A házi macskák körüli egyik legnagyobb rejtély, hogy vajon mivel töltik az idejüket. Még a legelkényeztetettebb kutya is rendszerint űzi ősi feladatainak egyik-másik változatát: megugatja az idegeneket, hoz és visz dolgokat, ugrabugrál a gazdája mellett, hiábavalón keresi az alkalmakat, hogy vadásszon, tereljen vagy más módon szolgáljon bennünket. De Cheetos élete egyetlen zavartalan sütkérezésnek tetszik, amit csak az őrült sprintek szakítanak meg, amikor a szárazkaja-adagoló tálkájához rohan pillanatokkal azelőtt, hogy az időzítő kiadná az esedékes ropogtatnivalót. Evésben és pihenésben, valamint néhány (kelletlenül fogadott) cirógatásban és a hátsó udvar alkalmankénti körbesétálásában merül ki az összes mindennapi munkája. Viccnek is rossz azzal jönni, hogy ennek az állatnak eddig sok hasznát láttam.
Cheetos talán a fajtájának csak egy különösen lusta példánya. Vagy esetleg a macskák sosem számítottak egyébnek, mint afféle szőrös dísztárgynak vagy élő luxuscikknek. De hiszen egy rejtelmes fajról beszélünk: valami el kellett, hogy kerülje a figyelmemet. Végtére is ezek az állatok immár évezredek óta köztünk élnek. Ha egyszer befurakodtak az emberi világba, kellett, hogy találjanak egy magasabb célt, vagy legalább valamiféle egyértelmű feladatot, ami magyarázatot ad rá, hogy miért tűrtük meg őket.
Egy szeptemberi délelőtt ott találom magam a New York-i Jacob Javits Központ fajtatalálkozóján. Ez az évente megrendezett kisállatfesztivál a legkülönbözőbb fajtatiszta kisállatok bemutatójaként hirdeti magát: „Jó választás Önnek a dandie dinmont terrier?” Ugyanakkor sorvezető is a macskák és kutyák közti alapvető különbségekhez, és napi programjaikból maradéktalanul kiforrnak mindkét négylábú társunk előnyei és hasznai.
A kutyakiállítás pódiumán folyamatos a nyüzsgés. Rendőrkutyák hajtanak végre hibátlan harci manővereket; vámos- és határőrkutyák kutatnak kábítószer után bőröndökben; fogyatékkal élőket segítő kutyák kormányoznak kerekesszékeket. Az akadálypályán Atka, a páratlan eszkimókutya szökdécsel, és shetlandi juhászok kongát járnak.
Pókerarccal hagyják, hogy a ceremóniamester a magasba emelve felmutassa őket, mennyire cukik, és a televízióvetélkedők stílusát is alulmúló közhelyes kérdések közé be-bekeveredik egy-két olyan keresztkérdés is, mint például hogy „milyen színű a macskám?”. (Erre a heves nyílt színi vitára legalább fél órát ütemeznek a programban.) Miközben az őket csodáló embersereg elénekli az oroszlán dalát az Ózból, a macskák mélyen hallgatnak.
Fotó: Komka Péter / MTI
Ha jobban megnézzük, a macskák nemigen veszik ki részüket a társadalmi teherviselésből. A macskák nem fedeznek fel pokolgépeket, nem húznak ki fuldoklókat, és nem vezetnek vakokat. Akkor miért ténfereg a kutyáknál jóval több macska szerte a bolygón?
Az nyilvánvaló, hogy miért tartottuk fenn az ember-kutya kapcsolatot. A kutyatörténet semmi máshoz nem hasonlítható, mert úgy néz ki, hogy évezredekkel ezelőtt – tán akár 10–15 ezer éve – megkezdtük a társulást velük, minden más állat háziasítását megelőzve. Akkoriban még vadászó-gyűjtögetők voltunk, és az „első barátaink”, ahogy Rudyard Kipling nevezi a kutyákat, hamarosan ugyanúgy átalakították az életünket, ahogy mi is az övükét. Szinte a kezdetektől figyelmeztetéseket ugattak, terheket cipeltek, belevetették magukat a vadászatba. Amikor átváltottunk letelepedett gazdálkodásra, a kutyák velünk tartottak, életmódváltásunkkal együtt fejlődtek. És miközben a macskák csekély, alig észrevehető változtatásokat hajtottak végre makacs testszerkezetükön sok évezreden keresztül, a kutyák a vezényletünk alatt mindenre kaphatók voltak, végtelenül sokféle megfelelő testalkattal és viselkedéssel rukkoltak elő, hogy segítsék a miriádnyi emberi törekvést. Az agárhoz hasonló tenyészállatok visszavezethetők az egyiptomiakig. A rómaiak valószínűleg alkalmaztak vakvezető kutyákat, juhászkutyákat, masztifszerű harci kutyákat és apró ölebeket, melyeket az előkelő hölgyek a ruhaujjukba dugva tartottak (későbbi korokban láthatólag meleg vizes palack gyanánt használták őket). Régi Tudor kori tenyészkutyák nevei jól mutatják számtalan feladatukat: Lopó, Vizsla, Kerítő, Kedves, Nyársforgató, Táncos.
Kutyák vigasztalják a fegyveres ámokfutók áldozatait, segítenek elcsípni Oszama bin Ladent, találják meg ritka állatok potyadékát tudományos vizsgálatokhoz, bukkannak rá elveszett polgárháborús katonák sírjaira, és segítenek tanulási nehézségekkel küzdő kisdiákoknak. „A kutyák képesek felismerni a kezdődő daganatokat és különbséget tenni számos ráktípus és azok fokozatai közt, olykor egyszerűen a gazdáik leheletéből – írja David Grimm az állatjogi mozgalmakról szóló, Citizen Canine (Kutyapolgár) című könyvében. – A kutyák továbbá ki tudnak szagolni veszedelmes baktériumokat, például kólibacilust a vízhálózatban és ultrarezisztens kórokozókat a kórházi osztályokon.”
Ehhez a lehetséges hasznosításhoz „anekdotikus bizonyítékot” ad meg hivatkozási alapnak.
Az asztronautadorombolás gondolata annyira elbűvölt, hogy „A macskák haszna” fejléccel dossziét nyitottam, és összegyűjtöttem évszázadokat átölelő legderekabb erőfeszítéseinket, hogy kézzelfogható feladatot találjunk ezeknek az állatoknak. Az indonézek macskákat masíroztattak körbe-körbe a földjeiken esőcsináláshoz. 17. századi japán zenészek macskabőrt feszítettek tökéletes borítóanyagként szögletes testű lantjaikra, a szamiszenekre (és úgy tűnik, ezt még a modern műanyagok sem képesek túlszárnyalni). A kínaiak a macskák szembogarának tágasságából becsülték meg a napi óraállást – egy álmélkodó francia misszionárius, Évariste Huc atya „némi habozással” számolt be európai olvasóinak erről, „mivelhogy ez a kínai felfedezés kétségtelenül sértheti az óragyártóipar érdekeit”.
A középkorban olykor tizenkét macskával zsákba kötve égették el egyik-másik gyilkost, hogy fokozzák szenvedését. Egy „macskacibálásnak” nevezett büntetés során macskát húztak végig a farkánál fogva egy vétkes teljes testhosszán.
A csúcstechnika korában az oly sokunkon fellelhető macskaszőrt legalább egy esetben terhelő DNS-bizonyítékként nyújtották be bírósági tárgyaláson; a bűnözői oldalon az is előfordult, hogy rabok macskákat használtak drogfutárnak. Amellett, hogy meglehetősen riasztó szerepeket töltenek be tesztalanyokként orvosi kutatásokban az emberi húgyhólyag és hallókészülékek vizsgálatában, macskák segítségével mutatnak ki egy ciguatera nevű ritka trópusi betegséget: Még ma is esznek macskahúst a földgolyó egyes zugaiban, jóllehet az íze a közfelfogás szerint nem túl jó, és csak kevesen viselnek macskabőrt, viszont terjedőben van egy újmódi őrület tenyészmacskák levetett bundáinak kézimunka-alapanyagkénti hasznosítására.
Nagy képzelőerejű katonai vezetők hébe-hóba el-elábrándoztak a „macskaháború” szellemének kiengedéséről a palackból (egy német nyelvű 16. századi tüzérségi kézikönyv különösen szemléletes képet közöl lángoló macskákat hajigáló ostromgépekről), de kevesen jutottak el a megvalósításig. Az 1960-as években a CIA kísérletet tett az Akusztikus Cica műveletre, melynek keretében mikrofont, rádióadót és antennát építettek be macskakémekbe, majd kiküldték őket hallgatózni. De a program az első bevetés kellős közepén meghiúsult, mert úgy néz ki, az első felderítő macska túlságosan is beleolvadt a környezetébe, és egy taxisofőr nem vette észre időben, hogy félreránthassa a kormányt.
A macskafeladatok sokaságából csak egy van, amelyik egyértelmű, sőt oroszlánbátorságot igényel: Ez, állíthatnák egyesek, még a terroristák begyűjtésénél is hasznosabb. „Csendben, titokban, gyakran az éjszaka leple alatt folyik a macskák és rágcsálók közti ősi csata évszázadok óta – írja Donald Engels a Classical Cats: The Rise and Fall of the Sacred Cat (Klasszikus macskák: A szent macska felemelkedése és bukása) című könyvében. – A háziasított macskák adták a nyugati társadalmak védőpajzsát… gyakran a macska csűrbeli jelenléte döntött az éhhalál és a megmaradás közt sok tanyasi család esetében az évezredek során.”
Az ilyen kártevőölés valóban arányos viszonszolgáltatásnak tűnik, amit a macskák nyújthatnak cserébe a világban betöltött kiváltságos státusukért. A rágcsálók – és különösen az általuk hordozott betegségek – továbbra is földkerekségszerte gondot jelentenek. Kétségtelenül tetszetős gondolat, hogy a macskákból, akiket ugyanaz a mezőgazdasági forradalom röpített a csúcsra, amely megpecsételte a legtöbb vadon élő rokonuk sorsát, csűrök és silók rettenthetetlen őrzőivé váltak, nem beszélve az emberi immunrendszerről.
Abigail Tucker: Oroszlán a kanapén – Hogyan hódyították meg a macskák a világot?
Jaffa Kiadó, 2017
Kiemelt kép: Ozkan Bilgin / Anadolu Agency / AFP
