Egy egyszerű ötletnek köszönhetően szoktak le a londoniak az utcán vizelésről

London a XIX. században sokszor nem volt több egy bűzölgő épülethalomnál: az utcákon folyt a szennyvíz, a Temzében úszott a szemét, az üzletekkel és kocsmákkal teli utcákat összekötő sikátorokon pedig senkinek nem volt kedve átfutni, köszönhetően az elviselhetetlen vizeletszagnak.

A helyzet évtizedeken át nem változott, sőt, hatásai egyre súlyosabbá váltak: a vizelet által elért falrészeken lassan mállani kezdtek a téglák és kövek, így a városvezetés számos közben vizeletterelőket szerelt fel, melyek a

a sugarat indító, nem kimondottan szomjas polgár cipőjébe, vagy épp a legközelebbi csatorna felé vezette a terméket, távol tartva azt az épülettől.

A szimpla fémszalagok kimondottan megnehezítették a hólyagrobbanáshoz közeledő úriemberek éjszakáit – egyikük 1809-ben így panaszkodott:

Londonban egy férfinak néha akár egy mérföldet is kell sétálnia, mielőtt találkozik a megfelelő sarokkal, ahol az átjárók mentén élők nem szereltek fel nevetséges fémbarikádokat, polcokat és hullámokat, hogy a patakot azon szerencsétlen fickók cipőjébe vezessék, akik megszentségteleníteni merik a hajlékokat.

A kétszáztíz évvel ezelőtt felszerelt fémeszközök mára sajnos már eltűntek, a későbbi évtizedekben kihelyezett darabok közül azonban még ma is találkozhatunk néhánnyal – így például a híres Fleet Street egyik közében, az angol ügyvédek képzésében közel hatszáz át élen járó Clifford’s Inn of Chancery felé vezető pár méteren:

Az Atlas Obscura nyomán