Sajnos az idei Berlinalén nem jött el az a csoda, amiben első tudósításom idején egy kicsit még reménykedtem, a 69. fesztiválon egyetlen olyan kiemelkedő alkotást sem láttam, mint mondjuk tavaly a Ne érints meg! vagy a Styx (nálunk Hamis szelek címmel ment) volt. Egész jó és érdekes filmből akadt néhány, de az ember azért jár A-kategóriás filmfesztiválra, hogy minimum emlékezetes alkotásokat lásson, de közben persze remekművekben is reménykedik. Idén ilyennek nyoma sem volt a programban – ezt azért merem kijelenteni, mert beszéltem olyan filmforgalmazóval, aki sokszor annyi filmet nézett meg, mint én, és ő sem talált egy mesterművet sem a felhozatalban.
Magyar nagyjátékfilm nem került idén a Berlinale programjába, de két animációs rövidfilmünk is szerepelt a versenyben, Buda Flóra Anna Entrópia és Tóth Luca Lidérc úr (interjú) című munkája. A rövidfilmes zsűri sajnos nem díjazta őket, de az Entrópia megkapta a legjobb rövidfilmnek járó Teddy-díjat, a fesztivál queer (azaz nem hagyományos nemi identitásokat előtérbe helyező) díját.
A nagyjátékfilmes zsűriben a nemi egyenlőségre kiemelten ügyelő fesztiválon természetesen három-három arányban képviseltették magukat a nők és a férfiak, a zsűrielnök pedig Juliette Binoche volt. A szombat esti díjátadó legalább annyira szólt a Berlinalét 18 éven át vezető, idén leköszönő fesztiváligazgató, Dieter Kosslick ünnepléséről, mint a filmek díjazásáról, a gála végén Kosslick még egy hatalmas plüssmedvét is kapott kollégáitól.
Az Arany Medvét, azaz a fődíjat az izraeli Nadav Lapid Synonymes című filmje nyerte, ami egy fiatal, Párizsba érkező izraeli férfiról (Tom Mercier) szól, aki megtagadja a hazáját és az identitását, és minden erejével azon igyekszik, hogy tökéletes franciává váljon. A francia újhullámos filmek stílusát is megidéző, identitáskérdésekről és európai aktuálpolitikáról nem feltétlenül mélyen beszélő film egy erősebb programban aligha nyert volna.
A zsűri nagydíját Francois Ozon Grace a Dieu (Grace of God) megtörtént események alapján készült drámája kapta, amely azt mutatja be, hogy felnőtt férfiak hogyan küzdenek meg azzal, hogy egy pap gyerekkorukban szexuálisan zaklatta őket.
A versenyprogram tele volt német filmekkel, és kettőnek is jutott elismerés. A legjobb rendező az Ich war zuhause, aber (I Was at Home, But) alkotója, Angela Schanelec lett. Családi drámája egy egyedülálló értelmiségi anyának és gyerekeinek kríziséről szól. Az újító művészeti megközelítésért megítélt Alfred Bauer-díjat a Systemsprenger (System Crasher) kapta, amelynek egy olyan kislány a főhőse, akinek a viselkedési zavarával még a felvilágosult német oktatási rendszer sem tud mit kezdeni.
Általában nem szokás egy filmnek több elismerést adni, de a kínai So Long, My Son két főszereplője megkapta a legjobb férfi (Wang Jinchung), illetve a legjobb női (Yong Mei) alakítás díját. Wang Xiaoshuai háromórás filmje három évtizedet ölel fel egy házaspár életéből, akik elveszítik a kisfiukat. Elképzelhető, hogy a zsűri kompenzálni akart azért, mert a versenyből utolsó pillanatban ki kellett venniük Zhang Yimou One Second című alkotását. Technikai okokra hivatkoztak, de sejthetően a kínai cenzúra áll az ügy hátterében.
A díjazottak teljes listája itt tekinthető meg.
Felháborító leszbikus szex
Ezen a lagymatag fesztiválon legalább megbotránkoznom sikerült egyszer: a spanyol Isabel Coixet (Az élet nélkülem) versenyfilmje, az Elisa y Marcela véleményen szerint konkrétan visszaveti a nők és melegek szexuális egyenlőségének és szabadságának ügyét. A 20. század elején játszódó, kosztümös leszbikus szerelmes film nemcsak szépelgő és vontatott, hanem konkrétan szoftpornó-hangulatú szexjeleneteket vonultat fel. Az erotikus betétek azt a benyomást keltik, hogy minden más a filmben csak ürügy arra, hogy meg lehessen mutatni két szép testű, fiatal nő szeretkezését, akik röhejes módon polipot, hínárt és tejet is felhasználnak szexuális segédeszközként, érzelmeket viszont egyáltalán nem mutatnak ezekben a jelenetekben. Ha az Elisa y Marcela valamit bizonyít, hát azt, hogy egy film nem lesz női önmagában attól, hogy nő rendezte.
Különösen bosszantó a film végi ideológiai „vörös farok”, amikor feliratokban hívják fel a figyelmünket arra, hogy még mindig milyen kevés országban házasodhatnak a melegek, és még mindig milyen sok helyen büntetik a homoszexualitást, és emellé még leszbikus párok fotóit is bevágják. Nem kétlem Coixet jó szándékát, de egy ennyire gyenge film végén mindez olyan, mintha a jó ügyet próbálná felmentésként használni az ízléstelenségre, amit elkövetett.
A kallódó fiúkon sem esett meg a szívünk
Lényegesen jobb volt a versenyben a La paranza dei bambini (Piranhas), illetve a Panorama-szekcióból a Skin című fim, amiket hasonló témájuk miatt említek együtt. Mindkettő kallódó, a társadalmi ellátórendszer által cserbenhagyott fiúkról szól, akik az identitásukat, az elfogadó közeget és az egzisztenciájukat is egy olyan csoport tagjaként találják meg, amelyik szükségképpen a bukásukhoz vezet.
Előbbit Claudio Giovannesi rendezte és Roberto Saviano, a Gomorra szerzője regényén alapul, aki ezúttal a dél-olasz szervezett bűnözésben részt vevő legfiatalabb korosztályra koncentrált. Olyan kamasz fiúkat látunk, akik úgy nőnek fel Nápolyban, hogy nemcsak természetes számukra a maffia jelenléte a mindennapjaikban, hanem ez az egyetlen példa is, amit a lehetséges felemelkedésre látnak. Vagy, ahogy az egyik kiöregedett Don megjegyzi, lehetne inkább focizni is, azonban a tizenéves főhős, Nicola sajnos tehetségtelen ebben a sportágban. Az újonc Francesco Di Napoli lenyűgözően természetes a főszerepben, de ahogyan rossz döntései sorát nézzük és várjuk elkerülhetetlen tragédiáját, valami mégis hiányzik ahhoz, hogy megrendüljünk. Sok hasonló történetet láttunk már, és bár Giovanessi korrekt filmet csinált, nem képes igazán újat mondani vagy mutatni a témában. A fesztivál alacsony színvonalát mutatja, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy az alkotók megkapják a legjobb forgatókönyv díját.
Az ismerősség nem éppen bizsergetően izgalmas érzésével lehet végignézni az izraeli Guy Nattiv első amerikai filmjét, a Skint is, ami egy kiugrott neonáci valós történetét dolgozza fel. Ebben a filmben is a főszereplő a legerősebb láncszem – bár lehetne amellett is érvelni, hogy Jamie Bell tekintetéből kezdettől túl sok szeretet sugárzik ahhoz, hogy elhiggyük, hosszú éveken át sikeresen funkcionált egy neonáci szektában. Értjük, hogy (ahogyan Dél-Olaszországban sem) az USA-ban sem működik a demokrácia és a kapitalizmus a lecsúszott kölykök számára, talán még azt is, hogy mi, középosztálybeliek is tehetünk arról, hogy borzalmasan keveset tudunk nekik átadni azokból a kulturális és gazdasági javakból, amik nekünk jutottak, de ez a film is túl sablonos ahhoz, hogy igazán üssön. A legdrámaibbak azok a visszatérő jelenetek, amelyekben apránként eltávolítják a főhős, Bryon Widner arcáról a rátetovált náci szimbólumokat, és ez azért elég nagy baj, különösen egy olyan filmnél, amelyikben gyűlölet-bűncselekmények is szerepelnek szép számban.
Anya, fiú, szentlélek
Az idei fesztivál egyik legjobb filmje szerintem a brazil Divino Amor (Divine Love) volt a Panoramában a Neon Bika rendezőjétől, Gabriel Mascarótól. A filmes képileg most is a nyerseséget és a stilizáltságot keveri izgalmasan és színes neonnal hipnotizál, de ezúttal az egészen közeli jövő Brazíliájában, ahol a főhősnő, Joana (Dira Paes) válásokat adminisztráló hivatalnok és egyben egy megromlott házasságokat helyrehozó vallási közösség tagja. Amikor Joana éppen nem szexszel és csapatépítőkről ismert bizalmi gyakorlatokkal gyógyítja a párokat, akkor önfeledten táncol az isteni szeretetet ünneplő rave-eken, de leginkább megpróbál teherbe esni a férjtől, ami nem akar összejönni.
A film bemutatja, hogyan nyomul be az egyén legintimebb szférájába az egyház és az állami bürokrácia, majd leleplezi a rendszer képmutató voltát, és ezen a szinten jól működik szellemes társadalmi szatíraként, de még elegánsabb a történet személyes vonulata. A vakon hívő, szemellenzős, ám végtelenül jóakaratú és eltökélt Joana fölött nem ítélkezik a rendező, ezzel és a többrétegű befejezéssel sokkal inkább saját értékeink megkérdőjelezésére szólít fel anélkül, hogy bármit le akarna nyomni a torkunkon.
Gazdag lány ne rendezzen?
Kedveltem még Joanna Hogg The Souvenirjét is, ami az idei Sundance filmfesztiválon elnyerte a legjobb nem amerikai film díját. Enyhe manírosságával, kimért tempójával és a brit felsőközéposztály szenvelgésének részletes ábrázolásával egészen biztosan nem fog mindenkinek bejönni, aki viszont általában szereti a brit filmeket és a 80-as évek londoni művészvilágának miliőjét, az nem fog tudni ellenállni neki. Tilda Swinton lánya, az anyukájára nem túlságosan hasonlító Honor Swinton Byrne természetes és szerethető a jómódú családból származó, valódi életről nem sokat tudó, de legalább ezzel tisztában levő diáklány szerepében, aki filmes szeretne lenni, de a pályakezdő művész bizonytalanságai mellé súlyosbító tényezőként még össze is gabalyodik egy olyan férfival (Tom Burke), akivel nagyon nem kéne.
Néhány szépelgő, kamaszosan fontoskodó narrációval kísért snittet leszámítva a film atmoszférateremtése tökéletes, a főhősnő összes interakciója (többek közt az anyját alakító Swintonnal), lakásának, ruházatának, világának minden apró eleme, hanglejtésének minden tónusa hamisítatlanul valódi. Lehet ezt a világot utálni, de könnyedén bele is lehet szeretni, és ez volt az egyetlen film az idei Berlinalén, ami érzelmileg is megérintett egy kicsit. A végefőcím a The Souvenir 2 beígérésével zárul, ami nem vicc: Hogg a tervek szerint még idén nyáron leforgatja a folytatást, amiben Robert Pattinson is szerepel majd.
Kiemelt kép: Dieter Kosslickot megajándékozzák egy plüssmedvével, Fotó: Getty Images
