A napokban járta be a sajtót a hír a huszonhét éves férfiről, aki be akarja perelni a szüleit, merthogy ő NEM EGYEZETT BELE, hogy megszülessen. A fickó az antinatalizmus filozófiai irányzatának híve, akik szerint szaporodni immorális tett, és így tovább, aki bővebben olvasna erről, annak irány a Wikipédia. A férfi sztorija mindazonáltal kissé komikus, erősen first world problem hisztinek tűnik, amit senki nem venne komolyan, ha nem a közösségi média korában élnénk, ahol az ilyen híreken lehet szörnyülködni. Sokkal szomorúbb azonban, hogy ez a figyelemhajhász, erőlködő férfi és a róla szóló hír kissé idézőjelbe teszi a Libanonnak Oscar-jelölést hozott Kafarnaum – A remény útja című, csodálatosan szép és fontos filmet, pedig ezzel a rejtélyes címmel, ami a „káosz” valamiféle szinonimájaként van jelen, szegény, így is épp elég nehéz pozícióból indul.
A Kafarnaum ugyanis igen hasonló helyzettel indul, csak éppen lényegesen drámaibb éllel: A kisfiú, Zain mindezt talpig vasban teszi, merthogy épp börtönben van, és hogy miért van ott, és hogyan jutott el odáig, hogy szüleit beperelje, azt meséli el a film. Zainról csak tippelik, hogy tizenkettő, mert sem ő, sem a szülei nem tudják: annyi gyerek van, hogy nem oszt, nem szoroz, a papírjait pedig egyik gyereküknek sem váltották ki a hatóságoknál. A család egyetlen szobán osztozik, de az orgonasíp-szerűen sorakozó, pontosan nem tudni, hány gyerek mellett lefüggönyözött ágyon azért sorra készül a sokadik utód. Legalább egy idősebb gyerek börtönben, de legalább miatta nem kell aggódni: anyu hamis receptre szerzett gyógyszeres vízzel keményített ruhákkal segíti, ami odabenn aztán újravizezve, kicsavarva jó kábszer, így kiváló valuta. A többi gyerek meg él, ahogy tud, a nyomornegyed zsúfolt utcáin árulnak, amit tudnak, koldulnak, lopnak, és a főbérlő is küld néha ennivalót – nem kedvességből, hanem mert Zain tizenegy éves húgára feni a fogát.
A kisfiúnak éppen akkor pattan el a cérna, amikor a kislányt néhány csirkéért oda is adják a férfinek, a két testvér hiába küzd, senki nem segít, Zain pedig dühében megszökik. Pár várossal odébb köt ki, azért ott, mert ott száll le a buszról egy öregember, aki hosszú idő óta az első felnőtt, aki kedves Zainnal. A kisfiú csapódik ide-oda, munkát keres, kevés sikerrel, végül egy etióp illegális bevándorló nő, Rahil veszi magához, akinek jól is jön, hogy van valaki, akire nap közben a kisbabáját hagyhatja, azt a kevés ételt meg épp egy kicsivel tovább osztani nem oszt, nem szoroz. Zain tulajdonképpen most először tapasztalja meg a családi idillt, természetes gondoskodó ösztöne és felelősségteljes személyisége egyből testvérévé fogadja a csecsemőt, csak akkor borul össze újra minden, amikor a nő egy nap nem jön haza az összetákolt kunyhóba: elfogták a hatóságok. Zain pedig csak küzd és küzd, hogy gondoskodjon magáról és a kisfiúról.
Zain bizonyos szempontból felnőttebb a felnőttnél, harciasan küzd a túlélésért és a gondjaira bízott gyerekért, de közben annyira mégsem tud felnőtt lenni, hogy nemtörődöm legyen, és ránézésre meg egyértelműen, szívfájdítóan gyerek: Szép felsorolás az iménti, és annál figyelemre méltóbb, hogyha hozzátesszük, hogy Zain ezt a tapasztalt színészeknek is becsületére váló sokrétűséget úgy mutatja meg a kamerának, hogy tökéletesen amatőr: a Zaint alakító Zain Al Rafeea egy szíriai menekült kisfiú, nem pedigrés gyerekszínész. Nem csak ő van így a színészgárdában: Rahilt is egy amatőr, bizonyos Yordanos Shiferaw alakítja, aki ráadásul a való életben is dokumentumok nélkül élt sokáig.
Nadine Labaki rendező nem csak a szereplők kiválasztásánál kereste a közeli kapcsolatot a film és a valóség között: ugyan hivatalosan a Kafarnaum nem igaz történetet mesél el, ám a rendező elmondása szerint egyetlen olyan mozzanat sincsen a filmben, ami kitalált, amit nem látott saját szemével vagy tapasztalt meg a libanoni nyomornegyedekben vagy börtönökben. A látvány is ennek megfelelően naturalista, ahogy mondani szokás, nem a gyenge idegrendszerűeknek való, miközben mégis övezi valami fájdalmas költőiség, amit Khaled Mouzanar komor, de felemelő filmzenéje is fokoz. Döbbenetesen szívszorító film a Kafarnaum, mégis, messze túlmutat a szimpla szociofilmes nyomorpornón, megérdemelné, hogy sok néző túltegye magát ezen a lehetetlen címen, a film ugyanis megrendítő, filozofikus tanmese a felelőtlenségről és a tudatlanságról, ami a felnőtteket annyira földre képes rángatni, de a bölcsességről és gondoskodásról is, ami a gyerekeket ösztönösen jellemzi.
Kafarnaum (Capharnaüm) – libanoni-amerikai-francia filmdráma, 126 perc – értékelés: 9/10
Kiemelt kép: Mozinet
