Image: 73862135, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com

Bukta Imre: Kizárólag ingyen szántok

Harminc-negyven-ötven éve szarvasmarhákat terelt körbe a szalmabáláknak támasztott művei körül, vaságyastul napokra kiköltözött a virágzó repceföldre, készített Zsebkasza-készletet és Munkás-paraszt bicskát. Mindeközben az elit nem fogadta be őt. A minap viszont a legnagyobb kortárs képzőművésznek nevezték őt egy menő pesti galériában. Régen olyan mondatai voltak, hogy „Árpi, gyere már, felakasztom magam az elevátorra, le kéne fotózzál”, ma meg olyanok vannak, hogy „azt alkotok, amit akarok, s különös, a szocializmusban is azt tettem, amit szerettem”. Nagyinterjú egy életműkiállítás után.
Korábban a témában:

Vállal még bérszántást?

Kizárólag ingyen szántok. Illetve most először egy nénitől elfogadtam ezer forintot, mert láttam rajta, ha visszautasítom, többet nem kér meg.

Miért szánt egy festőművész?

A traktor, a traktorozás gyerekkori álom. Aztán pár éve vettem egyet. És ha van traktorod, semmit nem ér, ha nem szántasz vele. Szántok mindenkinek, aki megkér. Idősnek, fiatalnak, őslakosnak és betelepültnek.

Hobbiból.

Abból. Bár ahhoz képest, hogy szórakozás, akad nehézség, csalódás is elég. Él itt a faluban néhány finn pár, az ő földjeiket is művelem. Kézzel vetem a búzát, az ipari forradalom előtti technikával, kötényből, széles mozdulattal. Mindig gyönyörűen kihajt, szép termést hoz. Tavaly aratás előtt a tábla közepén találtam egy hatalmas, húsz méter átmérőjű gabonakört, de nem ufótól, hanem valaki suttyomban learatta. Az ehhez hasonló paranormális jelenségek nem fokozzák a munkakedvemet. Viszont legalább festmény készítésére inspirálnak.

Most mit fest?

Van egy erdélyi ács barátom, a Küküllőnél, egy lakássá alakított kovácsműhelyben él. Elképzeltem őt, ahogy megöregedve üldögél a folyóparton. Hamarosan kész a mű.

A magyar falu dokumentaristája jövőt fest?

Nem szoktam, ez most kivétel. Lehet, nem is létezik olyan, hogy jövő, legföljebb a művészetben. Az életben számomra csak a most van. Azt kéne megtanulni, hogy csak a mostra figyeljünk. Állítólag vannak mesterek, akiktől megtanulható ez a képesség.

Hisz benne?

Miért ne hinnék? Festés közben gyakran megélem ezt az időtlenséget. Kegyelmi állapot.

És istenben hisz?

Igen, hiszek. De egy ideje nem járok templomba.

Mert?

Mert… mert a papokat nem szeretem.

Miért fogta suttogóra? Itt állunk a mezőszemerei műtermében, sehol senki.

Nem is tudom… Nem kéne általánosítani, de kiskoromban volt egy nagyon negatív élményem. Olyan, amikhez hasonlók most kerülnek napvilágra.

Zaklatta egy pap?

Zaklatott. De nem fogok beszélni róla. Az egyik művemben, ami egyébként látható volt a minapi kiállításomon is, kidolgoztam magamból azt a szörnyű élményt. És neki magának is megbocsátottam.

Melyik az a mű?

Még azt sem árulom el.

Már felnőttként egy mezőszemerei pappal is összeveszett. Az hogy történt?

Huszonéve szervezek nyári művésztelepet Szemerére. Kezdetben a parókia volt a bázis, tíz napra fizettünk százötvenezer forintot az amúgy egész évben üresen álló épületért. Mígnem azzal állt elém a plébános, hogy háromszorosára emeli a díjat. Mondom, ne vicceljen már, a világon nincs annyi pénz, így is a kulturális alaptól kapott teljes támogatást átutaljuk neki. De hogy én csak ne ködösítsek, ismeri ő a piaci árakat, mert saját hotelje van Egerben. Erre kerestem másik helyet a faluban. Mondjuk már korábban összekaptunk. Kétszázötven éves neobarokk templom áll a faluban, gyönyörű, ám a papunk úgy döntött, kicserélteti az épülettel egyidős stációk képkereteit, gyűjtött is rá félmilliót az adakozó öregasszonyoktól. Amikor hírét vettem a tervnek, mondom, figyeljen ide, a keretek is műemlékek, a templom tartozékai, törvény van rá, hogy engedély nélkül tilos hozzájuk nyúlni. De hogy hagyjam őt békén, csupa szuvas holmi. Mondom, ha szuvas, majd jövünk a művésztelepről, kiűzzük a férget, restauráljuk a kereteket. De hogy nem kér a felajánlásaimból! Vásárolt is gagyi kínai akrillal lefújt kereteket, a régiek pedig eltűntek, kuka, vagy tán restaurátorhoz kerültek, azok kezet csókolnak az ilyen régiségért. A papot nem sokkal később máshová helyezték, a templomban maradt az akril, amit nem akarok látni, mert rosszul vagyok tőle.

Van itt egy üres vászon is. Erre mi kerül?

A változatosság kedvéért egy udvar. Egy barátom mosás után absztraktmintás lepedőket terített ki. A képen ezek a minták uralkodnak majd, a környezet csak jelzésszerűen tűnik föl, egy talicska, ez, az, amaz.

Image: 73862118, Bukta Imre kÈpzım˚vÈszt mezıszemerei otthon·ban l·togattuk meg., Place: Mezıszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Fejből?

Lefényképeztem.

Mindig fotóról dolgozik?

Hol arról, hol élményből. Utóbbira példa még a Nagyanyám szentképei című festmény, itt lóg a műterem sarkában. Gyűjtöm az imakönyveket, tudják ezt rólam a környékbeli cigányok, s ha találnak egyet, hozzák, kapnak érte pár száz forintot. Agyonkopott könyvecskék, csuda érdekes bejegyzésekkel, mondjuk ott a végén kézírással, hogy „Bukta József, meghalt 1900. március elsején éjjel két órakor”, az első oldalon meg a születés dátuma: „Bukta József, született 1843. május elsején.” Közte imádságok, kész novella.

Konkrét imakönyv konkrét Buktájáról beszél?

Dehogy.

Miért Buktát mond?

Mert Mezőszemerén a fél falu Bukta. A Felvidékről érkeztünk, az ezerhétszázas évektől több hullámban, eredetileg jobbágyok vagyunk.

Az édesapja már munkás volt.

Bukta Lajos betanított kőműves. A törzsgárdatagságára volt a legbüszkébb, harmincvalahány éven át megszakítás nélkül az út- és vasútépítő vállalatnál dolgozott. Nagyon falusi maradt egész életében, nem érdekelte a művészkedésem, itthon elvolt az udvarával, a kukoricával, a pincével, a földpadló föllocsolásával, ezekre ment el a szombatja meg a vasárnapok első fele, a második fele azért nem, mert a járási bajnokságban vitézkedő mezőszemerei focicsapat meccse után, délután már utazott vissza Pestre, a munkahelyére. Édesanyám háztartásbeli volt, mint szinte minden szemerei asszony, három gyereket nevelt, öcsémet, nővéremet, engem, s hogy legyen egy kis pluszpénz, elvállalta a falu parkjának gondozását. Szóval mindkét ágon parasztősök, ameddig a szem ellát.

Imi már oviban kitűnt a rajztehetségével?

A mezőszemerei levéltár ezzel kapcsolatban nem őriz feljegyzéseket. Bennem az maradt meg, hogy az iskolában, alsóban mellettem ült a helyi tűzoltóparancsnok lánya, órán falevelet kellett rajzolni, én festettem ki az övét is, ő ötöst kapott, én csak négyest, s a zsenge életkorom ellenére elgondolkodtam az élet igazságtalanságán. Túlérzékeny, befelé forduló gyerek voltam. Hat-hétéves lehettem, amikor úgy megbántódtam már nem is tudom, min, hogy világgá mentem, a határig szaladtam, a nővérem Mezőtárkánynál ért utol. Máig bennem az érzés, hogy azt vártam, kérleljen, Imi, gyere haza.

És? Kérlelte?

Arra már nem emlékszem.

Kikapott?

Akkor? Nem tudom. Máskor megesett. A legdurvábban csúzlizásért vett elő édesanyám. Akkoriban minden fiúnak volt csúzlija, állandóan verebésztünk. Jártak a szomszédba rokongyerekek, nem kedveltem őket, mert felvégiek voltak és mindig hőzöngtek. Egyszer valamelyikre rákiáltottam, hogy „Lajcsi, állj meg!”, megállt, hátrafordult, én pedig csúzlival eltaláltam a homloka közepit. Vérző fejjel, sírva rohant be hozzánk, anyám megijedt, belegondolt, mi van, ha a szemét loccsantom ki a srácnak, és rettentően elvert.

A két falevéltől akár a pesti kisképzőbe is vezethetett volna az útja, mégis Egerbe került középiskolába, vasesztergályosnak tanult. Szóba sem került otthon, hogy a rajzzal kéne foglalkoznia?

De, annyiban, hogy a vasesztergályossághoz is kell a rajz meg a precizitás. Egyébként erdész szerettem volna lenni, de apám szerint az erdészet a fegyver meg a csatang miatt veszélyes, és nem engedett.

Bánja, hogy nem erdész lett?

Máig. Annak idején különösen bántam, ugyanis közös kollégiumban laktunk, mi nyomtuk a tanulást, ők délután mentek barlangászni, visszaértek nyolcra sárosan, tele élménnyel, hozták a cseppkődarabokat meg a történeteiket.

Akkor is művészet a vége, ha erdésznek tanul?

Aligha. Felhőtlenül boldog erdészként járnám a természetet.

Vasesztergályos-tanoncként már festett?

Olyannyira, hogy egy fejből készült portrémat megvásárolta az irodalom-tanárnőm, Énekes Istvánné. Komoly pénzért, háromszáz forintért, amiből feketén még aznap Wrangler farmert vettem, másnap már abban feszítettem. Csinos nő volt ez az Énekesné, miniszoknya 1968-ban, nem sokkal később Svájcba disszidált a családjával, állítólag vitte magával a képet is.

Az érettségi évében felvételizett a képzőművészeti főiskolára, de nem fért be, amin úgy megsértődött, hogy elhatározta, soha többé nem próbálkozik diplomaszerzéssel. És ez a „világgá futás” egészen ötvenkét éves koráig kitartott.

Nem sokon múlt, hogy tovább is kitartson. A kétezres évek elején kezdtem kortárs kurzusokat tartani rajzosoknak az egri főiskolán, aztán 2005-ben szólt a rektor: ha lediplomázom, felvesz közalkalmazottnak, ami fizetésben se mindegy. Én pedig beiratkoztam a pécsi egyetemre. Öt év helyett három alatt végeztem, kreditnek beszámították a Velencei Biennálékat meg az amerikai kiállításaimat.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Vicces.

Az, de jogszerű.

Úgy belejött a tanulásba, hogy gyorsan habilitált is a MOME-n.

Így történt.

Kár, hogy annak idején kimaradt a főiskola?

Talán nem. Elragadhatott volna a technika, az anyagismeret, belekeveredhettem volna a vonalas művészségbe. Ne felejtsük el, 1970-ben járunk. Így meg a totális szabadság köszöntött rám.

Ahhoz előbb túl kellett élni két év katonaságot, ahová önként jelentkezett.

Gondoltam, legyek túl rajta. Tapolcára kerültem, harckocsizó alakulat, első lépcsős, nagyon szar, azon belül is a legkeményebb egység, Újdörögd, rettenetes, azonnal depresszióba estem, sírógörccsel feküdtem le minden este. Összeomlottam, visszavezényeltek Tapolcára, hogy kiképeznek harckocsiba lövésznek, amitől úrrá lett rajtam a klausztrofóbia, de szerencsére egy vezérkari ellenőrzésen túlméretesként kiszórtak, százhetvenkét centi vagyok, százhetven a limit. Átvezényeltek Zalaegerszegre, addigra lenyugodtam, huncut lettem, azonnal nyilvánosan rajzolgatni kezdtem, észre is vett egy tiszt, „honvéd elvtárs, maga tud rajzolni? na, akkor jöjjön, rajzolja le a feleségemet”. Ezzel megnyílt az út a kellemes katonaélet felé.

Jól sikerült a kép a nejről?

Fogalmazzunk úgy, hogy tetszést aratott. Hasonlított. Én pedig bekerültem dekorációsnak és mozigépkezelőnek. Aranyélet.

A leszerelés után, 1973-ban az egri ÁFÉSZ-nél lett vállalati dekorátor. Mit lehet dekorálni egy szocialista szövetkezeten, pláne a hetvenes évek elején?

Lényegében kirakatrendező voltam. Ami nem kötötte le az energiámat, így legalább munkaidőben is tanulhattam festeni, méghozzá könyvből. Életrajzi kötetekben fellelhető, hogy például Rembrandt milyen módszerrel portrézott, elolvastam, utánoztam. Modellnek a piacról hívtam egy-két fröccsért alkoholista figurákat az ÁFÉSZ-műterembe. És a dekorációt sem hanyagoltam, a verpeléti üzletbe készült forgó reklámtornyommal díjat is nyertem.

Mit reklámozott az a forgótorony?

Magát az ÁFÉSZ-t.

Ez is vicces.

Meg az is, hogy kidolgoztam a technikáját, hogyan marathatók helyi motívumok, például az egri vár, minaret, ilyesmi, alumíniumtálcákba. Csak sajnos, mire a kivitelezésre került volna a sor, kirúgtak.

Image: 73862161, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Mit követett el?

Vallásos propagandát fejtettem ki azzal, hogy angyalkás karácsonyi meghívókat nyomtattam. Még a városból is kitiltottak, azt mondta a főnököm, „odafentről” üzenik, hogy haladéktalanul húzzak el Egerből.

Pedig voltak merészebb művei, mint a meghívóangyalkák. Például a Zsebkaszakészlet: tenyérnyi tokban miniatűr kaszaalkatrészek, mininyél, minivas, minifenőkő, minibuktaimre. És a Munkás-paraszt bicska kinyitható sarló-kalapáccsal. Meg a Melléktermékgyártó gép sorozat. A hetvenes-nyolcvanas évek cenzúrázott nyilvánosságában ez mind maga volt a metsző társadalomkritika. Ez az attitűd a rendszerváltás után kikopott az alkotásaiból. Miért?

Mert már nem véleményt akarok mondani, hanem lírai műveket alkotok a helyről, ahol élek; szeretettel közlöm, amit látok magam körül.

Azért nem kritizál, mert nem akar konfliktust, vagy azért, mert nehezebb beazonosítani az „ellenséget”, mint Kádár idején?

Is. Az egyszer biztos, hogy annak idején egyértelmű volt, kit, mit illet a kritika. De igazából akkor sem volt ellenségem, legföljebb engem azonosítottak be ellenségként a hatalom egyes képviselői.

Két kiállítását is bezárták.

Amire ma büszke lehetek. Az annak idején Műcsarnokhoz tartozó Helikon Galériabéli kiállításommal kapcsolatban maga Aczél György szólt le, hogy „takarítsák el azt a szemetet”. A kőbányai Pataky István Művelődési Házból pedig azt követően dobtak ki, hogy a kerületi párttitkár szó szerint zárt körű tárlatvezetést tartott arról, milyen az „elhajló” művészet. Ha megmondanám, ki záratta be, igen csodálkozna.

Ki záratta be?

Olyan valaki, aki a rendszerváltás után az első szabadon választott Országgyűlés tagja lett. Nem mondom a nevét.

Mi tagadás, szaga volt az egyik alkotásnak.

Naná, hogy szaga volt, legalábbis a pestiek számára, hiszen a műalkotás marhatrágyából készült. De nékem az illat.

Mázlija volt, hiszen az átlényegült, az igazi műalkotás akkorra született meg, amikor a betiltás után pár héttel ön megérkezett „eltakarítani” az objektet, s azt látta, hogy növények sarjadtak a trágyából, csodás, a művészet elpusztíthatatlanságát demonstráló értelmezéseknek adva táptalajt.

Az valóban katartikus pillanat volt.

Egerből Leninvárosba, a mai Tiszaújvárosba került dekorátornak a vegyi kombinátba.

Szürreális világ. Leninváros csinált város: falanszter a búzamező közepén, lényegében a semmiből húzták fel a semmibe. Akkora volt a gyár, hogy buszok közlekedtek benne, én is azokkal utaztam a bejárattól a karbantartó részlegig, ahol műhelyt kaptam. Mindenre volt pénz, rengeteg, még a fotószakkört is támogatták, legalább meg tudták figyelni a magunkfajta fura alakokat. Az is szürreális, hogy a település mellett, egy öreg, lerobbant kastélyban kaptam szállást. Volt benne egy hatalmas terem körbe plafonig könyvvel. Regények, lexikonok, rengeteg, még a háború előttről is. Hoztam el belőle pár szatyorral, senkinek fel nem tűnt. A gyárban akkor szabadúszóvá vált Pataki Jánost váltottam az állásban, csuda művészember, lomokból készített alkotásokat, közben francia nyelvleckét hallgatott bakeliten. Szabad ember egy diktatúrában, az első mesterem, ő értette meg velem, hogy nem kell másokat követve rézkarcokat csinálni, lehet a saját utamat járva művészkedni.

A saját út járása közben dekorált is, például azt a szintén vicceset, hogy: „Éljen vörös varrat!” Az hogy volt?

Beregsurány mellett, a senki földjén ért össze a Barátság kőolajvezeték, tán 1974-ben. Hatalmas gödör, benne két oldalról a több méter átmérőjű vascső várta az összeillesztést a szovjet-magyar barátság jegyében. Ünnepség, rengeteg szovjet katona, miniszterek, fúvószenekar, minden. Nekem azt adták feladatul, hogy készítsek hungarocellből Lenin-fejeket meg egy óriásfeliratot magyarul és oroszul, igen, azt, hogy „Éljen a vörös varrat!”.

Hogy van ez oroszul?

Tudom is én! De annyit röhögtünk! Vörös varrat! No, azt jól összevarrták.

Hány Lenint rajzolt, hungarocellezett Leninvárosban?

Rengeteget. Több százat, ezret is.

Valahol mesélte, annak idején lehunyt szemmel is másodpercek alatt felskiccelte Lenint. Ma is menne vakon? Itt egy papír. De tényleg csukott szemmel!

Megpróbálhatjuk… Ez lenne… Hát, nyitott szemmel jobban sikerülne. De ez a csukottas is felismerhető, nem?

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

1975-től már nem kellett lenineznie, hiszen felvették a Fiatal Művészek Stúdiójába.

Az ösztöndíj megélhetést biztosított, és attól sem kellett tartani, hogy a rendőr igazoltatáskor bevisz közveszélyes munkakerülésért. Hazaköltöztem Szemerére, a pecóba, vagyis a szülői házhoz tapasztott melléképületbe, lényegében műteremlakásba, végtelenül élveztem.

„Az életformámat emeltem művészetté.” Így címkézte utóbb azt az időszakot. És „torzult zsenitudattól vezérelve” kitalálta magának a „mezőgazdasági művészetet”.

Pataki javasolta, hogy abból csináljak művészetet, amiben felnőttem, ami körülvett, dolgozzam az otthoni motívumokkal. Erre találtam ki a mezőgazdasági művészetet. Azért egy ilyen száraz kifejezést, mert el akartam különülni a romantikus tájábrázolástól. Azt akartam, legyen benne az, hogy vidék, s az is, hogy téeszudvar, vagyis egyszerre falu és ipar. Mezőgazdasági művészet! Ez olyan egyedi, kifejezi a kívülállóságot. Persze épp úgy megfigyelek, mint az, aki naplementét fest, de az én ábrázolásom nem romantikus, hanem absztrakt. Nem feltétlenül formailag, hanem jelentésben. Az én képeim is szépek, csak alternatívan.

A megjelenése is alternatívvá vált.

Ruházatban felvettem a lumpen falusi magatartást, gumicsizma, pufajka, svájcisapka, így jártam mindenhová. Az átélés, hogy olyan vagyok, mint a szemerei melósok, ez maga volt a művészeti magatartás, az organikus műalkotás. De azért különböztem is: hosszú haj, szakáll. Kicsit rájátszottam.

Reggelente merengve kavargatta üvegpoharas kávéját a kocsmában, a távolban egy nem létező pontot fixálva?

Úgy valahogy. Visszanézve tán komikus, mégis tetszett a mindenünnen kívülállóság, s az, hogy más lehetek, inspirált a művésszé válásban. A nyolcvanas évek közepéig csináltam ezt, addigra veszítette érvényét, érdekességét ez a megjelenés, nem is pózoltam vele többet.

Sokat akciózott. A leghíresebb mezőszemerei performansza, a Repcelak arról szólt, hogy pár napra vaságyastul kiköltözött a község melletti virágzó repceföldre. Az Alkalmi tárlat a majorságban pedig úgy született, hogy szalmabálák oldalára aggatott fel képeket, aztán szarvasmarhákat hajtott körbe a „szabadtéri kiállítótermen”. Csakhogy ezeket az akciókat jobbára csak ön látta meg a fotósa, miközben a városi művésztársai a nyilvánosságnak performanszoltak.

Engem mindig maga az alkotás folyamata érdekelt. Olyannyira, hogy a performanszok, akciók jelentős részét nem is dokumentáltam, ugyanis nem mindig ért rá Bernáthy Sándor barátom öccse, a fényképész. A dolog a gyakorlatban úgy működött, hogy átbicikliztem a szomszéd faluba, hogy „Árpi, gyere már, felakasztom magam az elevátorra, le kéne fotózzál”. Mire ő magához vette a Szmena 8-at, elkötötte az apja Pannóniáját, és jött. Már ha ráért. De ha nem ért rá, akkor is felakasztottam magam.

Művésznek vagy bolondnak tartották a falubeliek?

Inkább ez a második.

Zavarta?

Nem. Hittem, hogy művészet, amit csinálok. Édesanyám viszont sokat szenvedett miattam, hallgathatta, hogy „hogy néz ki a maga fia?!” meg azt, hogy „naphosszat nem csinál ez semmit! hát ez egy csavargó!”. Szegény, hiába szajkózta, hogy ösztöndíjat kapok, plusz rajzolok lexikonokba, nem tudta papírokkal igazolni a művészségemet. Egészen 1980-ig kellett várni a községi feloldozásomra. Abban az évben a párizsi Pompidouban állítottam ki, Párizs főpolgármestere, a később államfőnek választott Jacques Chiracnak tartottam mini tárlatvezetést, ami még semmit nem ért a szomszédok felé, ám amikor pár hónappal később a Heves Megyei Népújság megírta, hogy Bukta Imrének két alkotása lóg az egri színház előterében, na, az ütött. Mert az belátható. Mint a pénzzel: a milliárdokat nem érti a szegény ember, az fikció, az ötszázezer forint, az a hatalmas pénz.

Milyen lexikonba rajzolt?

A Gondolat Kiadó számos kiadványát illusztráltam, Nagy Lajos Növénykedvelők lexikonjához kétszáz kaktusznál álltam meg.

1976-ban összebarátkozott a szentendrei Vajda-stúdiósokkal, s néhány hétre visszatért velük Leninvárosba.

Az nagy dobás volt. Kísérleti műhelyt szerveztek a vajdások, javasoltam, menjünk a kombinátba, a hulladéktelepen hegyekben áll a selejt, tonnaszám a félresikerült extrudálások során összeomlott műanyag, izgalmas formák, melyekbe fantáziával bármi belelátható. Lehetetlennek tűnt bejutni, hivatalosan nem is sikerült volna, de ismertem a vezérigazgató titkárát, lelkes amatőr képzőművész, Arany Gusztáv, ő mindent elintézett. A vezér nem is tudott rólunk, a kettes kapun, vagyis a hátsó bejáraton közlekedtünk, így bármennyi hulladékot, nekünk kincset érő alapanyagot kilophattunk.

Tekintsük a létező szocializmust szimbolizáló performansznak azokat a lopásokat.

Az is volt! A lopás tényleg a szocializmus fundamentuma, mindenhol mindenki vitt mindent. Leninvárosban is ez zajlott. Ott gyártották sok ezer egyéb termék mellett a Wallkyd falfestéket és a tejes zacskót. A találékony melósok a zacskókba töltötték a Wallkydot, aztán szépen lefóliahegesztették, kifelé menet a rendész belenézett a szatyrukba, s eresztette tovább őket. Azon bukott meg a trükk, hogy egy zacskó kilyukadt, és felmoshatatlannak bizonyult a portásfülke előtt kicsöpögött „tej”.

Büszke volt a vajdásságára?

Persze.

Pedig eleinte nem számított különösebben menőnek annak lenni.

Nagyon sokáig nem számított menőnek vajdásnak lenni. A kétezres évek elején nyílt az első vajdás tárlat a Műcsarnokban, s csak mostanában kezd a helyére kerülni, amit alkotott az a társaság. Az Erdély Miklós, a pápa körül csoportosuló budapesti avantgardisták évtizedekig nem vettek tudomást rólunk. A mezőszemerei művésztelepünk egyik alapítója, Szirtes János mesélte, hogy amikor elkezdett Szentendrére járni, azzal támadtak neki Erdélyék, hogy „mi közöd neked ezekhez? minek mégy oda? ne menjél!”. A fővárosiak szemében nem számítottunk művészeknek, úgy voltak a Fiatal Művészek Klubjában, a FIKA-ban bemutatott performanszainkkal, hogy „elhülyéskednek a gyerekek”.

Fájt?

Igazából utólag rakom össze a képet, akkoriban elfogadtam, hogy örüljünk, hogy egy légtérben lehetünk ezekkel a nagyszerű művészekkel. Ma meg azt gondolom, semmivel sem ér kevesebbet az én Munkás-paraszt bicskám vagy feLugossy Szenvedő báránya, mondjuk, Szentjóby Tamás Hűlő víz című alkotásánál. Pedig az szimbolikus értelemben magas posztamensen áll, az enyém meg a földön.

Ma is fáj.

Nem nagyon. Abban viszont hibáztunk, hogy míg velünk ellentétben Erdélyék dokumentálták minden mozdulatukat, így azonnal bekerültek a művészeti köztudatba, mi sokáig alig hagytunk nyomot. Nem voltak kapcsolataink, nem tudtuk reklámozni, népszerűsíteni magunkat.

Rettentő beteg ez az urbánus versus népies, ez az értelmiségi lenézi a parasztot, a paraszt pedig utálja az értelmiségit dolog. Ez van a művészetben, s ez a politikában is, lásd az SZDSZ és a Fidesz gyűlölködését.

Ezt maga látja pártalapú problémának.

Image: 73862106, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Egyáltalán nem pártalapú, de a pártokban is megmutatkozik.

Ez vagy sokkal bonyolultabb, vagy jóval egyszerűbb. Csak a művek számítanak. Értve ezalatt azt, hogy a jó művek maradnak fenn, mindegy, mikor születtek. Most is azt alkotok, amit akarok, s különös, a szocializmusban is azt tettem, amit szerettem. Más kérdés, hogy akkor belefutottam néhány tiltásba, ma nyilván nem. Az élmény, amiből táplálkozom, most is itt van, meg akkor is itt volt. Vannak művek, amik kizárólag itt születhetnek meg, s nem Manhattanben.

Miért van, hogy csak mostanra érett be, de mostanra beérett a Munkás-paraszt bicska és a többi Bukta-mű?

Sok idő kellett lefaragni, hogy mi nem csúcsértelmiségiként indultunk, s nem volt bennünk elitista attitűd.

Apránként az ön művei alatt is méretes posztamensek nőttek. „Van a kortárs művészet és van Bukta Imre.” „Bukta Imre az örökségünk őrzője.” Ezeket a minap önnek életmű-kiállítást rendező galéria tulajdonosa, Kieselbach Tamás mondta a tárlat megnyitóján. Sőt, a legnagyobb kortárs képzőművészként köszöntötte önt.

Majd pontosított az „egyik legnagyobbra”.

Az se rossz. Pedig Kieselbach Erdélyék világa.

Ezért különösen szívet melengetőek a szavai. Meg azért is, mert komoly kockázatot vállalt azzal, hogy meghívott, hiszen az én művészetem nem vág a galéria profiljába.

Az elmúlt évtized leglátogatottabb, magángalériában tartott kortárs kiállítása lett a Nálunk, vidéken, egy hónap alatt bő nyolcezren nézték meg.

Ez igaz. És szerencsére most a sajtó is csupa jót írt rólam.

Mikor nem?

Például a 2012-es műcsarnokos, Másik Magyarország című tárlatom lényegében kimaradt a szakmai lapokból, az volt az érzésem, blokkolták.

A közönség azt is imádta, több nappal meghosszabbították a nyitva tartást, összesen húszezer ember látta a műveket.

Ezzel együtt néhány aktivista hatalmas ventilátorral szimbolikusan friss levegőt fújt be a kiállításomra, mondván, áporodott a levegő. Szörnyű volt megélni.

Arra a kutya sem emlékszik. Egy a kiállítást kísérő politikai botrányra viszont igen.

Én meg arra nem szeretnék emlékezni.

Performanszot tartott az egyik műve előtt, az ellen tiltakozva, hogy a Magyar Művészeti Akadémia ultrakonzervatív vezetője, Fekete György ellehetetlenítette a Műcsarnokot vezető Gulyás Gábort. Azt a Gulyást, aki az ön lelkes támogatója, mentora. Ön a kádári besúgóvilágra utalva arról beszélt az Egy szabad és tiszta művészetért című akción, hogy nem szeretné, „ha olyan világ jönne el, hogy valaki megkérdezné, mit jelent a fejem fölött a tégla”. Bár sosem politizált, itt most arra ragadtatta magát, hogy 2012 decemberében „Fekete György diktatórikus vezetési stílusa miatt” nyilvánosan kilépett az önnek akkor már évek óta tisztes megélhetést biztosító Magyar Művészeti Akadémiából.

Művészeti kérdésekben soha nem megélhetési szempontok szerint mérlegeltem. 1993 óta az MMA tagja vagyok, akkoriban nem volt pénz, volt viszont szellemi kohézió, amit Makovecz Imre hozott létre. Most viszont túlzásba estem, elhamarkodottan döntöttem, belekerültem egy sodrásba, rettentő nyomasztóvá vált, nem szívesen beszélek róla. Olyan terepre tévedtem, ahol nem tudok eligazodni. A politika világa számomra idegen, és ez a sűreje volt. Kaptam is rengeteg pofont mindkét oldalról. Úgy érzem, áldozattá váltam.

Miért csinálta? Gulyásért, barátságból?

Érte is. Ő szervezett nekem 2007-ben kiállítást Debrecenben, aztán a Műcsarnokban is, ő az egyetlen potens kurátor, aki mindig bevállalt, érezte és velem is elhitette, hogy képes vagyok olyan kiállítást létrehozni, ami bárhol a világban megállná a helyét.

Szóval Gulyásért is. És még miért?

A Műcsarnokért. Attól tartottam, Gulyás távozásával tönkremegy ez a fontos tér.

És aztán?

Aztán beláttam, hogy tévedtem. Ma is működik a Műcsarnok, kiváló kiállításokkal, igaz, más koncepció mentén, rotációs rendszerben működik. Gyakori látogató vagyok. És Gábor is megtalálta a helyét, Szentendrén, a Ferenczy múzeum élén csodát tesz, ami bőven túlmutat a városon.

Pár hónapnyi forradalmárság után visszament az MMA-ba, levelező tagnak ugyan, de visszafogadták. Közben, nyilatkozta utóbb, depresszióba esett, pszichológus kezelte, úgy érezte, „itt a vége”, képtelen volt az alkotásra.

Depressziós voltam én már előtte is, csak magam sem tudtam róla, aztán ez a trauma a felszínre hozta a tüneteket. Egy évig tartó gyógyszeres kezelés, borzalmas időszak. Mérhetetlenül örültem, amikor visszavett az MMA. Be kell látni, az MMA nem az ilyen-olyan magatartásomat vizsgálta, ha úgy tetszik politikai alapon, hanem a művészeti teljesítményt vette alapul. Ez nem diktatórikus módszer, ellenkezőleg, tolerancia és a művészetem magas fokú elismerése.

Image: 73862153, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Otthon van az MMA-ban?

Ahol a művészetemet megbecsülik, ahol fontosnak tartják a szakmaiságomat, ahol kikérik a véleményemet, én oda tartozom. Ezen, meglehet, egyesek csodálkoznak, de én büszke vagyok rá. És ez a hely nem más, mint a Magyar Művészeti Akadémia. Akik zsigerből ememáznak, nos, nekik üzenem, soha ennyi lehetőség, minden korosztályt lefedő ösztöndíjrendszer nem volt, mint most, nem beszélve a művészjáradékról, amit sok százan kapnak, függetlenül attól, milyen ideológiai alapon gondolkodnak. Megjegyzem, mindebben elévülhetetlen érdeme van Fekete Györgynek, aki annak idején az NKA-t is létrehozta, és természetesen az új elnöknek, Vashegyi Györgynek. Bárki pályázhat ösztöndíjra, ha jó alkotóművész, megkapja. Tudom, mi a hiteles művészet, az én szavazatom is számít.

A hovatartozásban az a legfőbb szempont, hogy hol fogadják el az embert?

A hovatartozásban igen. Ez a valóság. Vagy legalábbis: ez az én tapasztalatom. Az MMA felvett. A Széchenyi Akadémia pedig nem. Elég egyértelmű helyzet.

A Széchenyibe is jelentkezett?

Egyikbe sem jelentkeztem. A Széchenyi nem hívott, az MMA viszont igen, boldogan csatlakoztam.

A kieselbachos megnyitóján megjelentek a Fideszhez köthető kultúracsinálók épp úgy, mint nemfideszesek.

Aminek felhőtlenül örülök. És nagyon, nagyon nem szeretném, ha bármelyik oldal eszközként kívánna használni akár engem, akár a művészetemet. Mióta megégettem magam, eszembe sincs politikai ügyben állást foglalni.

Azt azért kérdezhetem, mit szól a Szabadság téri megszállási emlékműhöz? És azt, hogy mi a véleménye a Madách téri Sissi-szoborról, a Reagan bronzról, a kutyás Columbóról? És azt, hogy mit gondol a Kossuth tér átalakításáról?

A közönséghez levitt, posztamens nélküli sétálóutcai zsánerszobrok elharapódzása világjelenség. Hogy Budapesten is élnek vele, sajnálatos, szerintem. Például a Columbo-szobor számomra nem művészet, hanem alkalmazott valami.

Alkalmazott mi?

Giccs. Szerű. De vajon rosszabb lesz tőle a világ?

Tartok tőle, hogy igen.

Hát, talán. Sokan vágynak olyan érzésre, amiket az ilyen szobrok indukálnak. Édeskések, bennem viszolygást keltenek, ugyanúgy, mint a falun elszaporodó gyengécske, de jó szándékú fafaragványok, ábrázolják a hét vezért vagy bárki mást. Az igaz, hogy az emberek úgy vélik, ezek műalkotások, és innen nézve valóban kártékonyan formálják az ízlést. Személy szerint annyit tehetek, hogy a magam környezetében ízléses dolgokra törekszem: Mezőszemere közepére készítettem egy millenniumi szobrot, valamint én terveztem az ötvenhatos emlékművet, ami szerintem megállná a helyét nagyvárosban is.Van Szent Erzsébet szobrunk is, egy erdélyi szobrász fiú készítette. Talapzatra.

Image: 73862133, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A budapesti megszállási emlékműről mit gondol?

Azt azért hagyjuk, mert bármit mondok, belemagyaráznak valami egészen mást. Ráadásul még csak nem is láttam az emlékművet, nem direkt kerülöm, csak nem jártam arra, annyira pedig nem érdekelt, hogy pusztán miatta megcélozzam a Szabadság teret.

Engedjük el a Kossuth teret is?

Ott mi is történik?

Felújítás, átrendezés. A Nagy Imre-szobor eltávolítva, Károlyi szintén, az ötvenhatos láng eloltva, József Attila átültetve a rakpartra.

Engedjük el. Nem pusztán óvatoskodásból, azért is, mert nem vagyok képben.

Ott ejtettük el az életrajzi fonalat, hogy 1975-ben Mezőszemerére költözött. Aztán 1976-ban továbbállt Szentendrére, másfél évtizedre az ottani grafikai műhely tagja lett, sok képet eladott.

A nyugatiak szemében a gorbacsovi peresztrojka meg a glasznoszty miatt átmenetileg érdekessé vált Kelet-Európa, a turistáik itt a szuvenírárnál drágábban, de a nyugati műtárgyáraknál lényegesen olcsóbban vásárolhattak alkotásokat. Több tucat festményem, rajzom került ki így az országból, valamint a Melléktermékgyártó sorozat számos darabja. Ma is vérzik értük a szívem, pótolhatatlanok, viszont annak idején az árukból építkeztem.

Vajon mi lesz a sorsa azoknak a festményeknek?

Jobbára enyészet. A vásárlóiknak nyilván fogalmuk nincs rólam, ha meghalnak, az örökös forgatja majd a műveket, aztán, ha szerencsém van, a saját falára akasztja, ha nincs szerencsém, a szekrény tetejére száműzi, esetleg szemétre dobja. Aminek fő oka, hogy nem integrálódtunk a nyugati művészetbe. Félek, esélyünk sincs, hogy befogadjanak bennünket. A nyugati kiállításaimon rendre próbálom elmagyarázni, miről is szól a világunk, de egész egyszerűen nem értik, olyan alapfogalmakkal sincsenek tisztában, mint hogy termelőszövetkezet.  „Mi az?” „Hát olyan, mint a kolhoz.” „És az micsoda?” „Hát szovjet típusú mezőgazdasági vállalat.” „És az milyen?” Reménytelen.

Itthon melyik Bukta-mű futotta be a legnagyobb karriert?

A legnézettebb festményem a Katonatisztek disznótoron, most is kint volt Kieselbachnál, amúgy a Ludwigban látható állandón.

Elmeséli két mondatban a kép történetét, tartalmát, „üzenetét”?

A mű 1992-ben készült. Nem csak engem, sokunkat megrázott a balkáni háború. Nem hittünk a szemünknek, de azért a tévében, egy sörrel a kezünkben kényelmes fotelekből kísértük figyelemmel a huszadik század utolsó európai népirtását. A videofilmet, amiből bosnyák fiúk néztek ránk halálfélelemmel a szemükben, majd öt perc múlva a bezárt raktárban szétfröccsentek egy óriáslövegtől. Szóval vizuálisan belekóstoltunk abba, mi lehetett Auschwitzban, a Gulágon, egyáltalán, hogy milyen a háború. Ez volt a motiváció. És a tartalom is. Üzenete? Soha többé háborút.

Ki a kedvenc festője?

Fiatalkoromban Van Gogh volt. Mondjuk ma is ő, bár már látom bizonyos gyöngeségeit.

Ne már. Melyek Van Gogh gyöngeségei?

Sértődékeny. Önfejű. Az antwerpeni szabadiskolát azért hagyta ott, mert állandóan dupla méretű feneket rajzolt egy torzónak, szóltak neki, durcás lett.

Miért rajzol dupla feneket egy művész?

Anyakomplexus lehetett. Amúgy Csontváryt is nagyon szeretem. És sok kortársat is, de senkit ki nem emelek, mert még sértődés lenne belőle.

A kieselbachos kiállításon láttunk öntől erotikus képeket. Mostanáig miért titkolta őket?

Így alakult. Pedig mindig rajzoltam ilyeneket is.

Ezeken a férfi jobbára meztelen nők közé tolakodó disznóként jelenik meg.

Hol disznóként, hol bikaként. Mindkettő szeret szagolgatni. A szag, az illat fontos, rengeteg emlékképet képes előhívni. Ezek a disznók és bikák is szagolgatják a nőket, a leginkább indokolt helyen.

Image: 73862148, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Ezeken a rajzain feltűnnek modern eszközök is, az Ádám és Éva az almáskertben című rajzon a leány a gömbölyű fenekét mutatja a hosszú szárú permetezővel érkező fiúnak.

Faluhelyen permetezni szükséges. Még a húsvéti locsolóversikék is erről szólnak.

Ön is visszament falura, 1997-ben, amikor ismét Mezőszemerére költözött. Elege lett az elturistásodott Szentendréből?

Dehogy. Sajnos elváltam, a közös házból el kellett jöjjek. Pályáztam egy budapesti kis műteremlakásra, de persze a zsűrinél nem volt sanszom, mondták, vegyen nekem fővárosi kecót a galériásom. Pénzem nem lévén maradt Szemere, a szülői ház. Az öcsém, Lajos épp kilábalt az alkoholizmusából, egy darabig ketten laktunk, aztán jött Székelyföldről Réka, aki ma is a párom, aztán Lajos barátnője, későbbi felesége érkezett, sokan lettünk. Olcsón hozzájutottam a házhoz, ahol most is vagyunk, itt, a felvégen, ahonnan az a fiú származott, akinek a felvégisége miatt kis híján kicsúzliztam a szemét.

Itt ragadt Mezőszemerén. Bánja?

Bár kényszerből jöttem, de jól jártam. Az eleje kemény volt, húzott le a válással járó trauma, az elszakadás a gyerektől, de apránként összeszedtem magam. Szerencsére kaptam az önkormányzattól egy nyolcvan négyzetméteres műtermet a volt általános iskolában, ott születtek a kocsmás képeim. A falusiak azt hitték, üzletet nyitottam, valamikor az elején bebotorkált egy asszony két kopott gipszangyalkával meg egy gipsz Jézuskával, búcsúban vásárolt darabok, hogy: „Fiam, fesd már ki nekem ezeket. Beszélik, drágán dolgozol, de én csak nyugdíj után tudok fizetni, nem baj?” Megcsináltam mindhárom szobrocskát méregdrága művészolajjal, lakkal, végtelenül precízen, még a szempillákat is megfestettem, naná, jobb lett, mint az eredeti. El volt ájulva a néni, kérdezte, mennyibe kerül. Mondom, a két angyalka száz-száz forint, a Jézuska pedig kétszáz, mert az nagyobb. Hát hogy ő többre számított. Mondom, sajnálom, ennyi az ára, én ennyiért dolgozom. Ötszázat adott, mondtam, vigye csak, nézegesse, és ha nem elégedett, hozza vissza, átfestem.

Volt más kuncsaft?

Bekopogtak cigány gyerekek, hogy készítsek nekik tetkót. Mondtam egy Peti nevű csávónak, hogy „te, beütném én neked szívesen, de nincs mivel”. Jó, ő majd szerez. És hozott egy golyóstollat, az egyik végén walkman motor, a másikon tű, hogy íme az eszköz. Volt Petin egy sárkány, kérte, tüntessem el, de úgy, hogy „ilyen nofiguratív” minta legyen belőle. Így mondta: nofiguratív. Beütöttem, szép lett, azóta is megvan neki. Aztán jöttek sorban a többiek, de azoknak már megmondtam, nem tetoválócég ez, hanem műterem, menjetek be Kövesdre. Aztán egy falubeli, a Tetkós Robi csinált erre egy kis üzletet a faluban, és ő ütötte tovább a srácokat.

Ön pedig önkormányzati képviselő lett, sőt, ma is az. Az országos politikát idegen terepnek érzi, menekül előle, helyben viszont közél. Hogy van ez?

Amikor hazajöttem, nagyon megérintett, hogy a rendszerváltás óta semmi, de semmi fejlődés nincs.  Rékával civil egyesületet alapítottunk, kulturális újságot adtunk ki, ma is csináljuk, mozit szerveztünk, az is megvan, péntekenként populáris filmet vetítünk a kultúrban, keddenként művészfilmet, utóbbira is összejön tíz-tizenkét fős közönség, amit az egri pláza is megirigyelhetne, eszegetünk, iszogatunk, mindenki hoz valamit, pogácsát, bort, amit éppen süt vagy talál otthon, például ma este az Aurora Borealist vetítjük.

Honnan szerzi be a filmeket?

Na, honnan? Maga hogyan mozizik otthon?

Ja.

Klub. Ingyenes. Bárki jöhet. Az egyesülettel rendszeresen szervezünk szemétszedést és falutisztítást, pályázunk kulturális programokra, csináljuk a művésztelepet.

Lelkes. Örömét leli benne?

Abszolút.

Pedig 2013 elején még azt nyilatkozta: „A harc, amit a közéletben akár a falum megmentéséért vívtam, úgy tűnik, hiábavaló, mintha feneketlen kútba dobálnék bele… van egy rossz közérzet Magyarországon… nem tudom, hová lehetne menekülni… képzőművésznek is nagyon rossz lenni.”

Ez a műcsarnoki botrány utáni depressziós, munkaképtelen időszakom, amikor ráadásul Szemerén is legyőzhetetlennek tetsző erőkbe ütköztem.

Konkrétan?

Volt egy polgármester, sok rossz fát tett a tűzre, volt miből, mert belterületen engedély nélkül legalább száz fát kivágatott, azóta más miatt felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Úgy éreztem, ez az ember megbuktathatatlan, valami láthatatlan, de tapintható hatalmi falba ütköztem, elfogyott az erőm. De aztán csak megbukott, én pedig csak kimásztam a gödörből. Sőt, mintha a vidéki Magyarország is egyre inkább az élhető arcát mutatná.

Az élhetőség az ön festményeiben egyelőre nem látszik. A kieselbachos kiállítás katalógusában Földényi F. László írja a képekről: „Ebben a festői világban nemcsak a romantika eladó, hanem minden egyéb is – egyszerűen azért, mert nincsen állandóság, nincsen olyasmi, amit érdemes lenne megőrizni, továbbhagyományozni, örökbe adni. Bukta legújabb műveiben a környezet iránti változatlan szeretet mellett immár nemcsak a távolságtartás, hanem a szomorúság, az egyetemes kiüresedés miatti rezignáltság is feltűnik.”

Földényi olyan pesszimista, mint én pár éve, de részben azért egyetértek vele. Abban igaza van, hogy elkoptak a hagyományok. Hát mutassunk fel akár csak egyetlen továbbadásra érdemes cselekvést, tárgyat! Mi lehetne az? Az okostelefonunk? A kocsmázás nemesedjen népszokássá? Nincsenek lovaskocsik, nincs patkolókovács, a néptáncot legalább nyolcvan éve szerepjátszásként éljük meg. A paraszti létforma az ötvenes években megszűnt, a szocializmus leszoktatta az embereket a nyűggé váló földről. A parasztból nincstelen mezőgazdasági munkás lett, olyan, mint egy panellakó, képtelen megélni a környezetéből. Nincsenek megművelt kertek, senki nem tart állatot, és nem is fog, mert olcsóbb a zöldség, a gyümölcs, a hús a Tescóban, mint ha maga termelné az ember, és akkor a befektetett munkát nem is számítjuk. A rendszerváltásnál történhetett volna korrekció, de nem történt, a kárpótlási jegyeket aktatáskás nepperek vásárolták föl fillérekért, adták is az emberek, hiszen azt nyomta a propaganda, hogy nem ér semmit a föld. Apám is kapott kárpótlásit négy év hadifogságért, de elkótyavetyélte, mosógépet vett az árán. Ma már nem él se apám, se anyám, a mosógép sincs meg, a föld viszont, amit kaphattunk volna, másnak fial busásan. Pedig még ezt a kis Mezőszemerét is négyezer hektár veszi körül, juthatott volna belőle száz-százhúsz vállalkozó szellemű fiatalnak családonként harminc-negyven hektár, ehelyett pár földesúré minden. Szóval Földényinek abban egész biztosan igaza van, hogy sok évszázados folytonosságok szűntek meg az államszocializmussal, meg persze a technológiai robbanással, a modernitás uralkodóvá válásával, és ez tükröződik a képeimen, de nem véleményként, hanem állapotként. Ez van.

„Szeretek itt élni”, de „én sem vagyok itt jelen”. Ezt Nagy Dénes Másik Magyarország című, Mezőszemerén forgatott filmjében mondja ön 2014 elején. Ma is igaz ez a két kijelentés?

A „szeretek itt élni” egyre határozottabban igaz, az „én sem vagyok itt jelen” viszont immár úgy helyes, hogy „itt is jelen vagyok, meg másutt is”. Itt figyelek meg embereket, helyzeteket, a falut, alakítom a helyi közéletet, ma délelőtt épp fegyelmi bizottsági ülésen voltam, ezzel együtt folyton úton vagyok, benne élek a kortárs magyar képzőművészetben.

Image: 73862158, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A Másik Magyarországban Mezőszemere világvégi, haldokló falu. A filmben megszólal néhány tizenéves fiatal, mindnek lepukkant házakban élve a pia, a tévé, a netfüggőség, a teljes kilátástalanság jutott. A legambiciózusabb srác, az akkoriban érettségi előtt álló Koncz Noé, aki az ön szomszédjának vallja magát, fogadkozott, amint túlesik az iskolán, elhúz innen külföldre. Beváltotta az ígéretét?

Félig. Elhúzott innen, de nem külföldre ment, hanem börtönbe, talán még mindig ül. Drog, pia, biciklilopások, sorba minden hülyeség. Egy a faluba beköltöző család gyerekei vitték a bűnbe. Nagy kár érte, intelligens gyerek volt.

Volt?

Csodával érne föl, ha sikerülne kiegyenesítenie az életét. Amúgy megható, hogy miközben valójában nem volt a szomszédom, de büszke akart lenni, hogy ismer.

Van itt bűnözés?

Mostanában csend van, mert a községből úgy nyolcan ülnek a kaptárban.

Láttam az előszobában egy polgárőrös papírt. Jár szolgálatba?

Járok.

Ha nincs bűnözés, mi értelme járőrözni?

Két polgárőr alapállás létezik. Az egyik hívei éjszaka, rejtőzködve, autó nélkül, kukkerozva próbálják fülön csípni a csibészeket. A másik, én ezt követem, arra hajt, hogy látszódjon, fényes nappal, autóval járőrözik, hogy javítsa az idősek szubjektív biztonságérzetét. Havonta háromszor két órát vagyok kint, kibírható.

Szolgálati ideje alatt hányszor történt „rendkívüli esemény”?

Egyszer sem. De mondom, nem is az a cél, hogy kommandózzunk.

Mi lesz Mezőszemerével? Meg úgy általában a faluval. Nem túl rég úgy tartotta, „tengődik, a végnapjait éli a vidék, magunkra hagytak bennünket”. Ma is így gondolja?

Nem akarok politizálni, nékem nincs okom szidni a hatalmat. Egyre több a pozitívum. A kis CSOK rendes összkomfortos lakáshoz juttatja főleg a fiatal cigány családokat, gyakorlatilag ingyen. Hosszú éveken át néztem a parkban lebzselő, segélyért sorban álló embereket, akik folyamatosan cseszegették az önkormányzat alkalmazottait, hogy „dolgozzatok, mert nem lesz segélyünk”. Aztán bejött a közmunka, ami nem sok pénz, de több a semminél, és megoldás a tétlenségre, szerintem remek lépés volt. Mezőszemerén az első időben százharminc közmunkást fizetett az állam, ami az ezerkétszáz lakoshoz képest hatalmas szám. Ma alig negyven közmunkásunk van, elfogytak, egy részük összekapta magát és már a versenyszférában dolgozik, járnak a környező városokba, ahol egyre több a gyár, az üzem. Konkrétan munkaerőhiány van a megyében. Olyanra sem emlékszem, ami ma valóság, hogy cigány vállalkozó a saját furgonján visz cigány férfiakat építkezésekre, nem ötöt, hanem tizennyolcat, méghozzá fejenként tizenkétezer forintos napibérért. Ez hatalmas változás. Ráadásul csak tavaly százmillió forint közpénz csorgott a faluba, lett belőle orvosi rendelő felújítás, óvodaszigetelés, sportpálya-beruházás. És hamarosan indul a Magyar Falu Program, amitől útépítést remélek. Amúgy, ha rám bíznák ezt a falut, földi Paradicsomot tudnék belőle csinálni, de hát egy élete van az embernek, s ez nékem a művészeti élet.

Ez úgy hangzott, mintha fontolgatná, hogy indul a polgármesterségért.

Nem ment el az eszem. Mondom: az én életem a művészet.

Bízik az évtizedes álmában, a tyúkvárosban is?

Bízom bizony.

Őrült terv, de jól hangzik.

Nem őrült terv, s ami fontosabb: őrült pénz sem kell hozzá, úgy százharmincmillióból kijönne.

A világ tyúkjait egyesítené Szemerén.

Lennének régi Kárpát-medencei fajták, magyar tyúkok Erdélyből, Zalából, mindenhonnan, hagyományos, adott tájegységre jellemző tyúkólakban. A külföldieknek pedig külföldi művészek terveznének külföldi, az adott nemzetre jellemző üreges szobrokat.

Japántyúkot pagodába, orosz tojót hagymakupola alá, gall kakast Eiffelbe?

Akár. De azt majd eldönti a japán, az orosz, a francia képzőművész. Mi elkészítjük az alapot, az alkotó kap tiszteletdíjat és anyagra pénzt. Világszenzáció lenne, Mezőszemerét bekapcsolná a turizmusba. Néprajz és üzlet! Budapest autópályán egy óra út, Eger kőhajításnyira, a Tisza-tó szintén. Egerben láttál minden templomot? Irány Mezőszemere! Sátorozol a Tisza-tónál, de beütött a rossz idő? Gyerünk Szemerére, nézd meg a háromméteres farktollú kakast! Az állatkert mellett lesz állatsimogató, buszparkoló, rántottázó, játszóház, előadóterem. Csak le ne nyúlja valaki az ötletet.

Pár éve a „nincstelen réteghez” tartozónak vallotta magát. Ma is nincstelen?

A vidék a nincstelen, s én a vidék része vagyok.

Meg a városé is. Lassan sztár.

Dehogy vagyok sztár. A régi galeristám mondta is nekem a kétezres évek elején egy olyan időszakban, amikor egyetlen képemet sem sikerült eladnia, hogy „mit ugrálsz, nem vagy te sztár?!”. Igaza lehetett. Magyarországon nincsenek is képzőművész sztárok.

Mi az a sztár?

Akit felfújnak, akinek a művei irreális áron kelnek el, és inkább befektetési tárgyak, mint alkotások. Ez nem én vagyok. Velem olyanok estek meg, mint hogy, amikor egy sokakkal közös kiállítás végén bementem a pesti galériában a műtárgyamért, egy átalakított mosógépért, köszöntem, hogy „csókolom, én vagyok a Bukta Imre”, az volt a válasz, hogy „ja, maga a mosógépes?! vigye ezt innen!”. Miközben éppen ott egy felkapott fiatal kollégának nagy méretű, mondjuk, finoman romantikusan megfestett képei egytől egyig elkeltek hat-nyolcmillió forintokért. Na, ő a sztár, bizonyos körökben, azt csináltak belőle.

Hány Bukta-képet kapnék ma hat-nyolcmillió forintért?

Nyolcat-tízet, sokat. A mostani galériám, a Godot tanácsára azt a módszert követjük, hogy nagyon lassan, az elismertséggel arányban, apránként módosul az ár. De ehhez én nem értek, nem is akarok érteni hozzá, festeni és nem számolni szeretek. Az egyetemi fizetésemből és az MMA tiszteletdíjamból élek, az a biztos. És leginkább örülök, hogy ismét jól érzem magam a bőrömben. Lecsendesedtem, higgadtabb filozófiával állok élethez, művészethez, igyekszem szeretettel fordulni mindenhez, mindenkihez.

Image: 73862112, Bukta Imre képzõmûvészt mezõszemerei otthonában látogattuk meg., Place: Mezõszemere, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73881883, Börtönbe vonuló nő., Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.