Úgy tudni, már a könyökén jön ki a téma, de nem hagyhatom teljesen említés nélkül Az ember, akit Ovénak hívnak című kötetét, ami olyan népszerű lett, amilyenre aligha számított, amikor megírta. Mit gondol, miért lett ekkora siker?
Fogalmam sincs. Nem igazán gondolkodom azon, hogy min múlik, hogy valami bestsellerré válik vagy sem. Csak el akarok mondani történeteket, amelyek jelentenek nekem valamit, és remélem, hogy másoknak is jelenteni fog valamit. Hét éve írtam azt a kötetet, azóta pedig még négy regényt és három novellát, néhány sikeres lett, néhány nem, de ezt senki sem tudhatja előre.
Nemrégiben jelentették be, hogy a svéd változat után az amerikaiak is elkészítik Az ember, akit Ovénak hívnak filmadaptációját, mégpedig Tom Hanksszel a főszerepben. Szeretne belefolyni a történet filmre vitelébe?
Nem, nem vagyok benne a filmkészítésben, nem is tudok semmit a filmezésről.
Egy mogorva öregember, egy koravén, kiközösített kislány, egy rendmániás idős nő, és így tovább – a főszereplői jellemzően különös karakterek, különcök. Miért van ez így? Untatja az átlagosság?
Nem nevezném furcsának a hőseimet. Talán inkább bonyolultnak, nehéznek. Általában jobban érdekelnek a nehéz emberek, mint azok, akik mindenkivel kijönnek. Szeretem a bajkeverőket.
Milyen metódus szerint dolgozik, hogyan néz ki egy munkanapja?
Folyamatosan írok. Soha nem értettem azokat az írókat, akik nem írnak állandóan. Hogyan vagy képes arra, hogy ne ezt akard csinálni állandóan? Ez az, amit imádok csinálni, az egyetlen szenvedélyem, a hobbim ugyanannyira, mint amennyire a munkám. Ha nem kapnék érte pénzt, akkor is minden nap írnék, már csak azért is, mert már akkor is minden nap írtam, mielőtt elkezdtem volna pénzt keresni ezzel. Minden írásom élvezetből születik, mert leülni az asztalomhoz és történeteket rakosgatni össze az, amit mindig választanék, ha csak egyetlen dolgot kezdhetnék a napommal.
A nagymamám azt üzeni, bocs című regényében a valóság és a nagymama által kitalált mesék világa összefonódik, szinte egyszerre létezik. A gyerekeinek is kitalál ilyen meséket, hogy megértesse velük a világot?
Igen, mondok nekik saját meséket, de nagyon kemény kritikusok. Leggyakrabban inkább ők találnak ki meséket nekem. Nagyon élvezem, amikor a valóság és a mesék összekeverednek, feloldódnak egymásban, mert a mesék nekem is mindig a legjobb menekülőutat jelentették a mindennapi élet minden szomorú, fájdalmas vagy unalmas eseménye elől.
Az említett A nagymamám azt üzeni, bocs és az Itt járt Britt-Marie című regényének ugyanaz a háttere, Britt-Marie a saját története kezdete előtt abban a társasházban élt, ahol A nagymamám főszereplője, Elsa és családja. A ház összes lakójának nagyon érdekes a sztorija, miért pont Britt-Marie történetét fűzte tovább?
Úgy gondoltam, Britt-Marie megérdemel egy kalandot. És hogy kiváló főhőse lehetne egy történetnek. Az Itt járt Britt-Marie-t pontosan ugyanúgy írtam, ahogy a klasszikus amerikai felnövés-történeteket szokás: a hős elhagyja szülővárosát, kilép a világba, nagy kalandokat él át, megmenti a világot, nagy leckét kap az élettől, majd hazatér. Minden, Kerouac Úton című regényétől a Star Warsig így íródott. Viszont ezek a történetek szinte mindig egy fiatal fiú körül forognak, én pedig arra gondoltam, hogy mi lenne, ha én is írnék egy ilyen történetet, de egy fiatal fiú helyett egy hatvanhárom éves nőről.
Tervez Elsáék társasházának többi lakóiról is írni? Elsa-univerzumot építeni?
Talán, nem tudom még. Mindig legalább ötven ötlettel játszok fejben egyszerre. De azt hiszem, hogyha írnék még egy történetet annak a könyvnek a figurái alapján, akkor az alighanem teljesen Félálomországban játszódna. Tündérmesének írnám meg.
A gondolat, ahogy az egyik regénye egyik mellékszereplője egy másik regény főszereplőjeként saját történetet kap, kicsit olyan, mint ahogy szuperhősfilmes univerzumok épülnek filmről filmre. Melyik a kedvenc szuperhős-sztorija?
Az X-Ment szeretem. Akik ugyanakkor, ahogy a könyvben Elsa is kiemeli, valójában egyáltalán nem szuperhősök, hanem mutánsok.
Mely szerzők, filmek, kulturális jelenségek inspirálják még?
Általában? Minden. Imádom a történeteket, mindegy, honnan jönnek. Szeretek mindenkit, aki igazán el akar nekem mondani egy történetet valamiről vagy valakiről. Ha konkrétumra kíváncsi: a kedvenc szerzőm, és, ami azt illeti a kedvenc emberi lényem is Astrid Lindgren (svéd író, gyerek- és ifjúsági könyveket írt – a szerk.) volt. Ő a legnagyobb hősöm.
Úgy tűnik, a kisebb közösségekről szeret írni: kisvárosok lakói, egy társasházban élő emberek. Miért?
Jobban szeretem a kisvárosokat, mint a metropoliszokat, sokkal érdekesebbnek találom őket. A nagyvárosokban az embereknek nem kell összebarátkoznia senkivel, aki különbözik tőlük: ha adott egymillió ember, akik közül válogathatunk, akkor könnyedén kialakíthatunk olyan csoportokat, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanúgy öltözködik, ugyanolyan ételeket szeret, ugyanazt gondolja a politikáról, mint mi. De a kisvárosokban nincs meg ez a lehetőség, ott kénytelenek vagyunk olyanokkal is kapcsolatba lépni, akik mások, mint mi, nincs más választásunk. Ezért aztán a kisvárosok jobb alapanyagot nyújtanak ahhoz, hogy kapcsolati drámákat írjon az ember, amit én is csinálok.
Magyarországon nemrég jelent meg az Életed üzlete című kötete, mesélne róla?
Ez egy karácsonyi történet, amelyben egy férfi találkozik a halál egy nagyon bürokratikus változatával, és elkezd vele alkudozni arról, hogy feladja-e a saját életét azért cserébe, hogy megmentse egy gyerek életét. Arról akartam írni, hogy hogyan értékeljük az életet igazán, és arról, hogy legtöbbször sokkal jobban félünk attól, hogy elfelejtenek minket, mint a haláltól.
Most épp min dolgozik?
A következő regényemen, amely a Szorongó emberek címet viseli, és Svédországban áprilisban fog megjelenni. Egy komédia egy túszejtésről egy eladásra kínált házban, ahol egy szörnyen rossz bankrabló véletlenül túszul ejt egy ingatlanügynököt és hét másik embert, miközben a rendőrség tervezi lerohanni az épületet. Egy csomó dolog nagyon, nagyon rosszul sül el, és mire a rendőrség a házba ér, a bankrabló nincs sehol. Senki sem érti, hogy sikerült megszöknie. Az egész a történtek után, a rendőrségen játszódik, ahol a szemtanúk próbálják elmagyarázni, mi történt. Azt tudom mondani, hogy ugyanabban a stílusban íródott, ahogy A nagymamám azt üzeni, bocs vagy Az ember, akit Ovének hívnak, ugyanaz a fajta komédia.
Kiemelt kép: Henric Lindsten
