Te barom!
– ennél hétköznapibb beszólást nehéz elképzelni, így könnyű is elengedni a fülünk mellett. Szinte bármelyik nap hallhatunk ennél durvábbat a boltban, a reggeli dugóban, a villamoson, vagy a kocsmában a második kör táján, és akkor az esti valóság showról még nem is beszéltünk, ahol pár veszekedéssel csak ki kell tölteni a két meztelenkedés közti holtidőt. Ezúttal nem egy főállású celeb, hanem egy felbosszantott bejrúti építésvezető vágja a vele szemétkedő lakó fejéhez, aki dacból nem hagyja, hogy megjavítsák szabálytalan ereszét, és inkább kalapáccsal veri szét a csövet, mikor ezt suttyomban mégis megpróbálják véghezvinni. A balhé akár ennyiben is maradhatna, és mindenki mehetne a dolgára, de a közhelyes kis sértés termékeny talajra hull, és akkora gyűlöletcédrus terebélyesedik ki belőle, hogy az nemcsak a libanoni zászlóra, de még Csontváry monumentális vásznaira sem férne rá. Ziad Doueiri Oscar-jelölt filmje épp azt ragadja meg, hogy szökkennek hirtelen szárba a régóta dédelgetett indulatok.
A szóváltás ugyanis nem egyszerűen két átlagember, hanem egy palesztin menekült (Yasser) és egy libanoni keresztény (Tony) között zajlik, akik egyaránt megmakacsolják magukat, és nem hajlandóak engedni az igazukból. Yasser a főnöke utasítására már épp kész lenne bocsánatot kérni, de amikor meghallja, hogy Toni palesztin-ellenes beszédet üvöltet a műhelyében, inkább meggondolja magát. Innentől felpörögnek az események: egy elharapott bocsánatkérés, egy soviniszta kifakadás, egy elborult agy, majd egy ütés a gyomorszájra – mire kettőt pislogunk, már a bíróságon találjuk magunkat, ahol Toni jogi elégtételt követel a sérelmeiért.
Az elsőre hétköznapinak tűnő indulatok háborúkban, népirtásokban, etnikai és vallási ellentétekben, valamint évtizedeken át érlelt előítéletekben gyökereznek, amelyek sorra felszínre is törnek a tárgyalás során. Az ügyre persze a politika és a média is hamar rátalál, országos botránnyá dagasztva a pitiáner balhét, ami kis híján polgárháborúba torkollik.
És épp ebben rejlik a film fő erénye. A tárgyalótermi drámák sorvezetőjét használva mutatja be a kollektív gyűlölködés lélektanát, és azt, hogy tűnik el szép lassan az egyén a csoportidentitás mögött. A jól berendezett világkép persze olykor felfeslik egy-egy pillanatra. Tonyt láthatóan megdöbbenti, amikor egy mellékesen elejtett félmondatból kiderül, hogy Yasser is ugyanúgy a német gyártmányú gépekre esküszik, mint ő. Mintha mégiscsak ugyanahhoz a fajhoz tartoznának. A film ezen túl is okosan adagolja az információkat a főszereplőkről, szép lassan árnyalva a jellemüket. A gyengéd és az agresszív pillanatok meglepően váltják egymást.
Csak menet közben derül ki, hogy nem két mogorva és csökönyös tahó csinálja itt a fesztivált, hanem az évtizedes társadalmi feszültségek fertőzték meg a mindennapi kapcsolataikat. Sőt, egy ponton teljesen leválik kollektív gyűlölet és a személyes viszony egymásról, világossá téve: Tony és Yasser egész jól kijöhetne, ha nem akarnák épp megölni egymást, vagy eltörölni a másik népét a föld színéről.
A sértés sokat merít az olyan hollywoodi elődökből, mint a Tizenkét dühös ember, a Ne bántsátok a feketerigót!, vagy az Egy becsületbeli ügy, amikbe műfajilag kódolva van a népnevelői szándék. A tárgyalóterem ideális formájában ugyanis nem más, mint a nehéz társadalmi viták laboratóriuma, ahol ütközhetnek a vélemények, majd szépen összegezhetőek a tanulságok. A fináléra A sértés is kissé didaktikussá is válik, de nem lépi át a zavaró szintet. Ugyan beteljesül egyfajta közös katarzis azzal, hogy minden szereplő a legjobb énjét mutatja végül, de a film jó érzékkel megtorpan a giccses happy end előtt. A hangzatos mondatok helyett inkább egy néma gesztusba foglalja bele, hogy kell megtenni az első lépést az árkok betemetésében. Ebben persze a színészi alakítások is benne vannak, akár a Yassert megformáló Kamel El Basháé, aki el is nyerte a legjobb férfi főszereplő díját a tavalyi Velencei Filmfesztiválon, akár a szúrós tekintetű Adel Karamé, aki a traumáit inkább gyűlöletbe fojtó Tonyt hozza hihetetlen erős jelenléttel.
A film tehát ad némi reményt, de közben abból sem csinál titkot, milyen pokoli nehéz párbeszédet kezdeményezni ott, ahol anem tizenkettő, hanem hatmillió dühös ember él, és mindenki a saját csoportsérelmeit dédelgeti, ahelyett, hogy egyszer megpróbálna odafigyelni a másikra.
Képzeljünk el egy apró közel-keleti országot, ami 1990-ben zárt le egy 15 éves polgárháborút, több szomszédjával még a közelmúltban is háborúban állt, a lakosság csaknem fele-fele arányban muszlim és keresztény, és a régóta rendezetlen státuszú palesztin menekültek mellé kétmillió szíriai menekült érkezett az utóbbi években. Hogy a film nem túloz a társadalmi feszültségek és paranoia kapcsán, jól példázta rendezője kálváriája: a büszke Ziad Doueirit épp a velencei díjátadóról visszatérve vették őrizetbe a bejrúti reptéren, majd hadbíróságon kellett felelnie, pusztán azért, mert egyik korábbi filmjét részben Izraelben forgatta. Mindezt úgy, hogy Libanon A sértést nevezte az Oscarra, és be is gyűjtötte az ország történetének első jelölését. A film egyértelműen Oscar-kompatibilis: cselekménye ugyan lokális, de üzenete univerzális, és precízen lövi be a fogyaszthatóság és komplexitás határsávját. Egy pillanatra sem állítja, hogy tudja a megoldást a társadalmi konfliktusok feloldására – még azt sem, hogy feltétlenül lehetséges ilyesmi –, azt viszont igen, hogy ha lehetséges, akkor még sok-sok párbeszédet kell lefolytatnunk addig.
A sértés (The Insult), libanoni-francia-ciprusi-belga-amerikai, 113 perc, 8/10
Kiemelt kép: Mozinet