Nem lehet könnyű a mai tiniknek. Persze, sosem volt könnyű a tiniknek, mert döntéseket kell hozni olyan nem mellékes témákban, mint például, hogy mit tanuljanak, milyen karrierre célozzanak, közben helyt kell állni az iskolában, csajozni/pasizni, a családtól sem eltávolodni, miközben a tomboló hormonok felfokoznak minden élményt. Ráadásul minderre ma rárakódik az a tonnányi felszínes, de nyomasztó elváráshalom, amit a közösségi média hoz magával. De ha egy földhözragadtabb irányból közelítünk, akkor is találunk magyarázatot arra, miért olyan elveszett a mai tinigeneráció: míg tíz-húsz évvel ezelőtt a szülők többnyire még érdemben használható tanácsot tudtak adni arról, hogy egy gyerek nagyjából milyen karrierirányok felé induljon, ma ez már nagyon nem igaz. A munkaerőpiac annyira gyorsan változik, és már most is annyira tele van olyan állásokkal, amelyek öt éve még nem is léteztek, hogy a szülő aligha fog tudni kellő rálátással nyilatkozni a témában.
Hogy mindennek mi köze az Irány a Pókverzum címen futó legújabb Pókember-filmhez? Nos, két dolog is: egyrészt ez a film legalább akkora, ha nem nagyobb részben szól az útkeresésről, mint a szuperhősködésről. Másrészt a Vodafone – melynek jóvoltából a filmet elsők között, annak egy korai londoni vetítésén láthattuk – ezt a filmet szemelte ki arra, hogy összekapcsolja monstre társadalmi célú „What will you be?” kampányával, mely 2022-ig tízmillió fiatal munkaerőpiaci esélyeit akarja erősíteni a Future Jobs Finder nevű, játékosított, digitális platformon, digitális készségeik felmérésével és fejlesztésével, hozzájárulva a tanulási és elhelyezkedési lehetőségeik megteremtéséhez. Az összekapcsolás korántsem légből kapott: ahogy a kampánynak, úgy a filmnek is központi gondolata a készségfelmérés, a tehetséggondozás és a saját út megtalálása.
Merthogy az Irány a Pókverzum főhősének is nagy szüksége van némi iránymutatásra: Miles Morales Brooklynban él, és bár családja szereti és támogatja, mégsem találja a helyét a világban, a puccos magániskola, ahová ösztöndíjjal jár, idegen, mivel Miles inkább a művészetekhez vonzódik, rajzol, graffitizik, barátai nincsenek, gondolatait leginkább Aaron nevű nagybátyjával tudja megosztani, ettől eltekintve tökéletesen magányos. Az sem segít a dolgon, amikor egy véletlen folytán megcsípi egy radioaktív pók – ezen, ugye, nem lepődtünk meg – és hirtelen különös képességeket kezd el kifejleszteni, amelyek mibenlétét aligha kell ismertetnem, Pókember-filmről lévén szó. A képességei miatt egyre inkább elszigetelődő Miles nem tud kihez fordulni: az ő világában nincs másik Pókember.
Fenyegetés viszont annál inkább, sőt, már a próbaüzem is okoz nem kevés galibát. Miles világában furcsa objektumok bukkannak fel párhuzamos univerzumokból, sőt, mint kiderül, nem csak objektumokat, hanem élőlényeket is erre a világra szippantott a gép. Nem is akármilyen élőlényeket: Pókember öt különböző verzióját különböző univerzumokból, a „sima” Peter B. Parker Pókembert, a film noir-Pókembert, Gwen Stacy Spiderwomant, az anime-verziós Peni Parkert és a Pókmalacot, Peter Porkert, azaz Spider-Hamet. Ám hiába van egyből egy egész csapatnyi Pókember, még így is komoly kihívás a feladat, hogy nemcsak megállítsák a főgonoszt, de mindenkit vissza is juttassanak a saját világába, ráadásul Miles még nem igazán tudja úgy használni a képességeit, ahogy azokat érdemes. A pókfonál ragad, amikor nem kéne, nem ragad, amikor kéne, és külön bejáratú szuperképessége is teljesen véletlenszerűen kapcsol be, nem akkor, amikor Miles akarja.
Amint az a fentiekből kiderül, az Irány a Pókverzumnak komoly feladata van, nem is egy: nem elég, hogy főszereplője karakterét fel kell építenie, történetét élvezhető dinamikával végig kell vinnie szórakoztatóan, de az üzenetet is megtartva, még a párhuzamos világokból érkezett pókhősöket is be kell mutatnia és úgy egy platformra terelni, hogy látványban és működésben se rontsák, hanem segítsék egymást. És akkor az olyan alapvetéseket még nem is említettem, hogy a látvány, a zene, a stílus stimmeljen, legyen humor is, érzelem is, mindez egy fogyasztható, nett kis szórakoztatás-csomagban. A Lego-kaland alkotópárosa, Phil Lord és Christopher Miller azonban ismét jól működik együtt, és a kihívások nagy részét gond nélkül megugorja. A történetszövés izgalmas is, érthető is, nem mulasztva el behúzni azokat a nézőket sem, akik neadjisten nem Pókember-képregényekkel kelnek-fekszenek, a párhuzamos világbeli Pókik bevezetése korrekt, kimondottan érdekes, és valóban ijesztő a főellenség, a főszereplő belső konfliktusai és küzdelme átélhető, karaktere kimondottan gazdag.
Boldogabb nyugati országokban azt is üdvözlik majd, hogy mennyire multikulturálisak ezek a hősök: all-american fehér Pókember is van, nő is, ázsiai is, Miles maga fekete és latino gyökerekkel rendelkezik, így nonstop szól az r&b, a noir Pókember pedig még a hollywoodi aranykor nemzeti büszkeségét is finoman behúzza a keretbe. De akiket ez kevésbé derít fel, azok is élvezik majd a multikultiból adódó látványbeli gazdagságot, amelyeket remek vizuális gegekkel dobtak fel az alkotók: apróság, de jó poén a noir-Pókember pixelessége vagy a Pókmalac klasszikus rajzfilmes jellege a teljesen mai 3D-animáció világában. Itt kell megemlíteni ugyanakkor azt is, hogy a látvány gazdagsága bizonyos pontokon túlszalad, szinte befogadhatatlanul sok lesz, amit a vágás tempója, a szuperhősfilmes akciósebesség csak tovább fokoz:
Ide kapcsolódik a film másik apró hibája: a fent említett fogyasztható, nett szórakoztatás-csomag ugyanis nem igazán valósult meg. Az Irány a Pókverzum borzasztó hosszú, pár perc híján két óra, ami nagyjátékfilmből sem kevés, animációból meg, főleg egy ennyire túl gyors, túl színes, túl kontrasztos animációból meg annyira sok, hogy a néző fáradtan jön ki a teremből, annyi inger érte, mintha nem egy, hanem úgy három-négy filmet nézett volna végig. Ezzel együtt az borítékolható, hogy a film óriási siker lesz, és nem csak az év végi blockbuster-hajrá miatt, hanem mert jól szólítja meg a közönségét, releváns üzenettel szól a tinikhez, de a felnőttek is jócskán találnak benne néznivalót, a Deadpool szarkazmusát (de a trágárságát nem) és A Lego-kaland lököttségét idéző humor is nagyon működik. Ha pedig ez nem lenne elég, a poénos és megható Stan Lee-cameo tovább fokozza a poptörténeti relevanciát.
Pókember – Irány a Pókverzum (Spider-man: Into the Spider-Verse) – amerikai animációs film, 117 perc – értékelés: 8/10
