Image: 73870432, Interjú Sándor György író, színész, humoristával Budapesten, 2019 február 25.-én., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com

Sándor György: Nem a pillanatnak élek, de a pillanatban élek

Hahó, a Falk Miksa utca felé megy? Mert akkor elvihetne! – kiáltja a diktafon bekapcsolása előtt egy felmosókocsit toló takarító után, aki meglepetten néz vissza ránk a pláza folyosóján. A váratlan mutatványt aztán még többször megismétli az interjú közben, meghökkenést és derültséget okozva az alagsori kávézóban. Hogy mi a célja ezzel? Erről is beszélgettünk Sándor Györggyel, a Kossuth-díjjal és az MMA-féle Nemzet Művésze címmel kitüntett „humoralistá”-val, aki nem érdemnek, csak biológiai adottságnak tekinti, hogy ő volt az első standupos Magyarországon. Március elsején önálló esttel lép fel az Urániában, ahol az 55 éves pályafutásáról készült, A sándorgyuri című új portéfilmet is levetítik. Interjú.

Látom, szeret még zavarba hozni gyanútlan járókelőket. Akkor is csinálja ezt, ha épp nincs közönsége, mint most mi?

A kérdés nagyon jó. Ez ugye látszólag egy bolondéria. Ma reggel történt a buszon, 18 perccel ezelőtt. Fölszállt egy fiatal lány, aki bele volt merülve a mobiltelefonjába. Picikét tolakodott, aztán leült szembe velem. Figyeltem őt, nem volt túl szimpatikus, de jött egy pillanat, amikor egy kicsit felfénylett az arca és az egyik szeme sarkában megjelent egy apró könnycsepp. Közben telefonált és majdnem mosolygott. Jeleztem a megállómnál, de leszállás előtt váratlanul odaléptem hozzá, és azt mondtam teljes együttérzéssel: Ne bánkódjon!

Biztos meglepődött.

Hálásan elmosolyodott. Ezeken az apró gesztusokon múlik az egész élet. A megszokott, polgári etikett felrúgásán. Mert ez egyfelől pimaszság, aszfaltbetyárság, ha pusztán azért csinálom, hogy zavarba hozzam a másikat…

Nem azért csinálja?

Persze, ebben is van szemtelenség. Az ilyesmi mindig a szeretet és a pimaszság illékony-billékony borotvaélén táncol. De ezekre szükség van, hisz már évek óta ámulattal figyelem a fiatalabb korosztály közömbösségét az adott pillanat iránt. Sok ilyen élményem van, mikor mondjuk, le akarok ülni a buszon, de az ott ülő meg sem mozdul. Nem udvariatlanságból.

Miért is mozdulna meg, mikor ott sincs, akkor sem, ha épp nem telefonál?

Ha meg telefonál, akkor pedig végképp egy virtuális térben lebeg, mert ő a buszon nem éli meg az életét, a másik meg ott nem éli meg, ahol éppen van. Kos vagyok, szangvinikus alkat. Nem a pillanatnak élek, de a pillanatban élek. Gyakran látom ezt, mint ennél a fiatal lánynál, hogy nincsenek jelen. Nem tudom, hogy csinálja a generációja. Nem vagyok előítélettel, sőt, szeretném megszólítani őket. Kilendíteni ebből a merev, mozdulatlan „nem vagyok itt”-ből.

Image: 73870436, Interjú Sándor György író, színész, humoristával Budapesten, 2019 február 25.-én., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Tehát azt mondja, hogy a provokációval csak segíteni akar, és nincs benne szereplési vágy vagy hiúság?

Jó, hogy ilyen karcosan kérdeztek. Örkény mondja, hogy fiatalon úgy kell a vécét lehúzni, hogy a zsinórral együtt – mert akkor még zsinóros lehúzó volt – az egész világot magunkkal rántsuk. Túl könnyű volna, ha jobbnak hazudnám magam mások és önmagam előtt, mint amilyen vagyok. Hemzsegek a hibáktól.

Listája is van róluk?

Naná, bakancslistám. Nekem is megvannak a hülyeségeim, de az mozgat, hogy mosolyt varázsoljak az arcokra. Nyilván közben meghatódom kicsit magamtól is, hogy mennyire jó vagyok, de nem ez a lényeg. Az utóbbi években például fölterjesztettem pár embert Kossuth és Széchenyi-díjra. Egyvalaki már megkapta közülük, és én őszintén nagyon örültem neki. Aztán elgondolkodtam, hogy minek örülök igazából. Kulcskérdés.

És mire jutott?

Annyi benne az önzőség, hogy nekem is jó, ha örömet okozok valakinek. Mindenki magával van elfoglalva, nemcsak a buszon, a hivatalban és a patikában is. Utóbbiban még kiélezettebb a hangulat, mert vagy maga a sorban álló beteg, vagy az, akinek viszi haza a gyógyszert. Vágni lehet az ellenségességet a levegőben.

Ha ilyenkor betoppan egy ember, aki kellően pihent agyú és kicsit túllát önmagán, képes ezt megbontani.

Kedvelt játékom, hogy belépek, és a gyanakvó tekintetek kereszttüzében emelt hangon, szinte arrogánsan kikérem magamnak: „Elnézést, csak tisztázni szeretném, hogy én később jöttem, mint önök, tehát később is kerülök sorra!”. Ha erre azt felelik, hogy „Jaj, Művész úr, de jópofának tetszik lenni!”, akkor el van rontva a játék. Addig érdekes a dolog, amíg nem ismernek fel. Mert onnantól már tényleg csak magamutogatás.

Látom rajtatok, hogy megint kérdezni akartok, de várjatok egy pillanatot! Nyugi, minden szálat elvarrunk, csak van egy fontos kérésem. Mindig az történik ilyenkor, hogy én bőbeszédű, barokkos körmondatokkal dumálok, aztán abból jó riporteri érzékkel minden nyolcadik sort kiemelnek az interjúba, amitől nagyképűvé és hamissá válok. Egy direktebb emberré, amilyen nem vagyok. Én epikusan szeretek árnyalni, a részszépségek számomra ugyanolyan fontosak, mint a nagy tételmondatok.

De vajon annak a lánynak, aki a buszon ül és olvassa ezt az interjút a telefonján, lesz türelme, hogy befogadja ezt az epikusságot?

De jó, hogy szóba hoztad, mert annak a sztorinak a slusszpoénja még hátra van, csak késleltetek. Tehát ott tartottunk, hogy odalépek hozzá, és nagyapai kedvességgel azt mondom neki: Ne bánkódjon! Abban a pillanatban egész fiatalságának kölykös, sármos, hamvas, tiszta üdesége visszatért. Mindaz, amit addig eltakart ez a felvett dolog. Hirtelen meg is szépült, mert addig még szépnek sem láttam igazán. Végül rám nézett azt felelte, nincs semmi bánata, csak a szél miatt könnyezik. Hálásnak tűnt az apró, értelmetlen gesztusért. Aztán jött a megállóm és leszálltam. Nem kell több. Ennyi kell csak.

Image: 73870457, Interjú Sándor György író, színész, humoristával Budapesten, 2019 február 25.-én., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ennyi kell mihez?

Az élethez, de majd mindjárt megértitek. Karinthy utolérhetetlen példaképem. Bár leírták párszor, hogy a nyomdokaiba léptem, de valójában a bokájáig nem érek föl. Azt meg soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy nem mentem el a temetésére, pedig már öt hónapos voltam akkor. Én 1938 április elején születtem, ő meg 1938 augusztus végén ment el. Nemrég találtam tőle egy verset, amiben gyönyörű pályájának majdnem a vége felé érthetetlen keserűséggel összegzi életét. El is mondom majd az estemen, nyolcvanegy éves korom előtt rám is fér egy kis számvetés.

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál

A Tétel és Törvény szerint –

Dögödre már hiéna szaglász

S a varjú éhesen kering.

 

Nem is a falka volt erősebb

Apró vadak tángáltak el –

S hogy írhádon ki osztozik most

Véreb? Veréb? Nem érdekel.

 

Öklöd, mikor lecsapni kellett

Mindig megállt a féluton –

Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.

Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

 

Talán csak undor. Jól van így is.

Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.

Inkább egyenek meg a férgek

Minthogy a férget megegyem.

Így is lehet összegezni egy életet, de úgy is, ahogy József Attila, aki az Eszméletben egy tisztább pillanatában azt mondja:

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

Jól látom, hogy meghatódott?

A szentimentalizmusig meg tudok hatódni a szeretet erején. Például, amikor a templomban látok magam előtt egy kamasz fiút, aki a féltékenység helyett gyengéden gondoskodik az öccséről. De akár egy internetes videón is, ahol a kutya és a macska összebújva alszik. Az ösztönei ellenében szeret. A kölyke felé még a tigrisnek is majomszeretete van. Hegyes a karma, de nem karmol, hanem simogat vele. A jó előadó persze nem hatódik meg a színpadon. Illetve meghatódhat, de az nem elég. Meghatódtatni kell a közönséget…

Erről az jut eszembe, hogy Buster Keaton is egy mosoly nélkül nevettette végig a karrierjét.

Nem is tudod, milyen jót mondasz! A legtöbben Chaplinért voltak oda, aki fantasztikus volt, egy kikezdhetetlen virtuóz és sokkal ismertebb Keatonnél. Én mégis inkább hozzá húztam. A Generális című filmjében van például egy jelenet, amiben közkatonaként nyer meg egy polgárháborús csatát az életét kockáztatva. A protokollt imádó tábornokok ki is akarják tüntetni a hőstettért, ám a ceremónia közben véletlenül elsül a karabélya, amivel nevetségessé teszi őket. Így mégsem tüntetik ki, inkább visszaküldik a csatatérre harcolni, ahol a pöffeszkedő tábornokok megint a fedezék mögül figyelik, mikor lehet már újra kitüntetéseket osztogatni.

Időtálló metafora. Tud azonosulni ezzel az ünneprontó figurával, aki nevetségessé teszi a hatalmasságok pózait?

Annyit tudok, hogy bennem a Buster Keaton a több. Mert még csak nem is a nevettetés a lényeg. Azt is mondhatnám, hogy a humortalan emberek hahotáznak hangosan, a valódi humoron nem lehet nevetni. De mondok inkább egy viccet: Feldobom fehér, leesik sárga, mi az?

Tojás.

Igen. Na, ez az én humorom. Először elmondták a viccet, és nevettek rajta. Utána ez már nem volt elég, elmozdították kicsit, egyre kijjebb tolódott a közönség ingerküszöbe. A végén már azt mondták: „Feldobom fehér, leesik sárga, és akkorát ugrik, mint a Bazilika tornya, mi az?”. De egy idő után már ez is ellaposodott, még többet akartak.

Aztán eljön egy pont, mikor lassan visszaérünk oda, hogy az elkoptatott, lejáratott szavak újra megkapják az eredeti értelmüket.

Ez nemcsak holmi tojásokkal és viccekkel van így. Pilinszky azt mondja, hogy az éhség, a szenvedés a század igazi betűformái. Auschwitz után az átszenvedett életek megint jelentőséggel bírtak. Radnóti, amíg élt, nem gondolt arra, hogy Abdánál lelövik. Ő ezt úgy fogta föl, hogy „egyszer béke lesz, ó tarts ki addig lélek, védekezz.” Pilinszky meg úgy, hogy a morális botrányban megismétlődik a passió, és ez nem egy adott történelmi pillanat lenyomata, ami majd elmúlik, hanem „lemosdanak a mészáros legények, de ami történt, valahogy mégse tud véget érni”.

Image: 73870447, Interjú Sándor György író, színész, humoristával Budapesten, 2019 február 25.-én., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És ön szerint hol tart most ez az inga? Ha visszanézi az apja sorsát, mit érez a szavak kopásával kapcsolatban?

Mármint Magyarországon, 2019 február végén?

Igen. Hol tart most a szavak jelentése, mondjuk ahhoz a kilengéshez képest, amit 1944-ben megtapasztalt a családja?

Úttörő becsületszavamra, nem akarok semmit kikerülni, de képtelen vagyok ezt a kérdést leszűkíteni egy országra, vagy akár egy kontinensre. Úgy érzem, hogy világtrend az emberség elillanása. Az okostelefon például nem magyar találmány, pedig szerintem az egyik hajtóereje ennek a folyamatnak. Meggyőződésem, hogy jót tenne, ha a telefonjuktól és a tévétől is egy évre eltiltanák az embereket.

Gutenberg korában biztos ugyanezt mondták a könyvre is.

Én nem vagyok az összeesküvés-elméletek propagátora… hívője elvétve. De ez a kütyü, akarva-akaratlanul, kitölti az életünket. Az ember lefoglalja magát, és nem gondolkodik máson, a nagyobb összefüggéseseken. Vannak benne jó dolgok is persze, de közben megeszi az „itt és most”-ot, és a másik szemébe nézést. Mint a majom a köszörűkövön, elvagyunk vele. Nem a tömeggel van a baj, hanem a tömeg típusú emberrel. Mert az ember egyedül is lehet tömeg típusú, ahogy Ortega megírta…

Nem válaszolt még, hogy hol tart az amplitúdó?

Nézd, politikai ellenfeleket előszeretettel lebolsevikoznak, antiszemitáznak. Mikor egyik ismerősömnek elmondtam, hogy lefasisztázták, visszakérdezett: és manapság mit jelent az, hogy fasiszta? Van egy olyan elmélet is, ami szerint a skinhead mozgalom megrekedt a fasizmus korábbi, elavult állapotában. Az új, globális fasizmus épp azért mutogat vissza rájuk, hogy leplezze önmagát. De ez csak egy álca.

Akkor annyit áruljon el, hogy végülis kié a jövő?

Hát úgy volt, hogy a miénk lesz.

Pont ez az, már harminc éve tudjuk öntől, hogy nem lett a miénk. De akkor kié?

Megint a szavak értelme a kérdés. 81 leszek április 4-én, az ember ilyenkor elkezd gondolkodni, meddig él még, főleg egészségben. Ha van még 4-5 jó évem, az már nagy dolog, mert nem mindenki Kirk Douglas, hogy 102 évesen is fitt legyen. Én ellógtam az egész életemet. Hívő ember vagyok, hiszem, hogy az Úristennek személyre szóló terve van mindnyájunk számára. Most ti itt nem nagyon tudtátok elvégezni a terveteket, mert nem hagytalak szóhoz jutni titeket. De ez nem számít. Mi az élet értelme? Mire teremtődtem? Én ezt kutatom, és nem azért, mert az öröklétre spekulálok. Na jó, annyi élet ösztön van bennem, hogy picit azért mégis. „Alszik a széken a tudat, máma már nem hasad tovább” – ezt sajnos nem én találtam ki.

Miközben ezt kutatja, azért boldognak érzi magát?

41 évig éltem a korábbi párommal, Ilikével, szép szerelemben. Már nagy beteg volt a feleségem… (annyira, hogy akkor már jó ideje meg sem ismert), amikor a Jóisten összehozott egy csupa szív lénnyel, Csonka Judittal, aki velem ellentétben diplomás filmes, és húsz évvel fiatalabb nálam. Szerelem szövődött közöttünk, felhőtlen boldogság a miénk.

Szokta amúgy hallgatni a mai magyar standuposokat?

Ha van becsvágyam még – és van persze! –, minden vágyam az, hogy a standupon felnőtt immár újabb két-három generációhoz is eljussak. És amikor eljutottam – például Bődöcs Tibor felkérésére – akkor a nekem megadott negyven perc utolsó felében nemcsak elfogadtak, hanem szép sikert is értem el. Eddig egyszer mondtam el egy sajtótájékoztatón, hogy nem erény csak biológiai adottság, hogy én voltam Magyarországon az első standupos. Csak akkor még nem úgy hívták, hanem úgy, hogy Sándor György önálló estje. Jelezni szeretém az utánam jövőknek, hogy a mai napig, sőt, remélem még holnaputánig is – ugyan vegyes érzelmekkel –, de alapjában jó szívvel keresem a kapcsolatot, még a hozzám képest unokakorúakkal is. És ha lehetőséget kapnék, hogy átadjak például valamit a humoromból, akkor nem az enyémet erőltetném rá egy pályakezdőre, hanem megpróbálnám tudatosítani benne, hogy mi az, ami benne már látszódóan tehetséges. Ugyanezt keresem az életben is a nálam jóval fiatalabbakkal való kapcsolatteremtésemben.

Image: 73870463, Interjú Sándor György író, színész, humoristával Budapesten, 2019 február 25.-én., Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ígért nekünk egy bakancslistát, mit pipálna még ki róla?

Nagyon jó kérdés, és nem gondoltam át, de próbálok improvizálni…

Na végre!

Hű, mennyi él volt ebben a megjegyzésben, ezeket is tartsátok meg az interjúban!

Bár ahogy jön a tavasz, már inkább csak félcipőlistám van, de ha nem amputálják az egyik lábamat, akkor egy pár félcipőben gondolkodom. Hogy mi a vágyam? Ebben a maradék pár évben szeretném kitalálni, miként lehet jobban megfelelni az isteni tervnek. Már megtanultam értékelni, ha naponta öt-hat szép dolog ér. Ez is egy isteni adomány, hogy itt ülök és beszélgetek két-három szeretnivaló emberrel. Ezt a fajta érzékenységemet szeretném jobban kibontakoztatni. Biztos megint kikapok majd a családomtól, mert megőrülnek attól, hogy az interjúkban idézek fűtől-fától, közben alig mondok saját dolgokat. De még muszáj megemlékeznem Placid atyáról, aki a Gulagon is megőrizte lélekjelenlétét. Pedig ott minden arról szólt, hogy minél többen, minél hamarabb elhulljanak, válogatott szadista módon.

A foglyok esténként csonttá fagyva, elkeseredve, maradék erejüket is fölemésztve hullottak be a barakkba. Placid atya mégis föltette magának a kérdést, hogy mi az ő szerepe ebben a helyzetben.

Versenyeztetni kezdte a rabokat, hogy ki az, aki napközben, ebben az iszonyatos létezésben több szépséget vesz észre. Ha lehetséges volt a Gulagon, mit szólhatunk mi? Elárulom, hogy majdnem a betegágyból keltem fel erre az interjúra. Egy hete ráz a hideg, fájnak a végtagjaim, melegem van. Szerintem valami vírus lappang bennem, de a feleségem azt mondja, hogy a közelgő est miatt stresszelek. Mégis arra törekszem, hogy minél több szép dolgot vegyek észre naponta.

Ennyire stresszel még egy fellépés miatt?

Különleges dolog nekem az Urániában fellépni, mert hatvan évvel ezelőtt rúgtak ki két emelettel feljebbről, a Színművészetiről. Most pedig levetítik ott a Kocsis Tibor által rendezett portréfilmet, amiben többek között az osztályfőnököm, Szinetár Miklós is gyönyörűen beszél rólam, én meg kiállok a színpadra és elmondom az estemet. És nincs megállás, az Uránia-est után pedig országos turnéra indulunk.

Fájt a kudarc annak idején?

A filmben is elismerem, hogy engem jogosan rúgtak ki a főiskoláról. Mert ha lediplomázom színészként, akkor maximum nyáron, Siófokon, szabadtéri színpadon, esőnapon, harmadik alabárdos lehetnék. Így meg legalább másodhegedűs vagyok saját magam mellett.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.