Neonáci vagyok, de hódítani akarok – Daliborek szerint a világ
(Csehország, Szlovákia, Nagy-Britannia, Dánia, rendező: Vít Klusák)
Ilyen emberek tényleg léteznek? – tesszük fel a kérdést gyakran egy-egy felfoghatatlan tartalmú – antiszemita, cigányozó, homofób, tudománytagadó, összeesküvéshívő, stb. – komment olvastán. És aki eddig tényleg kételkedett a létezésükben, ebből a filmből Daliborek személyében megismerhet egy hús-vér emberpéldányt, aki gyakorlatilag az összes felsorolt, és fel nem sorolt, de kapcsolódó tulajdonságot egyesíti. Emberünk ugyanis utál mindenkit, akit csak utálni lehet, kivéve Hitlert és a kedvenc pornósait, no meg az anyját, hisz még midig vele él. Még fia youtuber-karrierjébe is besegít, ő az áldozat, akit Daliborek kemény kézzel lemészárol, hogy aztán vagy hetvenen megnézzék az erről készült videóját.
Anya és fia idilli kapcsolata akkor borul meg, amikor anyu megismerkedik valakivel, és hirtelen nem Daliborek lesz a középpont, amely körül az élete forog. Anyu felvirágzó szerelmi élete pedig Daliborek kedvét is meghozza, hogy ázsiai pornószínésznők helyett valódi nőkkel teremtsen kapcsolatot. Az már az eddigiekből is feltűnhet, hogy ez nem a tipikus szomorkodós, szörnyülködős dokuk sorát gazdagítja – a Daliborek szerint a világ fergetegesen humoros, már amennyiben a szekunder szégyenérzetünket félre tudjuk tenni. De ha nem, még akkor is tragikomédia, melyben arra keressük a választ, hogy miből nőnek ki ezek az elveszett, kötődni vágyó emberek, és sikerül-e nekik a jelszavakon és erőszak-szervezeteken túl is találni egy helyet, ahová tartozhatnak.
Ha a halott gyereked unokát adhatna neked, akarnád? – Az üres szoba
(Izrael, rendező: Shirly Berkovitz)
A különleges, precedensértékű jogi hercehurcák gyakran képezik dokumentumfilmek alapját, itt is egy ilyennel állunk szemben, éspedig egy szövevényes morális, jogi, tudományos és hitkérdéseket felvető esettel. Az üres szoba két főhőse egy idősödő izraeli házaspár, akik elveszítették felnőtt fiukat, aki a Haditengerészetnél szolgált. A sokk és hitetlenkedés ellenére az anya a halálhír hallatán azonnal azt kéri – bár maga sem érti, hogy jutott eszébe –, hogy nyerjék ki fia spermáját, amit meg is tesznek, az viszont egyáltalán nem egyértelmű, hogy mit tegyenek vele. A jog azt engedélyezné, hogy a fiú partnere mesterséges megtermékenyítéshez felhasználja azt, majd a megszületett gyereket felnevelje, ám hőseink terve más: ők béranyát keresnek, aki csak kihordja és megszüli fiuk gyerekét, de a babát aztán ők akarják nevelni nagyszülőkként, anya nélkül. Meglepően hangzik, kissé talán morbid is, ám ahogy a film tálalja mindezt, az tüneményes: egy szeretetteljes család humorral teli története ez tele élettel, és életvággyal, mert a gyásznak, úgy tűnik, ilyen arca is lehet.
Milyen Stallone? Rocky itt él Budapesten! – Gettó Balboa
(Magyarország, rendező: Bogdán Árpád)
A romagyilkosságokkal foglalkozó Genezist jegyző Bogdán Árpád ezúttal dokumentumfilmben foglalkozik a szegénységgel, a szegregációval és a romák, vagy, ami azt illeti, általában a perifériára szorultak kitörési lehetőségeinek igen hiányos voltával, és azzal, ahogy mindez összefonódik. A film a festői nyolckerbe kalauzol, ahol egy megtért egykori alvilági figura, Misi bácsi próbálja a sport eszközével megtanítani egy csapat gyereknek a kitartás, a küzdelem és a fegyelem életjobbító hatásait, éspedig a sporton keresztül: boxolni tanítja őket, addig se cuccoznak legalább. A film főhőse, Zoli is nála gyakorol, éspedig elég elhivatottan: a cél nem kispályás, világbajnok akar lenni. Tehetsége is lenne a dologhoz, ám
A Gettó Balboa gyakorlatilag egy klasszikus sportfilm dinamikáját követi eseményeiben is, és a főszereplők kapcsolatában is: igazi közeli mester-tanítvány viszony ez, Misi bácsi szinte atyai gondoskodással egyengeti Zoli útját, ringben és ringen kívül is, és a karrier-út mellett ennek a kapcsolatnak is krónikája a film. Amellett, hogy fontos témáról beszél érzékenyen és ihletetten – kapott is érte máris néhány elismerést –, a Gettó Balboát az is kiemeli a dokumentumfilmek átlagmezőnyéből, ahogy kinéz: a fekete-fehér itt nem truváj, ami a gyatra minőséget hivatott eltakarni, sőt, nagyjátékfilmes operatőrnek is becsületére válnának ezek a megkomponált, gyönyörű képsorok. A filmet tavasztól tervezik mozikban forgalmazni, illetve egy-egy elővetítésen is elérhető lesz, de minek várni addig, ha a BIDF-en már meg lehet nézni.
Mit jelent a szabad élet annak, aki csak a rácsokat ismeri? – A szabadság földjén
(Dánia, Finnország, rendező: Camilla Magid)
Szeretjük a bűnügyi sztorikat. Kár lenne ezt tagadni: fikcióban is jól megy a téma könyvben is, mozgóképen is, minél szövevényesebb, bonyolultabb, annál jobb, és a hírportálok bűnügyi rovatának híreit is úgy kattintjuk, mintha nem lenne holnap (az olvasottsági statisztikák nem hazudnak). De az ilyen történetek csak addig izgatnak bárkit, míg el nem kapják és be nem csukják a tettest, minél hosszabb időre, annál jobb, és még így is akad mindig, aki kevesli a büntetést, esetleg a börtön helyett bámulatosan kreatív kínzási és kivégzési módokat javasol. Hogy mi történik azzal az emberrel, akit ugyan gyanúsítottként, majd tettesként ismerünk, de valójában ő egy hús-vér valaki, neve, személyi száma és pulzusa is van, az már csak néhány perverz szociológushallgatót érdekel, az átlagember szemében a börtönbe zárás pillanatától fogva szinte megszűnik létezni. Pedig az is érdekes kérdés, hogy mi történik a bűnelkövetőkkel a bezárásuk után, hogy Elvonjuk a bűnözéstől 5-10-25 évre, oké, de ha kijön, és ott folytatja, ahol abbahagyta, esetleg tanul néhány menő új módszert, akkor erősen visszanyal a fagyi.
Ilyen kérdéseket fejteget A szabadság földjén is, melyben egy olyan férfit, bizonyos Briant követünk, aki több mint húsz év börtön után, negyvenkét évesen kerül ki a szabad világba, és most meg kellene tanulnia, hogyan is működik ez a fene nagy szabadság. Miközben a világ, ezt nem kell hangsúlyozni, gyorsabban változik, mint valaha, be lehet-e hozni húszévnyi lemaradást egy működő élet megteremtésében úgy, hogy a jelen világ néhány jelensége – hogy mást ne mondjak, az internet – még fogalmi szinten is alig létezett, amikor emberünk börtönbe került. Brian mellett, hogy még teljesebb képet kapjunk, még két szereplő sorsát követhetjük: egy szintén frissen szabadult tizennyolc éves, és egy jobb sorsra érdemes, túl hamar felnőni akaró gyerek élete fonódik össze Brianéval, a rendező pedig több mint két éven át követi, hogy mire jutnak, ha egyáltalán valamire. Igazi tudattágító, gondolatébresztő film a családot pótló bandákról és a bűnözés ördögi köreiről.
Nyolc órában gyerekpornót moderálok, de legalább megfizetik – Tisztogatók
(Németország, Brazília, rendező: Hans Block, Moritz Riesewieck)
Újabb film a felhozatalból, ami, bár dokumentumfilm, gond nélkül helyt állna a fikciós művek között is, olyan feszes dramaturgiája, izgalmas témája, és kiválóan prezentált képi világa van – a Tisztogatók hangulatában szinte thriller, csak épp a valóságról. A film a közösségimédia-platformok tartalmait ellenőrző, a problémásakat megszűrő emberekről mesél, ugyanis bizony, nem mindent tud kiszűrni még egy nagyon kifinomult algoritmus sem. Így megismerkedünk például azokkal a Fülöp-szigeteki emberekkel, akik naphosszat gyermekpornográfiát, robbantásokat vagy állatkínzást néznek, esetleg annyi lefejezést láttak már, hogy egy seb alapján ránézésre meg tudják állapítani, hogy mekkora és milyen éles volt a pengéje a késnek, amivel elvégezték. Persze ezeket az embereket a helyi viszonyokhoz képest fényesen megfizetik – hogy milyen áron, hogy ennek a munkának aztán milyen pszichés következményei vannak, az már más kérdés.
Ám a téma sokkal többet rejt, mint hatásvadász képeket és Mark Zuckerberg romlottságán való szomorkodást: ezen tartalmak sorsa végső soron a demokráciával és az igazsággal függ össze. Így a film a moderátorok mellett olyan figurákat is felvonultat, akik éppen ellenük, a cenzúra ellen küzdenek, mert látják azt, hogy ami egyfelől védelem, az a másik oldalról nézve az igazság elhallgattatása, végső soron pedig nagyon könnyen válhat a manipuláció eszközévé. Ahogy az nekünk is ismerős lehet, és minél kevesebb felhasználók generálta tartalom lelhető fel, annál nehezebb küzdeni az állami pénzből minden csapból ömlő propaganda ellen. De a dolog ellentéte is igaz lehet, a közösségi média a megtévesztés, a szélsőséges csoportok mozgósításának eszköze is lehet – akkor most melyik irány a helyes? Van-e egyáltalán jó megoldás, és ha igen, arról ki dönt? Döbbenetesen aktuális film ez a ki tudja, kik által megformált digitális valóságról, amiben élünk, érdemes elvinni rá idősödő rokonainkat is.
Cikkünk csupán rövidke, szubjektív válogatás, az egész program szupererős, itt lehet szemezgetni.
Kiemelt kép: BIDF
