Tényleg úgy volt, hogy Ön fogja rendezni az Aranyéletet?

Igen, volt róla szó.

Állítólag Stohl András és Schell Judit lettek volna a főszereplők.

Így igaz.

Sajnálja, hogy nem jött össze? Ha az akkor elindul, lehet, hogy megspórolt volna magának néhány rosszabb kritikát, amit az X-ért kapott.

Nem sajnálom, én akkor a Liza a rókatündér bemutatójával voltam elfoglalva, majd az X-szel, és ez jó döntés volt. A filmről rengeteg kritika jelent meg, én harmincötöt olvastam, ezek között sokkal több a pozitív, mint a negatív. Igazán elmarasztaló talán három darab, az egyik pont ezen a portálon. A rossz kritika sajnos benne van a pakliban. A véleményszabadság fontosabb annál, hogy nekem jólesik-e vagy nem. Hogy mennyire tartom jogosnak, indokolatlanul rosszindulatúnak vagy fairnek egyik-másik kritikát, az más kérdés. Az X-ről megjelent kritikák alapján például egyértelmű, hogy nem tudtam volna olyan filmet csinálni, ami minden kritikusnak tetszik – van, aki pont azért kárhoztat, amiért más a mennybe repít. De lehet, hogy ugyanaz a kritikus is máshogy ítélné meg a filmet, ha egy másik pillanatban látná. A Párizs, Texas című filmet megnéztem húszévesen. Azt mondtam rá, műmájer, maníros, erőltetett borzalom, kikérem magamnak. Utálom, egyes. Nem sokkal később, életem első igazi komoly szerelmi csalódása, öt kiló fogyás után megint megnéztem, és azt mondtam, hogy zseniális, találó, rímel az életemre, teljes, gyönyörű, szívszaggató. Persze én egyik véleményemet sem írtam le sehová a premier hetében. Az a lényeg, hogy vannak emberek, akiket nagyon eltalál az X. Sokan hívnak fel, írnak rám ismerősök és ismeretlenek, akik ugyanazt érezték a film láttán, mint én, amikor csináltam.

Mit érzett?

Ez bonyolult, és azt gondolom nem is nekem kell utólag elmagyarázni, hogy kinek mit kellene éreznie a film láttán. De sokan egy az egyben az én gondolataimat mondták ki a vetítések után. Van egy olyan embercsoport Magyarországon, akiket pont úgy szólít meg a film, ahogy engem, a készítőt. Volt két tesztvetítés, volt Varsóban két, nézők előtti vetítés, volt sajtóvetítés, és premier. A nevetést hallja az ember, a döbbent csendet érzi, a bonyolultabb érzelmi reakciók a nézőkben rekednek, azokat nehéz tetten érni. A bemutató után legalább annyian írtak nekem ismeretlen nézők, hogy megosszák velem az érzéseiket, mint a Liza után.

Jó, akkor mit írtak?

Nem mondom el, mondja el ön, hogy mit látott.

Inkább kérdezek. Jól lövöm be, 2018 tavaszán játszódik a film?

Nem feltétlenül. Illetve értem, amit mond, de tekintsük úgy, hogy ez egy másik Magyarország másik 2018-a. Nem is lehetne ez a miénk, hiszen a forgatókönyv első változatát három és fél évvel ezelőtt írtuk, két éve pedig a végleges is megvolt már. 2017 tavaszán forgattunk.

Akkor nem szánt szándékkal szerepel benne az erősen kormánykritikus szövegeiről ismertté vált Noár, azaz Molnár Áron színész?

Persze, az volt a szándékom, hogy Áron szerepeljen a filmben. De azért, mert egy remek színész, és sokkal korábban felkértem a szerepre, mint ahogy megjelentek a videói, fogalmam sem volt akkor még, hogy mit gondol a világról.

Az idő Kulka János esetében is hozott fordulatot.

Méghozzá elég erős fordulatot. János közben megbetegedett. Az élet is ír egy forgatókönyvet. A színész is ember, mindenféle megtörténik vele. Volt rendező, akivel az történt, hogy leforgatott egy sorozatot egy szuper tehetséges színésszel, ami aztán sosem kerülhetett adásba, mert az illető színészt Kevin Spacey-nek hívják.

Azt is láttam, hogy a film egy erős állásfoglalás. Olyan erős, amit magyar filmben rég figyeltem meg.

Ezt aláírom.

Állásfoglalás egy olyan világban, ahol az egyén egyre inkább függ az államtól.

Nyilván. De nem akarom polarizálni a közönséget, lássa mindenki, amit lát. Szerintem az is lehetséges, hogy a bátorság fogalma megváltozott az elmúlt két-három évben. Mondjuk, a kulturális háború közepén lehet, hogy bátrabbnak hat egy ilyen film.

A kulturkampf a filmes világot szinte nem is érte el.

Igazán még nem, bár kísérletek voltak rá. De nemcsak a filmes közeg valóságában tűnhet bátrabbnak a film, hanem a nagy magyar valóságban is.

Ennek a filmjének is párja, Balsai Móni a főszereplője. Miért?

Mert szerintem ennek a szokásnak is lehet egy olyan üzenete, hogy becsüljük meg a nőket.

Ez egy fontos üzenet?

Igen, nagyon. És sajnálattal látom, hogy a metoo-mozgalom inkább semmit nem hozott, mint valamit. Egy-két egyedi ügy kapcsán beszéltünk az egyenlőségről, Hollywood női sztárjai követelnek egyenlő fizetést, de hogy valójában van-e pozitív hozadéka a mozgalomnak, azt erősen kétlem. Magyarországon is lecsengett a dolog, nem történt semmi. A társadalom a hallgatásával felmentést adott a hírbe került embereknek. Szerintem szervezetileg kellett volna reagálni rá. Mondjuk a színészkamara lobbizhatott volna valami szabályozásért, hogy a zaklatás elítélhető, felderíthető legyen. Ha lenne egy szakszervezet, az kialakíthatott volna önvédelmi mechanizmusokat, és ez elszivároghatott volna más területekre is. Hogy a kiszolgáltatottaknak bárhol legyen hova fordulniuk, ha baj van, vagy legalább az aktív vagy potenciális ragadozóknak egy életre elmenjen a kedve attól, hogy visszaéljenek a hatalmukkal.

Állásfoglalások azért voltak.

Igen, de ennek intézményesednie kellene, nagyon fontos lenne az érdekképviselet, hogy erre mechanizmusok legyenek, automatizmusok, hogy aztán a közgondolkodás is pozitív irányba mozduljon el, például ne az áldozatokat hibáztassák.

A szolidaritás teljes hiánya a filmjének is témája.

Igen, nem véletlenül. Eszméletlenül szomorú, hogy nem alakult ki a szolidaritás kultúrája Magyarországon. Pedig bőven lenne kikkel szolidárisnak lenni. Aki vallásos, annak még inkább. Nálunk minden atomizált. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Ez az alapvető rákfenéje a társadalomnak. A mi filmünk a hősökről szól. Arról, hogy van értelme hősnek lenni.

Ha csak az elmúlt 30 évet nézem, nem nagyon látok olyan hősöket, akik nyertek.

Nyilván naiv ez az állítás, ahogy a hőssé válás szándéka is az. Ezzel együtt azt gondolom, hogy minden közösségben kellenek hősök. Nálunk is van egy-kettő, akik nekirohannak a falnak, aztán elhallgatnak, mint az éji bogár.

Mint a metoo itthon, ahol van egy nő, aki beleáll, aztán tessék, az elkövető már rendez.

Igen, borzasztó szomorú. Marad a fikció terepe. Ott legalább győzhetnek a hősök. A moziban ez lehetséges, még egy magyar filmben is. De talán ez elültet valakiben egy-egy gondolatot.

Akkor ez egy szélmalomharc, azt üzenni egy filmmel, hogy lehetnek hősök.

Lehet, hogy nemcsak magányos hősökre van szükség, hanem jól működő közösségekre is. 2013 tavaszán, az országos hóviharban, amikor rengeteg ember útra kelt a fűtött lakásából, hogy valahogy segítse az autókban veszteglőket, szerintem például megdobbant az ország szíve. Akkor sok ember viselkedett úgy, mint ahogy a hősök, és amit tettek, közösségi élménnyé is vált. A szememben ezek is hőstettek, mert a hőstettek lehetnek aprók, közepesek, nagyok, mind egyaránt fontos. Helyük van: különböző méretű űrt töltenek ki. Szerintem mindenképpen inspirálóan hat egy közösségre egy hős kitartása, akarata, ereje.

Van ilyen hőse?

Például az az adóellenőr úr a zöld mappájával, Horváth András. Ő hitt valamiben, ami szerinte nem működött, és előállt, lehurrogták, megtépázták. De például bennem leképzett valamit a tevékenysége. A maga zavarával, nehézségeivel, civilségével, számomra ő egy hős. Pedig nem lett feltétlenül nyertes, rosszul is nyilatkozott, de közben volt hatása, mert egy csomó állítása beszédtéma lett. Én például miatta értesültem az áfacsalások mértékéről. Mondjuk korábban felfigyeltem arra, hogy sorra mennek csődbe húsipari vállalatok, aztán egy ismerősöm, aki ezen a téren dolgozott, elmagyarázta, hogy miért. De Horváth úr akciója értette meg velem, hogy ez a csalás egy minta, ami titokban behálózza az egész magyar gazdaságot. Ez is azt mutatja számomra, hogy van értelme hőssé válni.

Még ha reménytelenül is.

Látszólag reménytelenül.

Noha régóta forgat, de az igazi áttörés sokáig váratott magára, 47 éves volt, amikor a Liza a rókatündér a mozikba került. Most 50. Későn jött a siker?

Nem érek rá szerencsére. 27 évesen voltam először pánikban, mert azt szerettem volna csinálni, amit most, viszont kétszer nem vettek fel a főiskolára, és már lemondtam az álmaimról. 27 évesen jöttem rá arra, hogy ideje lépni, mert nincs nagyon sok időm. Valahogy meg kell próbálnom a rendezés közelébe jutni. 31 évesen már reklámokat rendeztem, aztán jöttek a kisfilmek, amiket eleinte a reklámbevételeinkből finanszíroztunk. Azóta nem igazán értem rá pánikolni. Az a helyzet, hogy én a filmkészítés során a belsőmet forgatom ki, mindent kiadok magamból, és mindent beleadok a munkába. Éppen ezért elég nehéz ügy megélni a pillanatot, amikor a nézők elé kerül a film. Akkor még nehezebb, ha nem egyértelmű, hogy mindenkinek a belsőjét megrezgeti, amit csináltunk. Nagyjából összeszámoltam, én személy szerint kb. 8-10 ezer órát töltöttem az X létrehozásával.

Mondja egy közgazdász. Tehát négy képlet és hatvan oldal számolás van a szám mögött.

Nem, ez egy durva számolás. Csak azt akartam megmutatni, hogy ennyi óra alatt összenősz a filmmel. Eszméletlen mennyiségű munkát végzel, iszonyú elszánt, elhivatott kollégákkal, akik egy-egy részfeladatot végeznek elképesztő odaadással. A filmben dolgozók szenvedélyes, odaadó emberek, máshogy ez nem is menne.  Szóval nem tudsz soha távol lépni, nincs idő tanulságokra, nincs idő nagyon kiérlelni a dolgokat, mert jön a következő feladat, és abban vagy száz százalékig, aztán sokan így látják a dolgot, sokan úgy, kapsz tanácsokat, de végig jobbára arra a hangra figyelsz, amikor döntést hozol, ami benned szól. Aztán kész lesz a film. Amiben én hiszek, amit vállalok, fontosnak tartok, amit nagyon szeretek, nem csak, mint egyik készítője, hanem mint egyik nézője is. Most persze nagyon jólesne kicsit leülni, végiggondolni, hogy mi van, hogy állok. Pedig pont erre a pörgésre vágytam, például életem legnagyobb lélegzetű forgatásában vagyok éppen, hogy létrehozzuk a leghosszabb mozgóképes produktumot, amiben valaha rendezőként részt vettem.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu