A kocka az új mainstream
Angolul sokkal jobban hangzik – „geek goes global” – az a folyamat, amit a Trónok harca körüli rajongás leírt az utóbbi években, globális jelenséggé téve azt, ami eleinte fura geekek szubkultúrája volt. Bizony, a westerosiak története egyáltalán nem volt mindig az a fényes páncélzatú hadvezére a szórakoztatóiparnak, ami ma, sőt. A témája nem predesztinálta a sikerre, cserébe viszont jó drágának ígérkezett, így eleinte a show igazán rizikós vállalkozásnak számított, és az ellendrukkerek nem teljesen jogtalanul gondolták, hogy az HBO csúnyán belebukhat a vállalkozásba. Gondoljunk csak bele, a Trónok harca már zsánerével sem ígérkezett aranytojást tojó tyúknak. Nem elég, hogy fantasy-eposz, amihez önmagában is kapcsolódtak olyan sztereotípiák, hogy azt csak a kockák szeretik két Dungeons and Dragons játék között, és mint ilyen, kissé ciki, de abból is egy középkori stílusú, úgynevezett sword and sandals, azaz kard és saru szubzsánerbe sorolható, ami szintén nem feltétlen garancia a sikerre.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a könyvek feldolgozásáról már több mint egy évtizede beszéltek, mire az HBO sorozatának ötlete felmerült: már a kilencvenes években is szóba került a dolog, hiszen A tűz és jég dala-saga már első köteteivel is bestseller lett. Hálásak lehetünk, hogy az ötlet mégsem valósult meg. Akkoriban ugyanis a és a korhatári megkötések miatt kikerült volna belőle minden erőszak és erotika – aminek az értékeit lehet ugyan vitatni, de tény, hogy a sorozat sava-borsát ez adja – és már annak is örült volna a gyártó, ha kijön nullszaldósra a projekt.
A tervből ugyanakkor nem lett semmi, szerencsére, mert közben végbe ment két fontos folyamat: egyrészt megfutotta sikerszériáját a Harry Potter– és A Gyűrűk Ura-franchise, bebizonyítva, hogy fantasytémában is lehet irdatlan blockbustereket alkotni, másrészt végbement a sokat emlegetett tévés forradalom első (második, harmadik, attól függ, hogy számoljuk…) szakasza, és a presztízssorozatok gyártása a stúdiók érdeklődésének homlokterébe került. Márpedig A tűz és jég saga, ha valahogy, akkor csak tévésorozat formában dolgozható fel értelmesen, ennyi szereplőt, helyszínt, eseményszálat nem lehet máshogy legalább közel érthetően és élvezhetően megmutatni.
És ekkor jöttek képbe a geekek. George R. R. Martin regényeit azonban a kockák emelték bestsellerré, sőt, azt is a kocka fanoknak köszönheti, hogy most ott tart, ahol. Ugyanis az önmagában nem elég erős fegyvertény egy nagy költségvetésű sorozat elindításához, hogy bestsellerre alapul. Ám ez, és a fenti két folyamat összeért egy harmadikkal: a kultikus rajongói bázisok közösségi média által megsegített felemelkedésével. Az interneten eleve otthonosan mozgó és aktív geekek jó célpontjai voltak a marketingnek, hiszen sokat és szívesen posztolnak, és már eleve elkötelezettek adott témában. A Trónok harcát tehát a könyv rajongóinak köszönhetően már akkor el lehetett kezdeni marketingelni, amikor még a pilot is csak készülőben volt – ezzel pedig egyből csökkentek valamelyest a projekt kockázatai, így az HBO is nyugodtabban vághatott bele egy ekkora vállalkozásba.
Hogy a kockákat tovább kényeztesse, az HBO néhány epizódot egy az egyben odaadott Martinnak, hogy írja meg hozzájuk a forgatókönyvet.
Szex, erőszak, rock and roll
Ahhoz persze, hogy a Trónok harca akkora siker legyen, nem lett volna elég, ha csak a könyv rajongóit húzza be a sorozat. A David Benioff – D. B. Weiss alkotópáros nagyon jól tudta ezt, alighanem ezért emelte be a képletbe a cicik – erőszak – thrilleres feszültségkeltés triumvirátust, hiszen ezek nélkül a sztori nem szólna másról, mint intrikusok állandó kavarásáról, amelynek formája sötét sarkokban és hálószobák magányában elsuttogott párbeszédek, netán lovagtermekben elhangzott stratégiai okoskodások, ami önmagában azért nem annyira izgalmas. Abban a formában azonban, ahogy az HBO tálalja, a Trónok harca maga a felső kategóriás eszképizmus: egy olyan korba és világba kalauzol, ahol minden karakternek az élete a tét, ráadásul elég könnyen odavesznek, a problémák javát gond nélkül meg lehet oldani egy karddal, ráadásul a történelmi kard és saru filmek irritáló korlátja nélkül, tudniillik, hogy az alkotók valamelyest igazodjanak a valósághoz. A Trónok harcában nincs ilyen gond, ráadásul az, hogy fantasy, kihúz még egy tételt a globális rajongást nehezítő tényezők közül: a történet sem földrajzilag, sem történelmileg, sem kulturálisan nem Amerika-specifikus, és nincsen egyetlen létező országhoz sem kötve, azaz bárhol a világon ugyanúgy lehet hozzá kapcsolódni.
Így aztán a Trónok harca egyetlen évad alatt eljutott odáig, hogy a Vulture – elég jogosan – a legelkötelezettebb rajongói bázisnak nevezte a sorozat rajongóit, lenyomva olyan brutálisan keményvonalas rajongókat, mint az Alkonyat, a Star Trek vagy a Star Wars-fanok. Ráadásul ők már nem csak a sztereotipikus geekek, hanem ott van mellettüük, nos, bárki, kunhegyesi családanyáktól sanghaji bankárokig, vagy, ha már itt tartunk, a szórakoztatóipar döntéshozóiig. 2013-ra öt és félmillió ember volt a Trónok harca rajongója valamely közösségimédia-oldalon, és ennek a tömegnek mindössze egyharmada volt amerikai. Mára az előbbi szám csak tovább nőtt, csak a Facebookon huszonkétmilliós követőbázisa van a sorozatnak, és ezen fanoknak mára már nem az a feladata, hogy újabb embereket vegyenek rá, hogy nézzék a kedvenc sorozatukat: ma már inkább George R. R. Martin nyomasztásában vesznek részt, hogy ugyan, fejezze már be a könyveket.
Nyilvánvaló, hogy a sorozat nem lehetne negyedennyire sem sikeres, ha nem lenne képes az érzelmekre hatni, meglovagolni az emberi lélek működését és adni némi gondolkodni valót. A show alkotói nagyon jól éreztek rá arra, hogy Martin szövegének hatásmechanizmusai képesek megszólítani a ma emberét olyan témákban, amelyekre a szimpla hétköznapok nem feltétlenül adnak lehetőséget. Például egy vallástól eltávolodott korban elgondolkodtat az emberiség sorsán és azon, hogy az vajon érdekli-e picit is az isten(eke)t. Egy értelmű morális iránytűk híján maradt korban olyan kérdéseket feszeget, hogy pozitív hős marad-e, aki a szabadság eszméjének jegyében embereket mészároltat le, lásd Daenerys, vagy épp a gyerekgyilkosként és felségárulóként számon tartott figuráról nem lehetséges-e, hogy mégis csak morálisan cselekedett, lásd Jaime.
Vagy, ha már itt tartunk, a sorozat fő témája is mélyebb kérdésekre fut ki végső soron: hiszen Ilyen értelemben persze a Trónok harca nem úttörő, inkább egy meglévő hagyományt folytat: a tévésorozatok már vagy húsz éve nem jelentenek feltétlenül agyatlan-lelketlen nyálcsorgatást. Egyszerűen csak az történt, hogy ezt a mélyebb, gazdagabb történetmesélési módot ötvözve a szórakoztatás olyan költséges módjaival, mint a fenséges tájak mozi-igényességű megmutatása, díszletek, jelmezek és vastagon adagolt CGI, igazi jollyjoker született.
Ugyanakkor azt is meg kell hagyni, hogy a Trónok harca közel sem támadhatatlan üzenetek és szemléletformálás terén. Még a mozifilmnél jóval nagyobb mozgásteret kínáló sorozatformátumnál sem lehet teljesen elkerülni az egyszerűsítést, és annak, hogy a könyvhöz képest kevesebb tér van kifejteni, megértetni egy-egy karakter motivációit és személyiségfejlődését, áldozatául esnek bizonyos árnyalatok. Így például a sorozatban a túlélés sokszor kizárólag az erő és hatalom mértékén múlik, és övezi némi vállvonogató beletörődés: a gyenge veszít, a gyenge meghal, ez van, ilyen az élet. Amire persze könnyű rábólintani, hogy ez valóban így van, de közben ezáltal a sztori mégis csak legitimálja valamelyest a gonoszságot, a hatalomvágyat, a romlottságot és az erkölcstelenséget. És persze létezik önmagáért való gonoszság, de azért a gaztettek többsége nem így születik, létrejöttüket ennyire leegyszerűsíteni hosszú távon nem biztos, hogy szerencsés – főleg, hogy a sorozat más témákban nagyon is képes összetett működéseket megmutatni.
És ugye, ott van a Trónok harcát ekéző ellendrukkerek legkedvesebb témája, az erőszak. Ha letesszük a rajongói lojalitást egy pillanatra, és belegondolunk, akkor belátható, hogy a sorozat valóban megtett ezt-azt az egyébként sem éppen alacsonyan lévő ingerküszöbünk feljebb tornázásáért azzal az elképesztő mennyiségű brutalitással, kínhalállal és szexuális erőszakkal, ami a sorozat sajátja, ráadásul úgy, hogy mindezt az élet természetes velejárójaként kezeli. Amire persze könnyű azt mondani, hogy ez csak látvány és szórakoztatás, mégis, ha a művészet képes felemelni az emberi lelket és pozitív irányba formálni a szemléletet, akkor alighanem annak hatásai alól sem vonhatjuk ki magunkat, ha nagy mennyiségben tolják az arcunkba a lefejezést, szemkinyomást, csonkítást és incesztust. Megszoksz, vagy megszöksz, szokták mondani, és mivel a sorozat nézettsége nemigen csökken, elég valószínű, hogy a megszokás esete forog fenn. Ez pedig aligha jelent sok jót az emberi pszichére nézve.
Hogy a lélektani kérdéseken túl miként hatott a világra a Trónok harca, az pedig cikksorozatunk következő részéből kiderül.
Frissítés: A cikksorozat második része itt olvasható.
Kiemelt kép: HBO
