Mit szól Varga István kirúgásához?
Nem gondolkodtam el rajta.
Varga a tavaly szeptemberi indulástól vezette a fideszes sajtót tömörítő Közép-európai Sajtó és Média Alapítványt. Most azt követően menesztették, hogy nyilvánosan lesajnálta a kormánymédiát, egyebek mellett azzal, hogy „igényes, jó tollú újságírókat inkább a másik oldalon látok… jelen pillanatban nincs ennek az oldalnak komoly sajtója”.
Ha cégvezető vagyok, és a főmérnököm azt mondja, hogy a nálam gyártott összes termék selejt, minden értékeset a konkurencia állít elő, automatikusan kirúgom az illetőt.
Miért?
Mert rontja a piaci pozíciómat. És mert ez lojalitásprobléma.
Értelmezhetnénk úgy, hogy Varga gesztust tett a nem fideszes sajtó felé.
Ez nem gesztus, hanem egész egyszerűen hülyeség. De eleget beszéltünk Varga Istvánról.
Beszéljünk akkor az ön most készülő művéről, az első székely cyberpunk regényről. Mi a nyitómondat?
Valami ilyesmi: „Hogy a feltámadása előtt mire gondolt Jézus a három nap alatt a sírkamrában, arról utóbb nem nagyon beszélt.”
Hogy fut ez ki egy erdélyi Mátrixra?
Úgy, hogy az én főszereplőm, Tamási Áron Ábele is feltámad, méghozzá egy tök sötét boncteremben egy tetőtől talpig agyontetovált bérgyilkos testében. Valamikor a jövőben történik, nem nagyon érti a világot, amibe belecsöppen. Ettől még megpróbálja „felszabadítani”. De miért kérdi?
Reméltem, ha már cyberpunk, durva felütéssel indul.
Miért lenne jó az?
Ön író és némiképp politikus is, gondoltam, kérdezem a közéleti trágárságról, a Nagy Blanka gimnazistától Bayer Zsolt publicistáig húzódó világról.
Nem vagyok politikus. Amúgy az erőteljes kifejezéseknek helyük van beszédben és írásban is, de csak akkor, ha valódi funkcióval bírnak. Én sose trágárkodom öncélúan.
Az O1G, a bajszos szar és az „Áder János bassza arcon magát” valódi funkció?
Ezeknek kizárólag médiaértékük van, egyetlen céljuk felhívni a figyelmet a beszélőre ebben a hatalmas médiazajban. Ami szerintem kontraproduktív, de ez az ellenzék problémája. Ráadásul veszélyes játék, hiszen a verbális agressziótól egyetlen lépés a fizikai agresszió.
Ezt mindkét oldalnak üzeni?
Van egy határ, melyet a Fidesz sose lépett át.
Hol?
A hivatalos Fidesz-kommunikációról beszélek, és nem Bayer Zsoltról.
A Fidesz-sajtóban megjelenő anyázásokról akkor is tudja az olvasó, kinek a véleményét tükrözik, ha nem úgy írják alá a dolgozatot, hogy „a Fidesz sajtóosztálya”. És ön se finomkodott még a PIM előtti időkben. „Hogy tudálékosan, egymás faszát szopva az igazság birtokosaként osztjátok az észt, még elmegy, jogotok van hozzá, eresszétek, a net sok mindent elbír, de az, hogy dögunalmasan írtok, megbocsáthatatlan.” Ezt egy Krusovszky Dénes költőtől kapott kritikára felelte három éve a Mandiner irodalmi vitájában. Ma is vállalna hasonló mondatot?
A PIM vezetőjeként nyilván nem lehet ilyen posztom.
Miért?
Mert a nyers fogalmazás nem rám szállna vissza, hanem az általam igazgatott intézményre.
Ma mit mondana helyette?
Az egymás faszát szopkodjátok helyett szolidabb megfogalmazást keresnék.
Hogy lehet azt szolidabban fogalmazni?
Például: „Egymást orálisan kielégítitek.”
Ez legföljebb manírosabb.
Értékhatáron belül marad.
Pár hónappal korábban, 2015 nyarán is tesztoszterontól fűtött szöveget tett közzé. Az ön Longstep nevű zenekarán élcelődő Csunderlik Péter történészre utalva írta: „Izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát kalapáccsal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ráütünk pl. a gyűrűsujjra, és az egyáltalán nem tisztelt zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot, pontosabban: szolmizálva énekel. Arra kérnénk az urakat, hogy gyakoroljanak. Mert ahányszor elrontják, újrakezdjük.” Ez az, aminek látszik?
Ha arra gondol: hamis beállítás, hogy személyemben a hatalom fenyegette a sajtót. Ha Csunderliket újságíróként nevesítjük, akkor legalább akkora joggal én is újságíró voltam akkoriban, rendszeresen írtam cikkeket. Ha Csunderlik történészként publikált volna, arra filozófusként, politikai elemzőként reagálok, természetesen nem ebben a stílusban. Azon akadtam ki, hogy Csunderlik egy A38-as koncertfelvételt a maga bunkó módján kommentálva beleállt az akkori zenekaromba. Holott az öt tagból csupán három volt érintett a politikai térben, Stumpf András, Megadja Gábor és jómagam. Ketten viszont olyanok, hogy még a pártpreferenciájukat sem ismerem, és Csunderlik egyiküket, az énekest figurázta ki elsőként.
Én sem foglalkoztam Csunderlik baráti körével.
Csak az ujjpercével.
Azzal igen! Megjegyzem, én egész elegánsan fogalmaztam ahhoz képest, hogy más újságíróktól milyen kommenteket kaptam a fészbukon.
Milyen kommenteket kapott?
„Lerugdallak a faszba”, vagy valami hasonlót.
Az imént azt mondta, a verbális erőszak könnyen átcsap fizikai erőszakba. Az ön verbális erőszakja konkrét ujjtöréssel fenyegetett egy konkrét embert, aki semmivel nem fenyegette önt, pusztán ironizált.
Mi a kérdés?
Például az, hogy mára túllépett-e ezen a mentalitáson.
Az, hogy tudom, hogy az erőszak nem vezet sehova, és nem megoldás, nem jelenti azt, hogy ne élnék vele, ha a szeretteimet bántják. Amúgy nem fenyegetőztem konkrét ujjtöréssel. Nem azt írtam, hogy eltöröm.
Hanem?
Hanem azt, hogy kalapáccsal eljátszom az ujjadon az Örömódát.
Ez más?
Lehet akkorát ütni, hogy ne törjön el. Én erre gondoltam.
Csunderlik meg tán konkrét ujjtörésre gondolt. És alighanem az olvasók jelentős része is.
2015-ben annyira egymásnak feszültek a különböző világnézetű emberek, hogy a közösségi térben folyamatosan ebben a tesztoszterontúltengésben kommunikáltunk. Amúgy a példát Székelyudvarhelyről vettem. Elsős gimnazistaként, úgynevezett fikaként ki kellett szolgálnunk a nagyokat, akik nem az ujjperceinken, hanem a fenekünkön játszották el az Örömódát. Berúgott egy felsős, kedve támadt zenélni, és bennünket használt élő zongorának: többünket sorba állított, én voltam a lá hang. Szóval erőszakban nőttem föl, ahogy ez a könyveimből is kiderül. Ezért tudom, hogy nem megoldás.
Azt egy interjújában olvasom, megesett, hogy Kolozsváron négy funarista úgy elverte, orrán, száján, fülén folyt a vére.
Így volt.
Erre az időszakra utalva „izente” pár éve az Átlátszó újságírójának, amúgy annak a kollégának, akitől kapta, hogy „lerugdallak a faszba”, hogy ön már akkor „Funar által felheccelt monostori suttyókkal edzett” Kolozsváron, amikor az újságíró épphogy felfedezte, hogy „a lába között himbálózó üreges húsdarab nem csak pisilésre való”.
Igen, ment az erőfitogtatás.
Annak a kolozsvári orron, szájon, fülön vérzésnek mi a története?
Elsőéves filozófia szakos hallgató koromban egy éjszaka elkaptak az utcán. Ez volt a beavatásom. Később is megesett akár a kollégiumban is az öt magyar szoba és tizenvalahány román szoba lakói között. Hiszen a funari Kolozsváron éltünk, ahol a polgármester felheccelte a tömegesen munkanélkülivé váló román sihedereket, és már az indok volt a verekedésre, ha magyarul beszéltünk az utcán. Mi persze sose hagytuk magunkat. Szinte minden hétvégére jutott bunyó. Hol ők nyertek, hol mi.
Megúszták emberhalál nélkül azokat az éveket?
Meg. Nem olyan könnyű halálra verni egy embert. Ahhoz nagyon sokat vagy nagyon olyan helyen kell ütni, vagy éles tárgy kell hozzá.
Hogyan kell hatékonyan verekedni?
„A világ felerészben akarat.” Mondta Orbán Viktor.
Igaza van. Persze mindig kaptunk, anélkül lehetetlen győzni. A kérdés az, hogy a végén ki szalad el.
A legkeményebb attak hogy volt?
Négyen lementünk egy éjszakai szórakozóhelyre, miközben tudtuk, hogy ott nem föltétlenül szeretik a magyarokat.
Akkor miért oda?
Az volt nyitva hajnali fél négykor.
És kellett még egy sör.
Kellett még egy sör. Pontosan. Egy informatikus barátunk már teljesen be volt rúgva, beléje kötöttek, miután hangoskodott. Nagy nehezen kimentettük balhé nélkül, de utánunk jött az utcára egy társaság. Csakhogy ez az informatikus, marha nagydarab ember, kiszabadult a kezünk közül, visszafordult és a vezérhímet tökön rúgta. Szép rúgás, csillagos tízes, melynek nyomán valami orbitális verekedés vette kezdetét. Emlékszem, menet közben érkezett egy új román polgártárs is, aki csak azt hallotta, hogy magyarokat vernek a románok, és úgy szállt be a bunyóba, hogy közben a kezében tartott egy hotdogot, amit fogalmam sincs, hol vett olyankor, de nem tette le, csak rúgott folyamatosan.
A hotdogos gyilkos, mondaná a Monty Python. Bár ez a világ inkább Rejtő.
Inkább. Az volt a legdöbbenetesebb, hogy noha ez az egész Kolozsvár központjában történt, egyetlen rendőr meg nem jelent, pedig, ha a székely himnuszt énekeltük volna, egy percen belül tízen igazoltatnak. Kicsit meg is ingott a hitem a román rendvédelemben, annak ellenére, hogy a verekedés Székelyföldön népsport, ha egy bálban nincs bunyó, akkor nem sikerült jól az a bál, újra kell szervezni.
Viccel?
Egyáltalán nem. Szentegyházán, ahonnan származom, van egy városmag a városiakkal s van a falusi rész. Gyermek- és ifjúkoromban minden hétvégén menetrendszerűen összeverekedtek a városiak és a falusiak. Ám ha átjöttek páran a szomszéd településről, akkor összefogtak a szentegyházi városiak és falusiak, és együtt mentek neki az idegeneknek.
Magyar a magyar ellen?
Magyar a magyar ellen, ez természetes. Aztán, amikor Csíkszeredáról kijöttek a hokis sportolók, híres balhésok, akkor meg a komplett Homoródmente fogott össze a csíkszeredaiak ellen. Jó kis sport.
Elmebaj.
Nem. Kötelező rituálé. Ha férfi vagy, verekszel. Ebben nőttem fel.
A Petőfi Irodalmi Múzeum előtt a Fidesz politikacsináló intézeténél, a Századvégnél dolgozott. Ott és itt is beleállt, beleáll a pofonokba?
A karakán, sarkos értékítéleteim megmaradtak, nem veszek vissza belőlük, a munkámban sem félek a konfliktustól. Ezzel együtt, vagy tán éppen ezért szót értek bárkivel.
Bayer Zsolttal nem sikerült.
Megsértődött rám, amikor 2013 szeptemberében közöltem egy pamfletet a Mandiner blogringjében Bayer Zsolt meg nem írt levele Szász Jenőnek címmel. Parodizáltam Bayert. Nem is lettünk barátok.
S most?
Meg nem támadási szerződés van érvényben, kölcsönös tisztelet, nem bántjuk egymást.
Miért írta azt a pamfletet?
Politikai célból. Annak idején Tőkés László nagyváradi irodavezetőjeként szerettem volna, ha leállnak a vélelmezetten Szász Jenőtől induló Tőkés elleni támadások, melynek Bayer Zsolt is az eszköze volt.
Eszköze?
Az. Fogalmam sincs, miért vállalta be a Jenő melletti verekedést.
Lehet, csupán azért írta, amit írt, mert azt is gondolta.
Nem tudom, mindenesetre le akartam állítani.
És?
És le is állt. Fontos volt ez nekünk, hiszen Bayer Zsolt igazán hatékony publicista.
Kik a legjobb publicisták a fideszes oldalon?
Bírom Megadja Gábort, van mögötte tudás, barátom, zenekari társam. Bírom Aristo blogposztjait is a Pesti Srácokon, ott is érződik a hatalmas műveltség. Régen nagyon bírtam, ahogy GFG, azaz G. Fodor Gábor tömörít. Szentesi Zöldiben is van véna. Meglepetésemre Apáti Bence is egész jól ír, nem mindig találja el, amit akar, de érződik a szövege mögött a lélek. És baromi jól gondolkodik Ambrózy Áron, szintén Pesti Srácok, más kérdés, hogy figuraként súlytalanítja a szövegeit.
Vajon az „igényes, jó tollú újságírókat inkább a másik oldalon látó” Varga István is ezt gondolja a sorolt publicistákról?
Talán nem is olvassa őket.
Varga az Indexszel kezdi a napot, a hétvégét pedig az ÉS-sel. És ön?
Indexet én is olvasok, ÉS-t nem.
A nem fideszes oldalról van kedvenc publicistája?
Mióta Uj Péter belesavanyodott a 444-be és mióta Szily kivonult a közéleti frontról, azóta nem olvasom őket. A többiek pedig vizet sem vihetnek nekik. Illetve TGM-et, ha publicistának tartjuk, nagy élvezettel, bármikor olvasom, noha egy szavával sem értek egyet. Grecsó tárcáit szintén szeretem, csupa földközeli, lélekkel átitatott, szerethető történet. A többi? Egybites, Orbán-fóbiás történetek, a címből tudom, miről ír, hová futtatja ki, egyszerűen unom. Se stílus, se lendület, semmi nem maradt abból, ami valamikor a Magyar Narancsot Magyar Naranccsá tette.
Szerette a Narancsot?
Onnan loptam csomó mindent még a kilencvenes években.
Egyet mondjon.
Kapásból nem tudok. Nyelvi megoldások, a gonzó beleállás, ilyenek.
Sokakat meglepett, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum élére kerülve békülékeny, konstruktív hangot ütött meg. Az elsők között ült le a nem éppen fideszes, a könyvterjesztőket és könyvkiadókat képviselő Nyáry Krisztiánnal és a szépírókos Szkárosi Endrével. Majd azt nyilatkozta, hogy a PIM-ben helyük lehet az Orbán-kurzust kritizáló íróknak is.
Aki ezt megígéri, jöhet, aki nem, az meg nem?
Nem akarok cenzúrát, nem akarom senkinek se megmondani, mit szabad, mit nem. Mindenkinek magának kell éreznie, mikor csúszunk, csúsznánk át politikai terepre. Lehet politizálni is itt, de aki politizál, az politikai választ kap. Ilyen egyszerű a történet.
Honnan kap politikai választ? És milyet? Karaktergyilkosat a kormánysajtótól?
Például.
Az ön elődje a PIM-nél, Prőhle Gergely miért repült?
Nem tudom megfejteni.
Nem kérdezte a döntéshozót?
Nem.
Miért nem?
Mert nem az én dolgom.
Ha tudná, Prőhle min bukott, azt is tudná, önnek miben tilos hibáznia, nem?
A saját életemet élem, a magam dolgával foglalkozom.
Ki az, akitől nem kérdezte meg, hogy Prőhle mit szúrt el?
Kinevezésem előtt Kásler Miklós miniszterrel és Orbán Viktor miniszterelnökkel beszéltem.
Mit várnak öntől?
Tavaly októberben még századvéges gondolkodóként kaptam a feladatot, hogy elméleti munkaként vizsgáljam meg, milyen lehetőségei vannak a PIM-nek a kortárs irodalmi életben a kormányzati kultúrpolitika horizontján belül. Egy hét alatt végeztem, 2018. október 23-án éjfélkor adtam le az anyagot. A la carte menüt vázoltam fel, ami olvasható a PIM honlapjára kitett programomban.
Úgy írta a koncepciót, hogy ön legyen a befutó?
Eszembe nem jutott, hogy engem kérnek fel. Minden koncepció végén profilozunk, vagyis leírjuk, hogy néz ki az alkalmas vezetői személy. Azt javasoltam, semmiképp se az irodalom területéről érkezzen, olyan kell, aki nem foglya egyetlen érdekcsoportnak sem, akit senki nem zsarolhat azzal, hogy „közénk tartozol, nem cselekedhetsz másként”. Művelt közgazdászt, jogászt tartottam ideális választásnak.
Ön se nem közgazdász, se nem jogász, hanem filozófus.
Ez kétségtelen.
Ráadásul író. Bár rendre kijelenti, hogy nem tartja magát annak.
Egyáltalán nem vagyok író.
Nyolc könyve jelent meg, végigszerkesztette a komplett erdélyi magyar piacot, vezetett kiadót. Minek mórikálni magát?
Jó, külső jegyek szerint valóban író vagyok. Az én értékítéletem szerint viszont író az, aki írónak gondolja magát és íróként tekint a világra. De számomra az írás hobbi, szenvedély. Imádok írni, szórakoztat, extatikus állapotba kerülök tőle, olyankor eltűnik az egóm, élvezem, hogy benne vagyok az anyanyelvemben, élvezem, hogy írja magát a történet és születnek mondatok. És ahogy író nem vagyok, ugyanúgy nem tartom magam rockzenésznek sem, bár azt is nagyon szeretem csinálni. De nekem nem az a fontos, hogy minél nagyobb közönségünk legyen, az sem, hogy minél több helyre eljusson a zenénk. Hanem az, hogy zenélhessek a zenésztársaimmal, és ha fellépünk, történjen meg az a csoda, amitől a közönség bemozdul. Mindkettő hobbi. Ha szakmaként tekintenék bármelyikre, pont az öncélú élvezeti faktor veszne ki.
Ott tartottunk, hogy egy író nem jó döntés a PIM élére.
Ezt ma is tartom.
Akkor miért vállalta el?
Mert nálam jobbat nem találtak.
Meglehet, önt is elüti az a vonat, ami az elődjét elgázolta. „Prőhle főigazgató úr műhelyében tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, és természetesen nem saját zsebből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.” Ezt írta tavaly tavasszal Szakács Árpád a kormánynapilapban, és pár hónap múlva bukott Prőhle Gergely. Ha ön is beereszti a liberálisokat, kihúzza a gyufát.
És? A megbízott igazgatói kinevezésem után pár nappal
Mindig pontosan tudom, mi történik a PIM-ben, s ha valami történik, az az én engedélyemmel történik, és sosem fogok magyarázkodni, ellenben megvédem az összes munkatársamat. Ami nemcsak munkaköri, hanem erkölcsi kötelességem is.
Nemcsak „románokkal”, hanem „falubeliekkel” is úgy verekszik, hogy rögtön ütőtávon belülre lép?
Nem árt, ha az ember az első percben világossá teszi a játékszabályokat.
Szakács főnöke az újságnál az ön barátja, Orbán János Dénes. Azt hittem, nagyon egy csapatba tartoznak.
Régen írtam oda cikkeket, ma már semmi közöm a laphoz. A felelősségem most a PIM-hez köt, tudom, mit akarok csinálni, és azt meg is fogom csinálni, ha tetszik nekik, ha nem. Barátság amúgy sem attól van, mondjuk, OJD-vel, mert egyetértünk mindenben. Mindig elmondom neki, szerintem mit csinál rosszul, s mit nem kéne csinálnia, aztán, hogy megfogadja-e, az ő dolga.
Korábban azt is mondta OJD-nek, hogy fideszes lapba nem kéne ősfideszesek, például Prőhle ellen cikkeket írni?
Nem hiszem, hogy OJD íratja ezeket a cikkeket. Azt pedig biztosan tudom, hogy Szakács mögött nincs se kormányzati megrendelés, se egyéb erőközpont.
Hát akkor?
A magyar kulturális élet tortája akkora, amekkora a magyar kulturális élet. Ha túl sokan vannak hozzá, kisebb szelet jut. És ha valaki több tíz éve éhezik, s akkor sem engedik az asztalhoz, amikor a sajátjai szelik a tortát, nyilván frusztrálódik. Nem szeretem ezt a gondolkodást, de megértem. Szakács erre érzett, erre repült rá: felfakasztott gennyes tályogokat, melyek miatt szekértáborok között és szekértáboron belül is befeszülnek emberek. Szakács személyes haszna, hogy felépítette magát ezzel az ágendával. A Magyar Idők vezetése pedig rájött, hogy Szakács cikkei felhelyezik az újságot a magyar médiatérképre. És tényleg: a Szakács-Bayer közös könyv háromezer példánya egyetlen hét alatt elfogyott.
Vagyis jó üzlet beledurrantani a nullásba.
Minden újság a témát keresi, nem? Azt, amitől elkezdik idézni őt. Így működik, nincs értelme háborogni, finnyáskodni.
Szakácsnál a Prőhle-éra PIM-es rosszak listáján szerepel mások mellett Krasznahorkai László, Dragomán György, Závada Pál, Spiró György és Konrád György. Közülük önnél ki fér be a PIM-be?
Mivel épít?
Lehetőséget akarok biztosítani a kortárs írók és az olvasók egymásra találásához. A szerzők merészkedjenek olvasóközelbe! Fejezzük be azt a biztonsági játékot, hogy felolvasgatnak egymásnak, mert abból nem sül ki semmi. Azért nem járok évek óta írótáborba, mert ott az a klasszikus felállás, hogy két író beszél egy harmadikról, aki nincs ott. Erre nekem olvasóként sincs szükségem. Kányádi Sándor óta nem ismerek olyan kortárs írót, aki vette a fáradtságot és az utolsó faluba is elment író-olvasó találkozóra. Csináljuk! És nevezzük, mondjuk, Kányádi-programnak.
Van jó kortárs magyar irodalom.
A kortárs magyar irodalom valóban izgalmas. A kortárs magyar írók az unalmasak. Rémesek ezek a befeszülős szerepek és szerepjátékok, az érdekkörök, a szekértáborosdi, az árokásás. Kukorelly Bandi folyton azon eszi az eszemet, hogy tömjem be az árkokat, én meg szoktam felelni, hogy: Bandi, azokat az árkokat nem én ástam ki, miért nekem kellene betömni? Amúgy ezeken a gyűlölségeken két normális ember megfelelő empátiával felvértezve fél óra alatt túljut. Fél óra! Le kell ülni és beszélni és meginni egy sört és úgy állunk föl, hogy ugyan csomó mindenben nem értek egyet veled, de már nem mondom rád, hogy hülye, nem akarom, hogy eltűnj az országból, nem akarlak kinyírni.
Ez a végtelenül szimpatikus gondolat mennyiben kompatibilis a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, a mindent elfoglalással?
A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem személyes viszonyokra épül, hanem azt mondja, hogy van egy közös jó, egy közös cél, aminek érdekében mindenki egy irányba kell húzza a szekeret.
Csak én mondom meg, hogy merre az a jó irány. Vagy húzol, vagy elhúzol.
A demokrácia már csak olyan, hogy akit megválasztanak, az mondja meg, hogy merre a jó irány.
De a demokrácia azt nem állítja, hogy minden a hatalométól eltérő akaratot be kell darálni.
Akié a hatalom, azé a kormányzás felelőssége, az ő politikáját számoltatják el négyévente. Amúgy ahhoz képest, ami világszerte a belpolitikában zajlik, Magyarországon úriemberek beszélgetnek. De ne menjünk el ebbe az irányba, maradnék a magam területén: az irodalmi elitünk tagjai bő harminc éve azt mondják egymásra, hogy neked már pusztán azért sincs igazad, mert ott vagy, ahol, és meg se hallgatják a másikat. Na, ez aztán tök értelmetlen.
Szóval hogyan építené fel a magyar irodalom csúcsintézményét?
Rendszereket hozok létre, melyek lehetőséget adnak.
Milyen rendszereket?
Irodalmi ügynökséget szeretnék, ahová regisztrálják íróikat a kiadók, az írószervezetek, az intézmények. Nem érdekel, kit regisztrálnak, nem fogom a pedigréket végignézni. Csak az érdekel, jelent-e meg könyve, el tudom-e juttatni őt és a művét az olvasóhoz. A célom az, hogy minél több kortárs magyar irodalmat olvassanak az olvasók. Van hová fejlődni, hiszen Magyarországon évente mindössze háromszázezren vesznek könyvet. És ott a világpiac. Az ahhoz szükséges tudás megvásárolható, eltanulható. Első körben meghívjuk a katalánokat, hogy elmagyarázzák, mi a titka annak, hogy egy nem létező ország nem létező nyelvén pár év alatt európai rangú irodalmat csináltak. És ha kiképeztük az ügynökeinket, akkor elküldjük őket az összes létező könyvvásárra, szakmai fórumra, hogy adják el a világban a magyar irodalmat.
Hadd térek vissza a vonathoz meg a gázoláshoz. Prőhle a PIM-es hivatalba lépésétől kezdve jobban tartott a saját oldala radikálisaitól, mint a nem fideszes kritikától. Ön is így van ezzel?
Én nem tartok senkitől. Egész egyszerűen nem foglalkozom velük. Azt kértem az összes magyar írószervezet vezetőjétől, hogy a széleket lehetőleg tartsák távol a PIM-től annak érdekében, hogy segíthessük a normalizálható közepet.
És erre ők rábólintottak? Szkárosiék is?
Ez konkrétan nem történt meg. Valami olyasmit mondtak, hogy hülyékkel nehéz vitatkozni. És ez a bajom nekem is: nem akarok vitatkozni velük.
„Mert lehúznak a szintjükre és megvernek a rutinjukkal.” Ahogy a Fidesz kampánytanácsadója, néhai Wermer András fogalmazott.
Azon én már túljutottam, hogy vitát akarjak nyerni ellenük. Egész egyszerűen se időm, se energiám azokra, akik nem beszélgetni akarnak, hanem gyalázkodni.
Még nyáron egy az Orbán-kormányok kulturális államtitkárai számára rendezett PIM-es kerekasztal-beszélgetés alatt a közönségből bekiabálta valaki, hogy „százhúsz évet élt az avantgárd, be kell tiltani, ez itt kereszténydemokrácia”.
Minden oldalon megtalálni az ilyet. Nem foglalkozom velük. Nem mintha lenézném a fanatikust, csak semmi esélye, hogy meggyőzzem nem is az én igazamról, hanem az ő nem igazáról.
Mi az, ami Prőhlénél befért a PIM-be, de önnél nem férhet be?
Nem tudok ilyet mondani.
Prőhlénél az utolsó csepp a Kassák Múzeumban a Tanácsköztársaságról rendezett kiállítás, amit Szakácsék a vörös terror dicsőítéseként értelmeztek. Az ön PIM-jében mehetne egy Tanácsköztársaság tárlat?
Igen, már ha tudjuk, mit akarunk elmondani vele, és ha nem a magyar kultúra ellen hat. Az önismerethez hozzátartozik a Tanácsköztársaság, ennek ellenére sosem néztünk vele szembe. Ahogy kommunista múlttal sem. Mindet szépen végig kéne beszélni.
A Horthy-féle úri világgal együtt?
Persze. Egyik sem csak fekete vagy csak fehér. Ha nem vagyunk kíváncsiak történelmi döntéseink mentségeire, s még a magyarázataira sem, akkor tényleg nem marad más, mint az egybites acsarkodás.
A kassákos Tanácsköztársaság kiállítás önnek sem tetszett?
Nem láttam. És nem is mentem utána. Miért kerestem volna bűnbakot?
Prőhle ígért egy Wass Albert-kiállítást. Lesz Wass?
Nincs elvi akadálya, de jelen pillanatban nem tervezzük.
Mit terveznek?
Csáth Géza kiállításon dolgozunk, elő volt készítve, amikor érkeztem, szeptemberben lesz száz éve, hogy meghalt Csáth.
Fontos a PIM-ben az évforduló?
Az irodalmi emlékezet olyan, mint a szimbolikus politika, muszáj kerek számokat felmutatni.
Csáthon kívül mit tervez?
Rejtőt. Ha nem is kiállítást, azért egy rendhagyó konferenciát mindenképpen.
Az Előretolt Helyőrség alapítójaként ez a minimum Az előretolt helyőrség szerzőjével kapcsolatban.
Nem azért. Hanem mert a PIM őrzi a Rejtő-hagyaték zömét. Amúgy persze Rejtő-imádó vagyok.
Jól ismeri a műveit?
Meglehetősen.
Hogy szól Az előretolt helyőrség első mondata?
„Galamb nekirepült a falnak és úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy az meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót.” Vagy valami ilyesmi.
Bravó. „Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.” És a zárómondat megvan?
Azt most nem tudom felidézni.
Beszél franciául?
Tanították valamikor.
Emlékezik a csapat a „régi jó időkre… amikor még ott meneteltek a gyilkos, sárga, szaharai porban”. És fölhangzott a dal: „Le sac, ma foi, toujours au dos…”
Igen, tényleg ez a vége.
Lefordítja a dalt?
„Táskámban a…”
„A táska meg a hitem mindig hátul.” Nekem ezt súgja a Google fordító.
Ja, ha van puska, akkor én is inkább azt mondom: „Amennyit a hátamon a zsákomban hordok, annyi a hitem.”
Mihez kezd a Tanácsköztársaság kiállításnak otthon adó Kassák Múzeummal?
Izgalmasabbá akarom tenni. Szeretném, ha fényképezkedő japán turisták hada sorakozna jobbnál jobb kiállításokon. Ha a vagyonkezelővel és az óbudai önkormányzattal sikerül rendezni a Zichy-kastély tulajdonjogát, inkubátorház is lesz az épületben, segítve az irodalom és a társművészetek, a zene, a színjátszás, a képzőművészet kapcsolatát.
Szereti Kassákot, a művészt?
Hát persze.
Nem olyan egyértelmű ez. Fidesz-oldalon általában lebolsizzák őt.
Hiba. Kassákkal középiskola elején szokás először találkozni, hiszen az avantgárd éppen azt a komfortlogikából való kimozdulást mutatja meg, ami azt az életkort jellemzi.
A PIM vezetése politikai állás?
Most már nem.
Meddig volt az?
Amíg csak megbízott igazgató voltam. Hiszen politikai alapon választottak ki, hogy a kulturális kormányzat céljainak megfelelően időszakosan vezessem az intézményt. Én kértem, hogy írjanak ki pályázatot, mégpedig azért, hogy bárki jelentkezhessen és megmérethesse magát.
Egyedül ön adott be pályázatot.
Erről nem tehetek. Mindenesetre így kisebb az erkölcsi súlya annak, amikor ellenzéki levlistákon politikai kinevezettnek minősítenek, és az megy, hogy Orbán leküldte a PIM-be a kis kedvenckéjét azzal, hogy fasizálja a PIM-et.
Azt nyilatkozta, remélte, ellenzéki oldalról is akad majd jelentkező. Ironizált?
A legkevésbé sem. December tizenhetedike és január tizenhatodika között arra vártam, hogy bármelyik oldalról születik egy az enyémnél jobb pályázat. A PIM állománygyűlésén kértem, jelentkezzenek, s ha valaki jobbat ír, mint én, lobbizom, hogy ő nyerjen, aztán a második vonalból segítem majd az ötleteimmel és az összes kapcsolati tőkémmel a munkáját. Ha a túloldalról jött volna jobb pályázat, amögé is beállok.
És ha beáll? Komolyan gondolja, hogy győzelemhez segíthette volna egy nem orbánista, pláne egy ellenzéki pályázatát?
Ha vállalom a felelősséget, ha második emberként tolom az illetőt, ha bevédem őt a jobbos támadásoktól, ha azt mondom, hogy kurva jó ez a program, meg kell csinálni, mert előre viszi a magyar irodalom ügyét, akkor holt ziher, hogy azt mondják föntről: csináljátok.
Rossz dolga van önnek PIM-igazgatóként?
Olyasmikkel kell foglalkoznom, amikkel nem szívesen foglalkozom.
Úgymint?
Élő kortárs írókkal. Az ő lelkükkel. Írószervezetekkel. Írószervezetek vezetőivel.
Nem szereti a kortárs írók lelkét?
Nem. Én a könyveiket szeretem. Olvasó vagyok, nem írók pszichiátere.
Ennyire utálja ezt a melót?
Már szeretem.
Mióta?
Mióta fejben eldőlt.
Mikor dőlt el?
Amikor kineveztek. Olyan típus vagyok, hogy amikor eldől egy dolog, beleállok a szántásba és száztíz százalékon teljesítek. De nem törekedtem ide, ugyanis az összes egyéni ambíciómmal szembemegy ez a poszt. A gyerekemet terveztem felnevelni, és meg akartam írni azt a székely cyberpunk regényt. A zenekarunkat most fedezte fel és tervezi felfuttatni egy elég jó nevű menedzser, koncertezni akartam, leszakítani a hallgatók fejét, most meg az is hihetetlen időmenedzsmenti akrobatikát kíván, hogy néha eljussak próbára.
Eztán öt éven át semmi fejleszakítás, nulla koncertezés?
Azért, amikor tudok, megyek, a mentális egészségemhez szükséges, hogy rockzenészként is működjek.
Pár év alatt tényező lett önből.
Tényező?
Ahogy említette, az ön által vezetett PIM-hez érkezik „pénz, paripa, fegyver”. Emellett, úgy tudni, megtartotta az erdélyi magyar nyelvű média felügyeletét: az 1,45 milliárd forint magyar állami forráshoz jutó Erdélyi Médiatér Egyesületet barátjára, Mohácsi Árpád Lászlóra bízta. Plusz az ön ideája, felségterülete a heti 260 ezer példányban, kormánylapok mellékleteként megjelenő irodalmi kiadvány, az általunk is emlegetett Előretolt Helyőrség, melynek kiadója, a Kárpát-medencei tehetséggondozó Nonprofit kft. tavaly 550 millió, idénre 1,4 milliárd forint közpénzt kapott. Szép birodalom, sok pénz.
A Médiateret én hoztam létre olyan emberekkel, akikkel hosszú időn keresztül gondolkodtunk az erdélyi magyar nyelvű média rendezésén, korszerűsítésén. A kezdeti fejlesztéseket saját zsebből, az akkori feleségemmel egyeztetve a konyhapénzből finanszíroztam, kis összegek, de az adjunktusi fizetéshez képest érzékelhetőek. Szó nincs arról, hogy eljöttem és odaraktam egy strómant, ugyanis Mohácsi Árpád László évek óta a Médiatér vezetője. A pénz, amit kapott az egyesület, arányban áll a feladattal. A csődtől kellett megmenteni, újraépíteni és fejleszteni Erdély legnagyobb magyar médiavállalkozását. Ami pedig a Kárpát-medencei tehetséggondozót illeti: az 1,45 milliárd 2018-ra és 2019-re a teljes működési költség, benne az ösztöndíjak, az oktatók bére, a könyvkiadás; az Előretolt Helyőrség büdzséje ebből kétszáz-kétszázötvenmillió forint, ami a nyomdaköltséget és a terjesztést fedezi.
Ön dönt az 1,4 és az 1,45 milliárd felhasználásáról?
Nem rendelkezem, csak befolyásom van a költésre.
Egy interjújában arról beszélt, ha az ellenzékiek a „saját sajtójukban” szerveznek a nekik kedves írókra támaszkodva egy az Előretolt Helyőrséghez hasonló mellékletet, segít állami támogatást kibrusztolni.
Segítenék is. Ha lenne eszük, összeállnának, és az ellenzéki lapok felületeit közös platformként végiggondolva, teszem azt, napi verset, irodalmi adagot, bármit közölhetnének. Ha az Indextől a 24-ig, a hvg.hu-tól a 444-ig ugyanaz a mű szerepelne, sokkal nagyobb elérést produkálnának, mint mi az Előretolt Helyőrséggel. Kis szervezés, némi szerkesztés és fogadókészség a médiumok részéről, ennyire volna szükség.
Mikor lesz önből politikus?
Ön mindig komolyan gondolja, amit mond?
Határozottan.
A nagyváradi adjunktusi munkát a politikáért hagyta el, hét évet dolgozott Tőkés Lászlónak. Hogyan keveredett mellé?
Az első romániai európai parlamenti választáson 2007 novemberében független jelöltként indult Tőkés László. Engem az egyetem folyosóján hívott magához a kampányfőnök, hogy egy filozófus kell értsen a kommunikációhoz. Teljesen hályogkovács módjára kerültem a politikacsinálósdiba.
Érdekelte korábban a politika?
Nem. De hamar ráébredtem, sokkal izgalmasabb, mint megírni valamiről a tizedik tudományos szöveget, amit aztán senki el nem olvas.
Mit tanult Tőkés mellett?
Az alapállást. Hogy mindig a célt nézd, és ha van hozzá akarat, akkor a Jóisten kirendeli majd a többit.
És aztán a Századvégnél?
Ott a politika természetét ismertem meg.
Milyen a politika természete?
Mint az emberi természet. Ismered az alapelemeket, de mindig fel kell készülnöd a legváratlanabb kombinációra.
A Századvégnél kénytelen volt a politika logikája szerint gondolkodni. Az már szinte politikusság.
Nem politizáltam, hanem stratégiákat alkottam. Aztán a politikusok a tanácsaimmal azt kezdtek, amit a politikai logika diktált, de az már az ő dolguk.
Mi volt a specialitása századvégesként?
Filozófus vagyok, mindenhez is értek.
Írta valahol, hogy századvégesként „volt egy kis részem a második kétharmados választási sikerben”. Konkrétan?
A századvéges dolgaimról nem nyilatkozhatok. Volt egy titoktartási záradék a szerződésemben, és én szeretem betartani a szerződéseimet.
Szerette a századvéges munkát?
Nagyon. Komoly intellektuális kihívás, négy fontos év az életemben.
Ha végigcsinálja a PIM élén, amit ígér, vagyis hogy ön lesz az „egyablakos irodalmi ember”, akit fideszesek és nem fideszesek is hívnak, amikor kulturális ügyben kormányzati segítség kell, és tényleg megoldja, pénzt szerez, elsimítja az ellentéteket, szóval, ha ez menni fog, az isten se menti meg a politikusságtól.
Félreért, ha azt hiszi, hogy imidzset akarok építeni. Ez az egész nem rólam szól, nekem erre nincs szükségem. Arra akarom használni ezt a pozíciót, hogy jobbá tegyem a magyar irodalmat.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
