Rögtön az elején felmerülhet a kérdés, hogy érdemes-e most, 2019 januárjában bemutatni egy filmet a brexitről, hiszen a történet még korántsem zárult le, sőt, itt vagyunk a sztori kellős közepében. Tényleg ember nincs a világon, aki megmondaná, hová fog kifutni: valami beláthatatlan dolog bevezetője volt csak, vagy abszurd történelmi zsákutca, amely öt-tíz év távlatából már inkább csak vicces közjáték lesz, bármi előfordulhat. A politikai témájú drámáival és forgatókönyveivel ismertté vált író, James Graham azonban úgy gondolta, hogy maga a népszavazás önmagában is megér egy filmet, melyet a Channel 4 hozott tető alá, külföldön pedig az HBO forgalmazza.
Magát a brexitet nyilván több szemszögből lehetne vizsgálni, de a Brexit: The Uncivil War (magyar címe: Brexit – Háborúban mindent szabad) című film pedig arra a nagyközönség előtt kevésbé ismert háttéremberre koncentrál, akinek a narratíva szerint döntő szerepe volt abban, hogy a kilépéspártiak megnyerték a szavazást. Dominic Cummings összeférhetetlen és különc politikai tanácsadóként már ismert volt a szakmában, de amikor megbízták a Leave kampány vezetésével, úgy érezte, végre eljött az ő ideje. Cummings szerepét a generációja legjobb színészének tartott Benedict Cumberbatch játssza, aki kicsit kevesebb hajjal alakít egy Sherlock-szerű őrült géniuszt, de Cummings karaktere azért összetettebb ennél.
Ő ugyanis nemcsak egy cinikus politikai spin-doctor, aki érti, mivel kell megnyerni egy népszavazást a Facebook és a leegyszerűsített üzenetek korában, hanem személyes agendája is van. Cummings hisz abban, hogy a politikai elitnek mennie kell, és ha ehhez a brexitszavazás az eszköz, akkor azt kell megnyerni. Mellesleg személyes ellenségei is vannak az ellentáborban, ami pláne motiválja. Cummingsnak a filmben ráadásul néha muszáj drukkolni is, amikor a fogalmatlan euroszkeptikus képviselők azt hiszik, az ő kezükben futnak össze a szálak, vagy amikor a konzekvensen suttyónak ábrázolt Nigel Farage akarja a saját politikusi pályájának alárendelni az egész kampányt. Sőt, megvan a véleménye a népszavazás intézményéről is.
Nincs rosszabb döntési módszer egy népszavazásnál. Megosztók. Fekete-fehérre egyszerűsítik a legbonyolultabb kérdéseket is
– mondja Cummings a filmben a meghökkent kilépéspárti politikusoknak, hozzátéve, hogy ha már a hülyéknek köszönhetően teljesen elkorcsosult a politikai párbeszéd, akkor hajlandó lemenni erre a szintre a győzelem érdekében.
Ez a hideg fejű, adatokra, tudományos módszerekre és algoritmikus statisztikai elemzésekre támaszkodó, tudatosan a választók érzelmi befolyásolására törekvő módszer áll szembe a maradáspárti kampánnyal, melyek észérveket próbálnak felsorakoztatni. Nekik is van egy spin doctoruk, David Cameron miniszterelnök kommunikációs igazgatója, Craig Oliver (Rory Kinnear) személyében, akit Cummings nemeziseként ábrázol a film, és aki a hagyományos politikai módszerekkel, így Bill Clinton 1992-es választási kampányát alapul véve harcol. És ő ismeri fel elsőként, még napokkal a népszavazás előtt, hogy a csatát elvesztették.
Ez egyébként az egész film legerősebb jelenete: fókuszcsoportokkal tesztelik a kampányüzeneteiket, ám amikor ordibálásig és sírásig fajuló veszekedés lesz a vitából, melyben többször előkerülnek Cummingsék nyilvánvaló hazugságai (70 millió törökkel riogattak, illetve azzal kampányoltak, hogy Nagy-Britannia heti 350 millió fontot takarít meg a kilépéssel, amit az egészségügybe öntenek majd), Oliver ráébred, hogy teljes félreértés a választók értelmére hatni.
Magyar nézőként ráadásul lehetetlen nem észrevenni ugyanezt a stratégiát itthon, ahol a kormánypárt politizálása szintén néhány, nyilván ugyanígy tudományosan tesztelt buzzword unalomig ismert mantrázásán alapul (bevándorlás, migráció, Soros, brüsszeli bürokraták, stb.), sőt mintha most az ellenzék is talált volna magának egyet (rabszolgatörvény). Éppen ezért jóval többről szól ez a film, mint magáról a brexitszavazásról, de ettől még a felmerült kritikák jó részének van alapjuk.
Így például csak egy mondat jut a végén arra, hogy a Leave-kampány finanszírozása megsértette a választási törvényt (igaz, ez később is derült ki), és nem sokat foglalkozik a film azzal sem, hogy milyen adatokat használtak fel, milyen szálak kötik a Cummingsék által foglalkoztatott adatelemző céget a Trump-kampányt illegális módszerekkel segítő Cambridge Analyticához, az orosz titkosszolgálati szál pedig szóba se kerül (mint ahogy az sem, hogy fiatalkorában Cummings is dolgozott három évet Oroszországban). Szintén támadják a filmet azért, amiért Farage-et és az őt döbbenetesen sok, kétes eredetű kampányadománnyal támogató Arron Bankset vörösfejű, ostoba, strandpapucsos baromként ábrázolják, miközben mindkettejük igen meredek dolgokat műveltek a kampányban és a mai napig nem tudni pontosan, milyen adatok segítették őket. Sőt, a többi politikus is parodisztikus figura, Boris Johnsontól kezdve a szintén konzervatív politikus Michael Gove-ig, és ez kicsit megnehezíti a film komolyan vehetőségét. Más kérdés, hogy az azóta történtek fényében semmi túlzás nincs abban, hogy ezeket az embereket tényleg a lehető legkisebb tisztelettel mutassák be.
Az a döntés, hogy Cummings és Oliver karakterét dolgozták csak ki komolyabban, óhatatlanul is azt hozta magával, hogy az összes többi szereplő gyakorlatilag egydimenziós, unalmas figura, akiknek csak az a szerepük, hogy néha ellentmondjanak a főszereplőnek, vagy gondterhelt arccal átvonuljanak a színen, dossziékkal a hónuk alatt. Végül Graham az egész történetet egy fura kerettörténetbe ágyazta be, melyben 2020-ban egy parlamenti vizsgálóbizottság hallgatja ki Cummingsot, de ennek nem teljesen világos a funkciója.
A Brexit – Háborúban mindent szabad egy nagyon kicsit emlékeztet is az olyan dicső brit politikai szatírákra, mint amilyeneket Armando Iannucci csinál (Egy kis gubanc, Sztálin halála), de azért jóval komolyabb azoknál, és a House of Cards (Kártyavár) sem teljesen rossz hasonlat – pláne, hogy Cumberbatch is néha direkt a nézőkhöz beszél. A film már most komoly indulatokat kelt, és nyilván befolyásolja a nézőt a politikai hovatartozása is, de ezzel együtt is szórakoztatóan és elgondolkodtató szemszögből mutatja be a közelmúlt egyik legtöbbet elemzett eseményét. Az pedig, hogy lesz-e a brexit miatt komoly gazdasági fennakadások és élelmiszerhiány Angliában, vagy esetleg polgárháború Észak-Írországban, úgyis rövidesen kiderül. És majd remélhetőleg arról is születik egy film.
Brexit – Háborúban mindent szabad, 2018, 93 perc, HBO, 7/10
Borítófotó: Nick Wall – © Channel 4
