„A gyerek miatt először aludni nem tud az ember, aztán szexelni, végül pedig élni”

Számi Farhán bekötötte a bakancsát az előszobában, felkapta a pulóverére a vastag, sötétzöld tolldzsekit, és már indult volna a lépcsőház felé, amikor meghallotta, hogy John felébredt.

Megtorpant a küszöbön, hangtalanul dobolt az ujjával a kilincsen, és feszülten fülelt. A gyerekágy a hálószobában állt az ablak előtt. A hálóajtót behúzta, hogy ne keltse fel Karint vagy a kisfiút, hiszen még csak reggel hat volt. Teljes csendben állt a bejárat előtt, a gőgicsélés elnémult egy pillanatra, aztán várakozásteljes gurgulázás hangzott fel, majd fokozatosan erősödött.

A baba kétségkívül felébredt.

Számi nesztelenül becsukta a bejárati ajtót, és kabátban visszament a hálóba. Karin még aludt, de nyugtalanul forgolódott a nagy franciaágyban. Éjjel kétszer-háromszor lehetett fent, Számi nem tudta biztosan. Kiemelte a kicsit a gyerekágyból, és a puha tollkabátra fektette, közben óvatosan ringatta és csitítgatta. De hamvában holt ötlet volt. John megéhezett, és ezen semmiféle ringatás nem segíthetett.

– Mennyi az idő?

Karin a párnába motyogta bele a kérdést. Számi gyengéden melléfektette a babát az ágyba. Az anyatej szagától John kis híján visítani kezdett, mire Karin lehúzta magáról a takarót, felfedve domborodó hasát, és a gyerek szájába adta a mellét.

– Hová mész ilyen korán? – kérdezte, anélkül hogy tudta volna, hány óra.

Számi izzadt a meleg ruhában. Tétován megállt, kissé idegesen billegett előre-hátra, mintha még mindig a babát ringatná. Képtelen volt elszakadni a látványtól. A szoptató, terhes nő és a kisbaba. A családja. A szobában testszag volt. Bőr- és közelségszag.

– Iskolába mész? – motyogta a nő.

Számi dörmögött valamit. Lehetett igenlő válasznak is érteni, bár nem az volt.

– Hány óra?

Ha Karin kinyitja a szemét, és elfordítja a fejét, meglátja az éjjeliszekrényen álló digitális ébresztőórát. Ezért Számi az igazságnak megfelelően azt felelte:

– Öt perccel múlt hat.

– Ilyen korán kezdődik a tanítás?

Lehunyt szemmel mosolygott. A baba cuppogott.

Számi egy kristinebergi szakácsiskolába járt, ez volt a második féléve. Mindig is ügyes volt a konyhában, de itt az alapoktól sajátíthatta el a szakmát. Megígérte Karinnak. Amikor először teherbe esett, a nő ultimátumot intézett hozzá. Világosan megmondta, hogy ha a gyereke apja börtönben köt ki, keres egy másik apát, akinek mások az életcéljai. Számi vagy véget vet zseniális rablási és betörési tervek kovácsolásának, vagy akár most azonnal szedheti is a sátorfáját, mielőtt még túlságosan kötődni kezdene a gyerekhez. És fordítva.

Számi ezt semmilyen körülmények között nem akarta, ez vitán felül állt. Karin kedvéért bármire kész lett volna.

Ezért ment a kristinebergi iskolába. Úgy határozott, végre szerez egy rendes állást.

– Az osztállyal kimegyünk Frihamnenbe, és megnézzük a rákászhajókat – mondta apró csúsztatással.

Mint mindig, most is kézzel-lábbal magyarázott. Frihamn irányába integetett, mutatta, hogyan futnak be a hajók a kikötőbe, majd egy gesztussal a rákokat is imitálta.

– Akkor menj – suttogta Karin. – Nyomás! Talán még vissza tudunk aludni…

Számi bólintott. Úgy toporgott, mintha egy kétszeres sebességgel lejátszott metálrock szám ritmusára lépkedne. Mégsem volt képes elindulni. John cuppogott. Karin megérezte Számi bizonytalankodását. Kinyitotta a szemét, és ránézett, ahogy ott állt menetkészen a hálószobában.

– Marha jól nézel ki – mosolygott. – Ne állj itt ilyen jóképűen, nyomás!

Számi sandán mosolygott, ismét bólintott egyet, és egy hirtelen mozdulattal kiszakította magát a látvány bűvköréből, majd kiment az előszobába.

Leszaladt a régi bérház göcsörtös lépcsőfokain a Högbergsgatanra. A több ezer óra, amelyet tizenéves fejjel a szorítóban töltött, nem múlt el nyom nélkül: szabályosan repült.

Amikor kilépett a hideg februári levegőre, büszkeség töltötte el. Az őszi megbeszélések és viták alatt végig elnyomta az érzést. Annyi mindennek kellett stimmelnie, semmit sem akart elkiabálni. De most már el merte hinni, hogy tényleg megtörténik.

*

Számi végigkocogott az utcán. Az éjszaka hullott havat napközben majd elfújja a szél. Amikor befordult a Katarina Västra kyrkogatára, a templomkertben álló csupasz fák fekete sziluettjei kirajzolódtak a sötétszürke égre. Még órák voltak hátra világosodásig.

Azt tervezte, hogy délre hazaér, de előtte beugrik az italboltba, és vesz egy nagy üveg Moëtet az ünnepléshez. Mosolyogva ült be a volánhoz. Arra gondolt, hogy Karin és John nélkül sosem jutott volna idáig. Nélkülük talán meg sem próbálta volna.

A Katarinavägen felé hajtott, és az évek során kapott figyelmeztetésekre gondolt. Szegény srácok, akik nem élhettek olyan gondtalan életet, mint ő! Akik azt hajtogatták, hogy a gyerek miatt először aludni nem tud az ember, aztán szexelni, végül pedig élni. Részben azért igazat adott nekik. Rosszul aludt, és a szexuális életére sem lehetett büszke.

De John igazi csoda volt, és mindenért kárpótolta.

Minden változás nehéz. Az emberek évekig megmaradnak egy munkahelyen, mert nem mernek lépni. A gyerekkori pajtásaikkal járnak össze, akiket már rég kinőttek, de egyszerűbb őket megcsörgetni, mint új barátokat szerezni. Számi gyerekkora egy hosszú felfedezőút volt keresztül-kasul Stockholm déli elővárosain. Hogy húsz vagy negyven címe volt-e, nem tudta, de nem is volt jelentősége. Az ő idejében a szegregáció nem ugyanazt jelentette, mint ma. Akkoriban mind egy nagy kalapban voltak: muszlimok, keresztények, zsidók. Törökök, irakiak és jugoszlávok. Megtanult jóban lenni velük, könnyen szóba elegyedett bárkivel, ugyanúgy barátkozott a finn vendégmunkással, mint az afrikai menekülttel. Valóságos kaméleonná vált, meg kellett tanulnia gyorsan alkalmazkodni a változó feltételekhez.

És most learathatta a babérokat. Korábban is gondolt már erre, de most tényleg bekövetkezik. Karin és a két gyerek – a megszületett és a még meg nem született – kedvéért maga mögött hagyja bűnözői pályafutását. Kibújik a bőréből. Nem törli ki a több ezer nevet a telefonkönyvéből, de hozzátesz néhány újat.

Nem ez volt a legkönnyebb módszer, de ez volt az ő módszere.

Számi Farhán a Skeppsbron és Blasieholmen felé haladt tovább. Kedd reggel volt, a belvárosban még mindig gyér volt a forgalom. A túlsó part mellett horgonyzott az af Chapman nevű, motellé alakított vitorlás. A kivilágított fehér hajó a szénfekete vízen ringatózott.

Időben volt. Pontosságnak nevezte magában, de mások talán irányításmániának hívták volna.

Tényleg Frihamnenbe tartott. Csakhogy egyedül, nem a kristinebergi osztállyal. Az iskolapadban töltött idő ugyanis véget ért, nem lesz több főzésóra. Soha nem lesz képes olyan életet biztosítani a családjának, amilyet megérdemel, ha uborkát aprít egy hidegkonyhán, vagy tejszínes szószt locsol a szarvasfasírtra.

A mai volt új élete első reggele. Mint mindig, most is a véletlen sietett a segítségére. Nem volt könnyű előteremteni a pénzt. Mindent összekapart, amit csak tudott, minden készpénzt, amit fel tudott hajtani. Ezenkívül támogatókat is bevont. Először is a testvéreit. Piszkálták, hitetlenkedtek, és „pecásnak” csúfolták. De adtak pénzt, ahogy sok más barátja és ismerőse is. Még Karin nagybátyja is, a nő tudtán kívül. Tiszta pénzt, amit Számi törvényes üzletbe fektetett.

*

A Nybroplan környékén már érezni lehetett, hogy a város felébredt. Az emberek a Strandvägen felől a Hamngatan felé, Blasieholmen felől Östermalm felé áramlottak. Stockholm legmódosabb városrésze sosem gyakorolt nagyobb hatást a södermalmi Számira. A Stureplan sokkal elővárosiasabb volt, mint a Mariatorget vagy a Mosebacke környéke, és Száminak már jó ideje elege volt az elővárosokból. Karin Flodin a Nytorget környékén született és nőtt fel, az ottani iskolák az élvonalba tartoztak. A gyerekeik Södermalmban fognak felcseperedni.

Számi, amióta az eszét tudta, szerette Karint. Minden emberre vár egy nagy szerelem az életben. Neki szerencséje volt. Már tizenévesen megtalálta.

Amikor Karin fiatalkori plátói szerelemből a szeretőjévé vált, Számi érzései váratlanul elmélyültek. A homályos álmok testi valósággá váltak. Persze idegesítő volt a középen összenyomott fogkrémtubus, a mosatlan tányérhalom és a fürdőben elhajított használt bugyi, ezek soha nem szerepeltek az álmaiban. De arról sem merengett, milyen illata van reggelente Karin hasának, hogyan csillog a szeme, amikor ránéz, hogyan fogja le hadonászó kezét történetmesélés közben, és hogyan néz a lelke mélyére, ahol olyan dolgokat tár fel, amelyeknek Számi a létezéséről sem tudott.

Amikor aztán Karin átlépett a következő szerepbe, és Számi gyermekének anyja lett, a szerelem újabb átalakuláson esett át. Az érzés akkor volt a legerősebb, ha Számi arra gondolt, milyen lenne elveszíteni Karint. Mindig is nyugtalanította a gondolat, de most már elképzelni sem tudta az életét nélküle. Túlságosan fájdalmas volt.

Ezért ült autóba ezen a korai, sötét órán, és hajtott végig a Strandvägenen az új élete felé.

Jonas Bonnier: Svédcsavar

Animus, 2018