El sem tudnék képzelni jobb mellékállást egy írónak, mint az, hogy egyben terapeuta is…
Én sem. Így alkalmam nyílik végighallgatni rengeteg történetet, ami hatalmas inspirációt jelent. Az írás és a pszichológia amúgy is sokban hasonlít egymásra: mindkettő a személyiség megértéséről, a történeteken keresztüli megismerésről szól. Nem tudom, hogy a lelki folyamatok iránti érdeklődés vagy az írásvágy volt meg bennem előbb, de az biztos, hogy tökéletesen kiegészítik egymást. Gyerekkorom óta írok, 15 évesen jelent meg az első verseskötetem, a második pedig a húszas éveim elején. Az első regényem viszont az Agathe volt, ami 2017-ben jelent meg Dániában.
És el tudja választani a kettőt? Vagy megesik, hogy egy terápiás ülés közepén eszébe jut, hogy hű, milyen jó lenne ezt beépíteni egy regénybe?
Ilyen pillanataim nem voltak, de olyan történt már, hogy mikor utólag átolvasok egy szövegrészletet, azt érzem, hogy ebben talán magára ismerhetne valaki, akit kezeltem. A saját életemből is felhasználok elemeket. Írás közben ugyanis nincs kontroll, kikapcsolom az analitikus gondolkodást, így bármi beszivároghat, a fikció könnyen közel sodródik a valósághoz. Ha ilyen van, megváltoztatok egy nevet, egy színhelyt, vagy egyéb részleteket, nehogy ártsak valakinek azzal, hogy magára veszi.
A páciensei mit szóltak a könyvhöz? Olvasták egyáltalán?
Nem tudom, hogy olvasták-e. 2014-ben kezdtem írni az Agathe-ot, és hiába vékony könyvecske, évekig dolgoztam rajta, így azok, akik inspirálhatták a cselekményt, rég nem jártak hozzám addigra, mire megjelent.
A regény főhőse egy idős, kiégett terapeuta. Hivatása, hogy segítsen másoknak kapcsolatba kerülni az érzéseikkel, ő viszont egyáltalán nincs tisztában a saját félelmeivel. Ilyen könnyű pszichológusként bujkálni önmagunk elől?
Érdekes megközelítés, de én egy kicsit máshonnan néztem rá. Izgatott ez a figura, aki ennyire nem ismeri önmagát, de így is el tudja látni a feladatát. Nyilvánvalóan nem a világ legjobb pszichológusa, mégis képes segíteni másoknak. Egy terapeutának ma rendszeres felügyeletre van szüksége, tehát van valaki, akivel időről-időre megbeszélhetjük, hogy hat ránk a terápia. A főhősnek nincs ilyen kontrollja, aki rámutatna a vakfoltokra, ő teljesen magára marad a kételyeivel. Ha jobban figyelne az érzéseire, bizonyára jobb pszichológus is lehetne. Az önismeret nagyon fontos annak megelőzésében, hogy a saját kezeletlen problémáink eltorzítsák a terápiás folyamatot. Aki tisztában van a problémáival, nagyobb eséllyel veszi észre, amikor azok átveszik az irányítást. Az Agathe főhőse viszont teljesen fogalmatlanul közlekedik a saját életében.
Hogy lehet valaki képes segíteni másokon, mikor magán is képtelen?
Már önmagában az óriási hatással bír, hogy ott van valaki, aki meghallgat minket. Létezik egy szoba a világban, ahonnan semmilyen titkod nem kerülhet ki, ahol kibeszélheted az összes problémádat. A főszereplő ráadásul hiába elveszett, nem buta ember, szóval talán néha még bölcs dolgokat is mond a pácienseknek, ami szintén segíthet.
A legbölcsebb mondatot egy haldokló férfi mondja a regényben, aki szerint a legmélyebb félelmeinket a legnagyobb vágyainknál érdemes keresni. Ön már rátaláltál a sajátjára?
Például eljönni és szerepelni egy ilyen nagy könyvfesztiválon. Akárcsak a főhős, én is elég introvertált vagyok, vonzó lenne elbújni otthon, és csak az írással foglalkozni. De közben vágyom arra is, hogy a könyveimet olvassák, és találkozzak is az olvasóimmal. Ehhez muszáj erőt vennem magamon és kilépnem a biztonságos kuckóból. A szorongás tehát gyakran tényleg közös tőről fakad azzal, ami igazán fontos a számunkra. Ha otthon bujkálok, biztonságban leszek, de nem jutok el sehova, és egy idő után az unalom fog megölni.
Most bőven kijut a reflektorfényből. Beigazolódtak a félelmei?
Változó, akár egy nap leforgása alatt is ingadozik. Ha például tegnap reggel, a fellépés előtt találkozunk, más hangulatban talált volna. Annyira ideges voltam, hogy nem tudtam reggelizni, fájt a hasam és állandóan a mosdóba szaladgáltam. De lement a program, kibírtam a reflektorfényt, este pedig már nagyon boldog voltam, hogy nem szaladtam el és végigcsináltam az egészet. Ilyenkor elönt az elégedettség, aztán ahogy a naptáramban közeledik a következő nyilvános szereplés, megint jön a gyomorgörcs. Bele kell állni, nincs kész recept.
Ha már a receptekről beszélünk, pszichológusként miért nem önsegítő könyvet írt a félelmeinkkel való szembenézésről? Miben tud mást az irodalom?
Nem érzem magam még szakértőnek ebben a témában, szóval kicsit el is rejtőzöm a főhős mögé. Ha mond valamit, ami nem a legokosabb dolog a világon, még mindig mondhatom, hogy ezt csak ő gondolja így, én sokkal jobbakat is tudok ám. Nincs meg bennem a magabiztosság ahhoz, hogy előírjam másoknak, hogyan kellene élniük. Amúgy írtam egy nonfiction könyvet a skizofréniáról, az teljesen más folyamat, mint regényt írni. Ott megvan az üzenet, amit át akarok vinni, ahhoz keresek formát. A regénynél viszont nem az üzenet és még csak nem is a cselekmény, hanem a nyelvezet volt legfontosabb a számomra. Szeretek elidőzni a mondatok fölött, nem véletlen, hogy három évig tartott ezt a kis könyvecskét megírni.
A vaskos regényfolyamok korában üdítően vékony könyv az Agathe, de így is tele van súlyos, egzisztencialista kérdésekkel. Egyetért Sartre-ral abban, hogy a pokol a másik ember?
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igen.
Elég borús világkép, bár nem meglepő attól, akinek még a kutyáját is Camus-nek hívják.
Ennek is két oldala van. Az élettársam filozófus, sokat beszélgettünk erről, és tőle tudom, hogy Sartre emellett azt is hangsúlyozza, hogy a többi ember nagyon fontos a számunkra. Mert ha nem lát minket senki, megszűnünk létezni. Mások tekintete kelt tehát életre, de egyben meg is nyomoríthat. Védtelenül állunk előttük, látják az összes hibánkat, gyengeségünket és bármikor ítélkezhetnek fölöttünk. Ez a tekintet nélkülözhetetlen, ugyanakkor a legrémisztőbb dolog az életben. Az én stratégiám az, hogy magam köré vonok pár jó barátot, akikben megbízom és akkor csak az emberiség fennmaradó része jelenti a poklot. Amúgy nem tartom magam egzisztencialistának, de sok mindenben egyetértek velük: nem hiszek például a gondviselő Istenben, aki előre kijelöli a célokat számunkra. Minket terhel a felelősség, hogy kihozunk-e valami értelmeset az életünkből. Nekem ezt az értelmet most a könyvek jelentik.
És mi a helyzet asztalitenisszel? Azt olvastam, hogy 12-szeres dán bajnok volt.
A napokban is ütöttem párat, de csak lazításképp, a versenyzést már 25 éves koromban abbahagytam.
Miért nem lett főállású asztalitenisz-játékos?
Anyagilag akkora szívás, hogy ez fel se merült. Az asztalitenisz ebben az értelemben hasonlít az íráshoz: magával ragad, rengeteg élményt ad, de képtelenség megélni belőle. Kivéve, ha a csúcsjátékosok között vagy, mint Michael Maze vagy Timo Boll. Évekig hivatásos voltam, ez heti hét edzést jelentett, hétvégenként pedig utaztunk Németországba versenyezni, ám ezért mindössze 4000 dán koronát kaptam egy hónapra, amiből képtelenség megélni. Ez is olyan, hogy vagy szenvedélyből csinálod, vagy te vagy a világ legjobbja. Én nem voltam az.
De azért az élete egy része erről szólt. Mi volt a legfontosabb dolog, amire az asztalitenisz megtanította?
Talán a kitartás és önmagam állandó meghaladása. Ezerszer éreztem azt, hogy képtelen vagyok egy szervát tökéletesíteni, vagy vége, meghaltam, nem bírom tovább szusszal, és mindig kiderült, hogy vannak még tartalékaim. Egy idő után megtanulja az ember, hogy többre képes, mint gondolta magáról. Ez a mentalitás az írásban is nagyon jól jön, mikor nem akaródzik hétfő reggel leülni az asztalhoz. És abban is rengeteget segített, hogy ne engedjem el az első kudarc után a könyv kezét, és eljuttassam az olvasókhoz. Az Agathe Dániában alig fogyott, de nem adtam fel, felkerestem a külföldi kiadókat, akik elsőre válaszra sem méltattak. De addig ostromoltam őket, míg egy nagy nemzetközi ügynökség felfigyelt rá, és onnantól hirtelen meglódult a dolog.
A pingpongban mégis a gyors reflexek és a villanásnyi döntések számítanak. Az írás viszont a szemlélődésről és a lassan kiérlelt mondatokról szól. Melyik áll közelebb önhöz?
Én itt is inkább a hasonlóságot látom. Mindkettőben a perfekcionizmus hajt. Az asztaliteniszben a legapróbb részletek is számítanak, nem mindegy, hogy ütöd meg a labdát, de ennek a kigyakorlása párhuzamba állítható azzal, ahogy farigcsálsz egy mondatot. A technikásság ráadásul egyiknél sem elég, mindkettőnél szükség van egyfajta flow-élményre a sikerhez. Ha játszol vagy írsz, már nem elemzel, csak engeded kiáramlani magadból mindazt, amit addig felszívtál. Aztán később jöhet az elemzés.
Az Agathe-t a Jelenkor Kiadó adta ki.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
