Ahogy az élet egyéb területein, a filmiparban is vannak törvényszerűségek. Az utóbbi években megszokhattuk, hogy a DC kiadó szuperhőseit felvonultató képregény-adaptációk katasztrofálisak: csapnivaló és anyagilag is nagyot bukó filmeket sorjázott a kiadóval szövetkezett Warner stúdió. Egyébként akadnak néhányan, akik többre becsülik a Batman Superman ellen- vagy a Suicide Squad-féle kompromisszummentes szemetet, mint a biztonsági játékot űző, középutas Marvel-filmeket. Nekik rossz hír, hogy az Aquaman nem olyan kínosan gagyi, mint az újabb DC-szuperhősfilmek derékhada, sokkal jobban hasonlít a Marvel-középszerre.
Az Aquaman a Wonder Woman sikerére épít: gondosan kihagyja a történetből a kockázatos Batman- vagy Superman-utalásokat, viszont alaposan kidolgozza a karakter mitológiáját. A film a Thor tükörképe, konkrét és átvitt értelemben is: amíg a Marvel filmjében a fejünk felett, itt a víz alatt rejtőzik a csodás birodalom, amelynek erőteljesen maszkulin hercege kényszerül testvérharcot vívni a trónért. Az Aquaman legnagyobb baja az, hogy még véletlenül, egy jelenet erejéig sem távolodna el az üzembiztos, Marvel-féle szuperhősrecepttől. Pontról pontra pipálja ki az eredettörténet és a hős első nagy győzelméhez vezető út fordulópontjait. Hogy ne váljon feltűnővé teljes gondolattalanságuk, az alkotók új meg új kulisszákat hajigálnak a cselekménybe: még el sem tudtuk olvasni a magyarázó feliraton, hogy a tengermélyi birodalom melyik szegletében járunk, hősünk máris átúszott a következőbe, a felszínen pedig a Szaharában kutyagol, hogy a következő percben már Szicíliában rombolja porig a történelmi világörökséget.
Pedig tudjuk jól, hogy az atlantiszi mitológiában van potenciál. Aquaman apja ember (világítótorony-őr!), anyja Atlantisz királynője, aki sérülten partra sodródik, a férfi pedig befogadja és egymásba szeretnek. A Csobbanás-féle sellőrománc problémátlannak bizonyul, a toronyőrnek esze ágában sincs kétségbe vonni szerelme történetét a víz alatti birodalomról, ahogy arra is egykedvűen rábólint, hogy a nőnek családja védelmében vissza kell térnie tengermélyi száműzetésébe. A szigonnyal hadonászó Nicole Kidman látványa az év legkellemetlenebb filmes pillanatai közé tartozik, de szerencsére hamar véget ér a felvezetés, hogy felnőttként is megismerhessük az ember-sellő románcból fogant gyermeket, Arthurt.
Az Aquaman legnagyobb erénye a főszereplő, Jason Momoa. A nem kimondottan tehetséges, de jó humorú és bivalyerős jelenléttel bíró színész puszta kisugárzásával megmenti a legócskább viccet, sűrűbbé teszi a leglaposabb pillanatot is.
Sőt, jobban is járunk azzal, ha nem beszél, mert a csend méltóságteljesebb és tartalmasabb, mint az a sok zagyvaság, amit a forgatókönyvírók a szájába adtak. Róla valóban elhisszük, hogy a tenger mélyéről érkezett és engedelmességre bírja a vízi élővilágot, noha a víz alatti és feletti emberiség védelmére felesküdött szuperhősként nyilván unalmasabb, mint üldözött horrorszörnyként, valódi biotitánként lenne. („A szuperhős a titánvilágot cserben hagyó titán, a társadalmiság fegyelmét vállaló túlerő, az eredeti virtusenergia konstruktív felhasználója” – írja a hasonló figurákról Király Jenő.)
Az Aquamant a J. J. Abramsnél is megbízhatóbb és konformistább James Wan rendezte, akinek ezúttal volt egy ötlete. Egy, nem több, de ennyi meg Momoa elég is ahhoz, hogy viszonylag fájdalommentesen, bágyadt szórakozással teljen el az a 140 perc (plusz 23 pernyi multiplex-reklám), amennyi időre a készítők kiszakítanak bennünket az Aquamannél is unalmasabb hétköznapjainkból. Ez az ötlet a víz alatt lebegő atlantisziak megjelenítéséhez kapcsolódik: a figurák lágyan hullámzanak, a hajuk lebeg a tengermélyben, miközben előadják diákszínpadi színvonalú királydrámájukat.
Az összhatás így egészen pszichedelikus élmény: erős a sejtésem, hogy az Aquaman igazi mélységei könnyű drogok hatása alatt tárulnak fel.
Említésre méltó továbbá, hogy a filmben játszik Willem Dafoe, aki az itt kapott gázsi miatt teheti meg, hogy feltűnhessen olyan független filmekben, mint a Floridai álom, tehát örülnünk kell neki. Ahogy örültem Dolph Lundgrennek is, igaz, az ő bizarr jelenléte csak még komolytalanabbá teszi a trónutódlás kérdéseit körülményesen elmagyarázó jeleneteket. A víz alatti csaták és a pompás szigonyok szerelmesei ugyancsak megtalálják a számításukat a filmben. Jason Momoa szép számú rajongói pedig végre megkapják a nekik kijáró szórakozást.
Momoával a filmes Aquaman esélyt kapott, hogy népszerűbb legyen a képregényes eredetinél, aki szórványosan megjelenő saját sorozatai ellenére valójában mindig is másodhegedűs volt az Igazság B-Ligájából. Amíg a következő Aquaman-filmben nem bukkan fel Superman vagy Batman, hogy eltereljék a figyelmet a főhősről, addig az atlantiszi herceg végre élvezheti az őt megillető reflektorfényt.
Kiemelt kép: InterCom
Aquaman, 2018, 143 perc, 5/10
