Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába, kiáltja például valaki a Rudasnál, ahol az út összeszűkül, és a tömeget szinte a folyó fölé nyomja. Néhányan felszisszennek, idegesen néznek körül. Jóska úgy érzi, őt nézik. Újra Piroskára gondol és újra haragszik rá, aztán elordítja magát ő is.
A Bem tér már megtelt, de a két hídról, lassan és feltartóztathatatlanul, mint a láva, továbbra is ömlik a tömeg. Jóska figyeli, ahogy az emberfejek közötti hézagok lassan eltűnnek, és egyetlen hullámzó folttá olvadnak az arcok. Középütt, valami kicsi, mesterséges dombon diákok állnak, hangosbeszélő és szerszámosláda van a kezükben. A Petőfi Kör autója, magyarázza egy lány Jóska mellett. Én meg azt hittem, királydomb, és visszahívjuk a Habsburgokat, tréfálkozik a provokátor, azután eltűnik. A teherautó platója hamarosan megtelik emberekkel, a karosszériából már nem is látszik semmi, a tömeg fölé emelkedő tüntetők látványa csakugyan olyan hatást kelt, mintha domboldal lenne, fákkal sűrűn telehintve. Kis fennsíkján föltűnik egy dús bajszú parasztember. Az egyik Petőfi Kör-ös hangosbeszélőt ad a kezébe, a tömeg éljenez. A szónok beszélni kezd, a környező házfalak más-más ritmusban verik vissza a szavait. Friss hangok, korábbi és még korábbi szótagok akadnak egymásba a levegőben, mintha több, egymástól halványan eltolt idősík fedne egymásra a téren. A beszédből nem érteni semmit.
A füvön és a macskaköveken már nincs egy talpalatnyi hely sem, az ügyesebbek megindulnak felfelé. Hamarosan emberek csimpaszkodnak a kandeláberek oszlopaira meg a fák ágaira, bámészkodók egyensúlyoznak a környező házak párkányain. A Bem téri visszhangot lassan, de kérlelhetetlenül elnyeli a sűrű emberszövet: a szótagok most már nem pattognak házfaltól házfalig. Ettől azonban még nem lehet jobban érteni a szónoklatokat, mert a kézi hangosbemondók most a tömeg alapmoraját nem bírják túlharsogni. A szobortól már egy kőhajításnyira sem hallani semmit, csak némi elektromos dünnyögést meg a koncentrikus körökben terjedő tapsot, amelyet a legbelső kör közepén még a szónokok szavai váltanak ki a tömegből, kijjebb haladva azonban már csak a bizalom, ami a távolabb lévőket köti össze azokkal, akik az események epicentrumában lehetnek.
Jóska megindul a Petőfi Kör autója felé. Föl akar rá kapaszkodni rá, hogy az oldaláról körbenézhessen, hátha mégis itt van Piroska. Úgy dönt, hogy elindul inkább kifelé, a Duna-part irányába: ha Piroska mégis idejön, onnan kell érkeznie. A tovagyűrűző tapsok egyik hulláma épp vele együtt ér partot, tapsolni kezd tehát ő is, közben a nyakát forgatja. Az újonnan érkezők közül valaki megkérdezi, mi történik elöl. Sinkovits verset mond, feleli egy férfi Jóska helyett. Az nem lehet, rázza a fejét a kérdező, most jövünk a Petőfi-szobortól, a Sinkovits ott van. Akkor a Bessenyei, vonja meg vállát a férfi, ezen aztán mindketten nevetnek.
A katonák, a katonák, kiáltja egy repedt hang. Minden szem a szobor mögötti épületre szegeződik, az egyetlen házra, amelynek az ablakába még nem mászott fel senki. Az épület némán és rezdületlenül áll, de aki tudja, hogy laktanya, amelynek ablakaiból talán most is felfegyverzett kiskatonák bámulnak a térre, kezdettől idegesen pillantgat feléje. A katonák, a katonák, hangzik fel újra. Mintha csak tektonikus mozgás lökné, a tömeg elkezd kifele gyűrődni. Talán menekülnek, gondolja Jóska. Egy másodpercre csend lesz a téren, vagy Jóska azt hiszi, hogy az lett, aztán éljenzés és taps hangzik fel újra. A katonák a tömeg mellé álltak, jön a hír elölről, és csakugyan, már Jóska is lát néhány egyenruhást a közelében.
Fegyver nincsen náluk, állapítja meg egy férfi, és mutatóujját olyan figyelmet követelő módon emeli magasba, mint aki nagy titokba készül beavatni a hallgatóságát. Egyebet azonban nem mond.
Amikor a tömeg átvonul a Kossuth térre, Jóskának eszébe jut, hogy hajnal óta nem evett. Eddig nem tűnt föl neki az éhsége, most azonban úgy érzi, a felismerés után már nem tud másra figyelni, csak erre. Úgy dönt, a Margit hídon át a Kossuth térre vonul ő is, a híd sarkán lévő presszóban pedig vesz majd egy pár virslit vagy legalább néhány szem pogácsát. A Fénybe azonban nem lehet beférni. Azt sem lehet megmondani, hol végződik a vonulók tömege, és hol kezdődik az üzlethelyiségből kilógó vendégek sora. Jóska föladja a tervét, továbbsodortatja magát a tömeggel Pestre.
Kétségbeesetten indul meg kifelé, mint aki váratlan hányingerrel birkózik; az emberek kérés nélkül nyitnak utat előtte. Az agya pörög, hol lehetne ennivalót szerezni, környékbeli kisvendéglőket, presszókat, kocsmákat és hentesüzleteket vesz sorra magában, így csak a fülével hallja, az eszével nem fogja fel, miért fújol a tömeg épp annak, akit eddig olyan türelmetlenül követelt az Országház erkélyére.
A Kiskörúton az egyik vendéglő szinte üresnek tűnik. Az ajtaja félig nyitva, tócsányi fény vetül bentről a járdára. Jóska betámolyog, nincsenek nyitva?, kérdi gyanakodva. Már hogyne lennénk, feleli a nő, kedd van. Jóska a néptelen helyiségre bök. Ó, voltak már itt elegen, legyint a nő. Nagyon megindultak valahova, lesz itt még hepaj, meglátja. Enni, kérdezi Jóska, lehet valamit? A nő megrázza a fejét. Ezek mindenemből kizabáltak, egy szelet kenyér nem sok, annyi se maradt utánuk. Jóskának válaszolni sincs ereje, csalódottan fordulna ki az utcára, de a nő utánaszól, várjon. A fiú reménykedve pördül meg, hátha mégis maradt egy kenyérvég, az is megtenné most egy csipetnyi sóval vagy egy kis pirospaprikával. Egy adag főzeléket, mutat a konyha felé a nő, talán még össze tudok kaparni magának. De fasírozott nincs hozzá, emeli fel szinte fenyegetőn az ujját, se tojás, se semmi. Jóska bólogat, engedelmesen és hevesen, pedig a főzelékfélét gyerekkora óta utálja, öklendezhetnékje támad tőle, lehet felőle bármilyen zöldségből, nem az ízen múlik, állapította meg idővel, hanem az állagon. Jó lesz, mondja mégis, megveszem.
Egy fröccsöt is tesz Jóska elé, a fejével int neki, hogy hagyja, ne kotorásszon a zsebében emiatt se. Cigarettára gyújt, és amíg Jóska magába tömi a seszínű főzeléket, az ajtóban állva, nézi, ahogy hömpölyög az utca. Jóska nagyokat és szaporán nyel, de most nem öklendezik. Semmilyen meghatározható ízt nem érez a szájában, csak valami lisztes-sós melegséget meg azt, hogy a gyomra telítődik. Mondja csak, mi lesz ebből, szól hátra a nő, de Jóska csak a fejét rázza, felfújt pofazacskókkal, némán, és különben se tudna mit felelni a nőnek, mert nem tudja, hogy mi lesz ebből, és azt sem, hogy mi lenne a jó, ha lenne belőle. A nő újra mond valamit, de egy torzonborz alak bekiált az ajtón, és elnyomja a hangját. Ledöntik a szobrot, hadarja a férfi, ledöntjük! Néhányan futva, de legalábbis sietős léptekkel követik a hírhozót, azok is ilyesféléket kiabálnak. A nő lustán eldobja a cigarettáját, pedig nem szívta még végig, és talán órák óta ez lehetett az első szál. A falon lévő, zsírtól sárga órára pillant, bólint. A pult mögül felemel egy fémkart, a kar végét beilleszti a bejárati ajtó feletti vasredőny kampójába, megrántja, de a redőnyt fejmagasságban megállítja. Int Jóskának.
Na, bújjék csak ki gyorsan, mára bezártam.
Gyurkovics Tamás: Migrén
Kalligram, 2019
Kiemelt kép: Fortepan
