nem egy normális ember. Egész életében érlelődött benne a vágy, és egyszer csak csörgött a telefonom, és ő szólt bele: „Morten, megyek grönlandi cápát fogni. Eljössz velem?”.

Mire ön?

Rávágtam, hogy persze. Ez olyasmi, amire érdemes pár évet rászánni az ember életéből. Régóta írni akartam a tengerről, de ez nem megy a fotelből. Olyan a munkamódszerem, hogy muszáj volt a saját bőrömön is megtapasztalni, mit jelent az egész. Kellett tehát egy jó indok a kihajózáshoz, amit sokáig nem találtam. Végül váratlan közelségből jött, a barátomtól. Ez volt az apropó, de az egész mögött rejlik egy filozófiai kérdés is, amit a könyv végére bontakozik csak ki. Lehet a kalandunkat romantikus szemüvegen át nézni, hogy a kíváncsiság hajt minket, de létezik egy sötétebb olvasat is, amiben az emberiség pusztító hajlamát testesítjük meg. Behatolunk a bolygó minden szegletébe, és megölünk mindent, ami él és mozog, csak mert megtehetjük. Tehát kétélű dolog ez, és célom is, hogy az olvasóban megfogalmazódjon a kérdés: Mégis mit csinálnak ezek az idióták?

Már abba is őrület belegondolni, hogy az ember kifog egy cápát, ami már a francia forradalom idején is ott úszkált a mélyben…

Sőt, a francia forradalom idején már több száz éves lehetett, mert egy grönlandi cápa akár 4-500 évig is elélhet. Az fontos azért, hogy nem veszélyeztetett faj, tehát nem arról van szó, hogy az utolsó példány egyikét akartuk levadászni. De talán nem is kéne próbálnom védekezni. Ami igazán érdekes számomra, hogy a cápa karaktere milyen átalakuláson megy át a könyvben. Az elején még igazi szörnyeteg, egy veszedelmes gyilkológép. Mind láttuk Spielbergtől A cápát, a strandon járva eszünkbe jutnak a jelenetek, és bevillan, nehogy minket szemeljen ki egy fenevad. Ezért tökéletes célpont a vadászatra, hiszen testet ölt benne a természet fenyegető oldala, amitől rettegünk, mert képtelenek vagyunk kontrollálni. Így inkább rémisztőnek állítjuk be, de a könyvben azt is leírom, milyen abszurd ez a félelem: a cápák tíz-húsz öt embert ölnek meg évente, míg mi ennyi idő alatt 73 millió cápát pusztítunk el és komplett fajokat törlünk le a bolygó színéről. Akkor tehát ki is a veszélyes?

Fotó: Bieleik István / 24.hu

Én azt a tényt sem tudatosítottam eddig, hogy a grönlandi cápa tulajdonképpen a rokonunk.

Evolúciós szempontból feltétlenül, hiszen minden élet a tengerből származik. A kreacionistáknak tehát igazuk van: nem továbbfejlesztett majmok vagyunk, merthogy sokkal inkább továbbfejlesztett halak vagyunk.

A könyvben feltárul a mélytengeri világ, ami lenyűgöző és ijesztően abszurd egyszerre, mintha egy idegen bolygón járnánk. Az ebbe való betekintés változtatott azon, hogy él a szárazföldön?

Nem az életmódom változott, inkább a nézőponton, amivel a világot szemlélem. Olvastam egy mondatot, ami nagyon elgondolkodtatott. Már nem is emlékszem ki írta, de valahogy így szólt: „A bolygónkat nem Földnek, inkább Tengernek kellene hívni”.  A felszíne 70 százalékát ugyanis víz borítja, és minden élet a tengerből származik. Ennek tudatosítása indította el bennem a szemléletváltást. Sosem voltam nagy környezetvédő, sem íróként, sem a hétköznapokban. Nem mintha ne értettem volna vele egyet a célokkal, csak úgy gondolkodtam, hogy majd a Greenpeace meg a többi zöld szervezet megoldja, és elég, ha én hálás vagyok nekik ezért. A Tengerkönyv megírása óta jobban bevonódtam ebbe a témába, és már az írásaimban is próbálom felhívni az emberek figyelmét a veszélyekre. Főleg, ha az óceán kerül szóba, amiről elég sokat tudok.

Ön mit lát a legfőbb veszélynek? A műanyaggal telített óceánokról például sok ijesztő cikk születik mostanában.

A műanyag valóban nagyon fontos téma, és épp a könyvem megjelenésével egy időben tört be a közbeszédbe. Nem azt mondom, hogy ez a könyvem miatt történt, de érdekes volt az egybeesés. Így működik az emberi figyelem: egy partra vetett bálna Norvégiában, néhány tudományos jelentés, és hirtelen minden a műanyagszennyezésről szólt. Mára a legtöbben tudnak erről a veszélyről, és néhányan próbálnak is tenni ellene, ami persze borzasztó nehéz, mert a műanyag annyira a hétköznapjaink részévé vált. De mindenképp mutatja az információ hatalmát, hogy valami, amiről három-négy éve még nem is tudtunk, most központi kérdés, és törvények is születnek róla. Persze nem kell álszentnek lenni, ebben is ott van önérdek. A mikroműanyag azért különösen ijesztő, mert láthatatlan, így mi is elfogyasztjuk, amikor tenger gyümölcsei-tálat vagy halat eszünk. A tudósoknak egyelőre fogalmuk sincs, hogy pontosan mit okoz a szervezetünkkel.

A könyvben is azt hangsúlyozza, hogy a tenger jól megvan nélkülünk, csak mi nem tudunk meglenni a tenger nélkül.

Bármennyire is elszennyeződik az óceán és az egész ökoszisztéma, pármillió év alatt garantáltan újra megtalálja az egyensúlyát. A tengernek ugyanis van ideje, csak nekünk sietős a dolog. Ezért találom néha arrogánsnak bizonyos környezetvédők beszédmódját. Ha karikírozni akarom a helyzetet, de csakis gazdag, elkényeztetett emberek gondolhatják komolyan, hogy ők most kegyesek lesznek a tengerrel, és aztán jobban érezzék magukat a megmentő szerepében. A tenger állítja elő az általunk belégzett oxigén nagy részét. Az óceán akkor is tovább létezik majd, ha ez a folyamat leáll, és a vízben lekötött metán és széndioxid felszabadul. Mi viszont minden valószínűség szerint halottak leszünk.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Említette, hogy a tengerrel való kapcsolat megváltoztatta a világszemléletét. Fontosabbnak vagy jelentéktelenebbnek érzi magát?

Sosem éreztem túl jelentősnek a létezésemet, eddig is tisztában voltam vele, hogy mindnyájan porszemek vagyunk. Mindenki tudja, hogy a bolygónk 4,5 milliárd éves, ami soknak tűnik, pedig semmi az univerzum időmértékéhez képest. Az agyunk képtelen felfogni ekkora időtávlatokat. Én viszont évekig arra kényszerítettem magam, hogy ilyen léptékben gondolkodjak: a távolságnak, időnek és életnek ezeket a horizontjait próbáltam ésszel befogni. Ennek volt is hatása: Már előtte is teljesen jelentéktelennek éreztem magam, és ez az érzés csak tovább erősödött.

Ez felszabadító vagy inkább nyomasztó érzés?

Ez együtt jár az emberi élettel. Nem kell hozzá írónak lenni, akinek van ideje elmélkedni ezekről a dolgokról. Mindnyájan ösztönösen érezzük a saját jelentéktelenségünket. Talán fiatalon még kevésbé, de egyszer csak megüti az embert a tény, hogy meg fog halni, az ideje nagy része pedig már elrepült. „Hiszen csak pár perce volt, amikor a harmincadik szülinapomat ünnepeltem, most meg itt vagyok 50 évesen!”. A halandóságunkat persze 20 évesen is belátjuk ésszel, de akkor még sebezhetetlennek érezzük magunkat.

Ön szerint egy nép karakterét is befolyásolhatja, hogy van-e közvetlen kapcsolata a tengerrel? Hogy mondjuk Magyarországban vagy Norvégiában nő föl?

Szerintem igen. Még Norvégián belül is látszik a habitusbeli különbség annak függvényében, hogy a parton vagy a belső részeken járunk. A tengerparton lakók sokkal nyitottabbak, hozzá vannak szokva az idegenekhez. A munkában és az egész életszemléletükben lazábbak. Ott szinte mindenki a halászatból él valamilyen módon, ami nem egy kiszámítható világ. Néha halbőség van, és sok pénzt keresnek, máskor nincs, és akkor fel kell hajózni az északi-sarkig, vagy mást kell csinálni a megélhetésért. A belföldiek sokkal kiszámíthatóbbak és fegyelmezettebbek, nekik két lábbal állniuk a földön. Különösen az északi vidékeken – a trópusokon lehet, hogy más a helyzet – , ahol mindent nagyon meg kell tervezni, mert aztán jön a tél, amikor semmi nem terem. A mentalitást tehát nagyon meghatározza, hol ér az ember, és abban a tengernek meghatározó szerepe van.

Térjünk vissza a grönlandi cápához, amiről azt írják, be lehet rúgni a húsától. Volt már cápától részeg?

Nem, hiába ettem belőle. De ez amúgy tudományosan dokumentált tény, azt is tudják, pontosan milyen méreg van a cápa vérében, ami ezt az állapotot okozza. Elég kockázatos dolog, tehát enni belőle, nagy dózisban akár halált is okozhat, de vannak olyan elkészítési módok, amikkel fogyasztható. Én nem éreztem semmit. Elszívni mondjuk nem próbáltam…

Fotó: Bielik István / 24.hu

A barátja, Hugo, mit szólt a könyvhöz? Nem sérelmezte?

Megjelenés előtt elolvastattam vele, hogy ne legyen benne olyan, amit nem akar. Ő ugye nem emiatt csinálta, de szerette a könyvet, ami amúgy nyitott befejezéssel, egy cliffhangerrel ér véget. Így ezen a nyáron újra kihajózunk, hogy beteljesítsük a küldetést, és kifogjuk a grönlandi cápánkat. Ha minden jól megy, írhatok belőle egy folytatást, mert kimeríthetetlen alapanyag rejlik ebben a témában.

Csak aztán jobb legyen, mint A cápa folytatásai…

Megígérem, hogy csak akkor írom meg a Tengerkönyv 5-öt, ha lesz még mondanivalóm.

Most dolgozik valamin?

Két éve gyúrok egy témát, de meghoztam egy szabályt, hogy amíg nincs kész egy projekt, nem is beszélek róla. Nem titokzatoskodni akarok, csak megtanultam az évek folyamán, hogy ha újra és újra elmondom, magam is megunom a témát menet közben – úgyis fogok eleget beszélni róla, miután megjelent a könyv. A legfontosabb érv pedig az, hogy írás közben még minden alakulóban van. Ám ha beszélnem kell róla, óhatatlanul is kialakítok egy koncepciót, ami idő előtt keretek közé terelné a szöveget. Ez pedig rosszat tesz a kreatív folyamatnak.

A Tengerkönyv a Jelenkor Kiadónál jelent meg.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik