Szuperhősök és nők: ez a két csoport határozza meg a 2010-es évek amerikai filmjét. A szuperhősfilmekben kidolgozott és üzleti értelemben elképesztően hatékonnyá fejlődött franchise-modell működtetése mellett a műfajok, sőt konkrét művek feminizálásáról szól az évtized. A hagyományosan férfi hősöket mozgató zsánerek női variációt látjuk a gengszterfilmben (Ocean’s 8, Nyughatatlan özvegyek) vagy a westernben (Járatlan út, Sweetwater). Sorban készülnek a női remake-ek: a Szellemirtókon és az Ocean’s 8-en túl vagyunk, A Riviéra vadorzói és a Mi kell a nőnek? újragondolt verzióit pillanatokon belül bemutatják.
Ebben a rendkívül látványos tendenciában külön kategóriát képeznek a női sorsokról szóló életrajzi filmek. Persze híres nőkről időtlen idők óta forgatnak filmeket (köztük olyan klasszikusokat, mint a Greta Garbo-féle Krisztina királynő vagy az Elizabeth Taylor címszereplésével készült Kleopátra), az elmúlt években viszont megszaporodtak az olyan női életrajzok, amelyek a férfiak árnyékából kilépő és önállóan érvényesülni próbáló hősnőkről szólnak. Ezeknek a filmeknek a hősnője maga is művész, aki kora társadalmi viszonyai között, vagy egy elnyomó férfi hatalmának kiszolgáltatva kénytelen titkolni saját szerzőiségét.
A Margaret Keane festőről szóló Nagy szemek, az Emily Dickinson költészetének emléket állító A Quiet Passion, vagy a híres regényíró életét bemutató, friss Colette egyaránt női művészek helyét erősíti meg a hagyományosan férfiak által alakított és férfiakat helyzetbe hozó kánonban. A Mary Shelley e trend tetőpontja: nő írta, nő rendezte, nő (Amy Baer producer) adott rá pénzt, és a világirodalom egyik legfontosabb írónőjéről szól.
Mary Wollstonecraft Shelley-re természetesen leghíresebb – bár korántsem egyetlen – műve, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz miatt emlékszünk. A gótikus irodalomban gyökerező, ám azon messze túlmutató, a science fiction és a horror műfajokat is alapvetően meghatározó könyvet szerzője 1816-ban, 18 éves korában kezdte el írni, és két évvel később adták ki először. Mary ezalatt a neves, ám adósságokban úszó költő, Percy Bysshe Shelley élettársaként utazta körbe Európát. A Frankensteint az irodalomtörténet leghíresebb nyaralása alatt találta ki, miközben ő és Shelley Lord Byronnál vendégeskedtek Svájcban. Nem sokkal az utazás előtt meghalt a közös gyerekük – az irodalomtörténészek általában ezt a traumát, a kudarcos, halált hozó anyaság és teremtés tapasztalatát nevezik meg a Frankenstein-történetet ihlető életrajzi motívumként.
Emma Jensen forgatókönyve a gyerekét gyászoló anya fájdalma mellett az anyját korán elvesztő leány árvaságát is a Frankenstein-történet háttereként mutatja be a filmben, amely Mary és Percy találkozását, majd kapcsolatuknak a Frankenstein megjelenéséig tartó szakaszát dolgozza fel. Az író és Haifaa Al-Mansour rendező megközelítésében Mary Shelley (Elle Fanning) fiatal korát meghazudtolóan öntudatos és független nő, akit csupa nála gyengébb jellemű férfi vesz körül. Különösen Percy (Douglas Booth) jár rosszul a filmben: az elhangzó versrészletek alapján nemigen derül ki, milyen költő volt, sokkal inkább az, hogy önző, felelőtlen, csapodár, iszákos és hazug férfi. A léha és dekadens Byron (Tom Sturridge) legalább vállalja, hogy csak saját magába szerelmes, továbbá – Shelley-vel ellentétben – fenn tudja tartani pazarló életmódját, míg a másik költő folytonosan méltatlan és kiszolgáltatott helyzetbe hozza Maryt.
Biztosan lehet vitatkozni arról, hogy mennyire hiteles képet mutat a film Shelley-ékről, Byronról és az őket körülvevő személyekről, de nem érdemes. Mary Shelley pajzsra emelése és a férfi figurák lefokozása nyilvánvalóan az alkotók programját valósítja meg: céljuk a női szerzők jelentőségét kidomborítani a férfiak által uralt művészeti térben. Most hirtelen nem is tudnék hitelesebb rendezőt megnevezni erre a feladatra Haifaa Al-Mansournál, aki első szaúdi nőként rendezett nagyjátékfilmet (a 2012-es Wadjdát) a hazájában. Második filmje, a Mary Shelley tisztességes, konzervatív életrajzi film, szép kosztümökkel, borongós angol időjárással és a főszerepben a remek Elle Fanninggel, akinek a fehér csipkék és a mohalepte sírkövek is remekül állnak a vásznon.
A Mary Shelley-ben formailag semmi izgalmas nincsen. Ez a film nem olyan, mint Andrea Arnold Üvöltő szelek-adaptációja vagy Kelly Reichardt Járatlan útja: nem a formán keresztül, hanem egyszerűbben, a téma révén érvényesíti a női szemszöget. Ez kisebb művészi tett, és Mary Shelley-nek a maga korában valóban újszerű elbeszélői megoldásaihoz sincs sok köze. De tiszteletadásként és egy kortárs filmes tendencia eminens darabjaként a Mary Shelley is figyelemre méltó.
Mary Shelley, 2017, 120 perc, 7/10
Borítófotó: Pannonia Entertainment Ltd.
