Menekülés a győzelembe (1981)
Andy Vajna hollywoodi karrierje legelején beszállt egy olyan filmbe, amely személyesen is fontos lehetett neki, tekintve, hogy Fábri Zoltán Két félidő a pokolbanjának remake-je. A munkaszolgálatosokat ugyan kicserélték hadifoglyokra, de a lényeg változatlan: a megalázott raboknak a német kápókkal kell focimeccset játszaniuk az életükért.
A szövetségesek csapatának összetétele ugyan világháborús témájú filmként meglehetősen hiteltelenné teszi a produkciót – Pelé különösen nem illik oda, noha focizni ő tud a legjobban. Sylvester Stallonéra viszont ebben az időszakban bármit rá lehetett bízni, és itt nem is volt olyan nehéz dolga, Rocky figuráját kellett boksz helyett focira treníroznia. A mi szempontunkból a legfontosabb, hogy Vajna 56 után ekkor került újra a legközelebb Magyarországhoz, a Menekülés a győzelembét ugyanis javarészt itthon forgatták, a nyolcvanas évek elején abszolút úttörő módon. Amúgy az apám statisztált is a filmben!
Rambo: Első vér (1982)
A Rambo-sorozat első része Vajna első nagy dobása volt Amerikában, ő maga is karrierje egyik legjobb filmjeként tartotta számon. Ráadásul itt valóban kulcsszerepe volt a film elkészítésében, a David Morrell regényéből, részben Sylvester Stallone által írt forgatókönyv ugyanis évek óta hányódott különböző producerek asztalán, Ted Kotcheff rendező pedig már öt éve nem kapott rá pénzt, amikor Vajna és producertársa, Mario Kassar beszállt a filmbe.
Kotcheffet akkoriban tehetséges szerzői filmesnek ismerték – a Duddy Kravitz céljaival Arany Medvét nyert a Berlinalén –, de nem sokan fogadtak volna rá, hogy egy Stallone-filmmel is elboldogul. Az Első vér valójában pont művészfilmes érzékenysége miatt válhatott klasszikussá: a bolyongó, számkivetett vietnami veterán, John Rambo történetében sokkal több az egzisztencialista elveszettség, mint a véres akciójelenet. A folytatásokban aztán már inkább csak lövöldöztek.
Angyalszív (1987)
Vajnának megvoltak a kedvenc rendezői, akikkel bármikor szívesen dolgozott együtt. Közéjük tartozott a brit Alan Parker is, aki maga kereste fel Vajnát és Kassart, miután nála landolt a William Hjortsberg 1978-ban megjelent regényéből készült forgatókönyv egy magándetektívről, aki a louisianai lápvidéken nyomoz egy egyre sötétebbé és szövevényesebbé váló ügyben.
A vudu mágusokat, sőt magát a Sátánt is felvonultató sztorit korábban Robert Redford is visszadobta, Vajna viszont gyakorlatilag szabad kezet adott Parkernek, aki az ekkoriban a csúcson lévő Mickey Rourke-ot szerződtette a főszerepre. Noha az Angyalszív végül pénzügyileg nem lett olyan sikeres, mint Vajna remélhette, sőt a gyártási költségeit is éppen csak visszahozta, ma a nyolcvanas évek egyik legfontosabb neonoirjaként emlegetjük. Rourke gyötrődő, bűnös nyomozója, Robert De Niro tojáshámozós magánszáma és a lidérces befejezés is elevenen él az emlékeinkben.
Terminator 2 – Az ítélet napja (1990)
Tipikusan az az eset, amikor Vajna jókor volt jó helyen, és egy kulcspillanatban segítette a film megszületését. A Terminator jogai egy Hemdale nevű cégnél voltak, amely nem akarta, hogy nélküle készüljön el James Cameron hamar kultikussá vált sci-fijének folytatása, viszont pénze sem volt rá, hogy beszálljon a drágának ígérkező, újszerű számítógépes trükköket is felvonultató második részbe. Arnold Schwarzenegger ekkor kereste meg Vajna üzlettársát, Mario Kassart, hogy filmgyártó cégükkel, a Carolcóval vásárolják ki a jogtulajdonosokat, és csinálják meg Az ítélet napját. Az elkészült film rekordbevételeit látva valószínűleg Vajna is úgy vélte, hogy ötmillió dollár soha nem került még jobb helyre.
Az emlékmás (1990)
A személyes jó viszony Schwarzeneggerrel is megmaradt, köszönhetően annak is, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nemcsak a Terminator 2-t, hanem Az emlékmást is sikerre vitték közösen. Hasonlóan egy másik, végül korszakos jelentőségűvé vált Philip K. Dick-adaptációhoz, a Szárnyas fejvadászhoz, Az emlékmás is nagyon nehezen jött össze. Öt év alatt Richard Dreyfuss, Patrick Swayze és William Hurt is eljátszhatta volna Hausert, a marsi titkos ügynököt, akinek törlik az agyát, hogy a Földön békés polgárként húzhassa az igát haláláig, vagy legalábbis addig, amíg egy beültetett emlékeket kínáló vállalkozás eszébe nem juttatja, ki is ő valójában.
Az ekkoriban már nemcsak színészi, hanem produceri ambíciókat is dédelgető Schwarzenegger ezúttal is a Carolcóhoz fordult, hogy adjon pénzt a filmre, ő pedig cserébe eljátssza a főszerepet és rendezőt is kerít a filmhez. Így került a képbe a holland Paul Verhoeven, aki groteszkbe hajló, horrorisztikus elemekkel dúsított sci-fiként vitte filmre Az emlékmást.
Elemi ösztön (1992)
Verhoeven aztán maradt is Vajna holdudvarában, és elvállalta, hogy filmet rendez egy másik magyar származású hollywoodi filmes, Joe Eszterhas forgatókönyvéből. Eszterhas ekkoriban az egyik legkapósabb írónak számított, aki a nyolcvanas évekbeli fantasy-hullámmal szembehelyezkedve maradt az olcsón megvalósítható bűnügyi történeteknél. A Kicsorbult tőrrel pedig rátalált az erotikus thriller alműfajára, amelynek receptjét az Elemi ösztönnel tökéletesítette: a csavaros bűnténynél is fontosabb, hogy a főhős egy femme fatale hálójába gabalyodik, kapcsolatuk pedig messze nem korlátozódik az izzó szópárbajokra.
Vajna ekkor már Kassartól függetlenül licitált Eszterhas forgatókönyvére, és végül nem ő kapta meg a gyártási jogot, de hozzájárult ahhoz, hogy az Elemi ösztönt már a forgatás előtt a legígéretesebb filmtervek között emlegessék. Ez végül be is jött, 1992-ben több mint 350 millió dollárt fizettek a nézők világszerte, hogy minden addiginál többet láthassanak Sharon Stone-ból.
Tombstone (1993)
A Carolcóval a kilencvenes évek elején kicsit elszaladt a szekér: egyre több filmmel foglalkoztak és egyre nagyobb sztárokkal állapodtak meg, egy idő után pedig már nem tudták finanszírozni az éppen futó filmterveiket. Vajna ekkor döntött úgy, hogy önállósul, kevesebb filmet fog csinálni évente, de igyekszik biztosra menni. Első lépésben megállapodott a Disneyvel a filmjei forgalmazásáról, majd belevágott egy westernfilmbe.
Az előző évtizedben már eltemetett műfajt ekkor óriási sikerek támasztották fel: Kevin Costner rengeteg pénzt keresett a Farkasokkal táncolóval és hét Oscar-díjat gyűjtött be, nem sokkal később pedig a Clint Eastwood-féle Nincs bocsánat tarolt a díjkiosztókon. Vajna úgy érezte, biztosra megy a Wyatt Earp-legendát újramesélő Tombstone-nal, de egy ütemmel elkésett: ugyanabban az évben Costner is megcsinálta a maga Wyatt Earpjét. Noha a Tombstone-t mutatták be előbb, és a film tisztességes bevételt is hozott, nem kapott akkora figyelmet, mint egy-két évvel korábban kaphatott volna. Viszont egészen nyugodtan leporolhatjuk: Kurt Russell és Val Kilmer alakítása is nagyszerű (Bill Paxtonról nem is beszélve!), a történet hangvétele pedig a korszak westernjeihez illően sötét és kiábrándult.
Die Hard – Az élet mindig drága (1995)
Sok embert ismerek, aki a Die Hard-sorozat harmadik részét szereti a legjobban, nem ok nélkül: a forró New York-i nyár, a Bruce Willis, Samuel L. Jackson páros közötti összhang és Jeremy Irons szórakoztató főgonosza („nem mondtam, hogy Simon mondja”) miatt mi is bármikor nagy kedvvel nézzük újra a filmet.
Vajna részben véletlenül, a körülmények összjátéka folytán került a produceri székbe, miután Jonathan Hensleigh forgatókönyvét mégsem a Halálos fegyver negyedik részeként csinálták meg (a fekete-fehér nyomozópárost emiatt írták bele a történetbe), hanem a következő Die Hard-filmként. Az élet mindig drágán Vajna főleg a külföldi forgalmazási jogokkal keresett pénzt, és ekkor már Magyarországon is az ő cége, az InterCom mutatta be a filmet.
Nixon (1995)
Joe Eszterhashoz hasonlóan Oliver Stone is azok közé az öntörvényű forgatókönyvírók közé tartozott, akik nemcsak aranyat érő ötleteikkel, hanem nagyszájú nyilatkozataikkal is jelezték, hogy helyet kérnek a hollywoodi nagypályán. Kettejük közül Stone volt az, aki rendezőként is meg tudta vetni a lábát, de sajnos a kilencvenes évekre eluralkodott rajta a megalománia. Miután egy több mint háromórás, sok nézőpontú, vitatható hitelességű dokudrámában dolgozta fel a Kennedy-gyilkosságot, úgy érezte, meg kell csinálnia a JFK párját, és Richard Nixonnak is filmet kell szentelnie.
Vajna egyik legbátrabb húzása volt, hogy a Cinergi főnökeként pénzt adott Stone-nak a még a JFK-nél is hosszabb, széteső Nixonra, amelynek persze vannak elvitathatatlan érdemei, elsősorban Anthony Hopkins alakítása – ekkora és ilyen szintű színészkedést szinte el sem bír a mozivászon! Bemutatója idején a film hatalmasat bukott, azóta is mindössze költségeinek a harmadát hozta vissza.
A szabadság vihara (2006)
Magyarországra visszatérve Andy Vajna odafigyelt rá, hogy azokat a filmterveket is segítse, amelyekhez a saját személyes történetének is köze volt. A Szabadság, szerelem mellett egy másik, sokkal jobban sikerült 56-os témájú filmet is támogatott. A szabadság vihara az 1956-os melbourne-i olimpiára kijutott magyar vízilabdacsapat történetét meséli el – a sportolók közül a forradalom leverése miatt többen is Ausztráliában maradtak.
Vajna 1956-ban éppen a melbourne-i szovjet–magyar meccs napján hagyta el az országot. Ezt az ötven évvel később készült dokumentumfilmet az teszi izgalmassá, hogy külföldi szemszögből készült, távol a forradalom ötvenedik évfordulójának magyar emlékezetpolitikai vitáitól. Éppen emiatt nem több és nem kevesebb, mint egy nagyon hatásos történet az újkori magyar történelem legsűrűbb napjairól.
Borítófotó: COLLECTION CHRISTOPHEL © Kassar / Pacific Western
