Kultúra

Kepes András: Ami most virágzik, abból később trágya lesz, a trágyából pedig ismét virágok nőnek ki

László Pál
Bodnár Judit Lola
László PálBodnár Judit Lola

2018. 11. 14. 15:00

Eleinte talán kicsit szarszagúak lesznek, de szép színesek. Kepes Andrással cenzorokról és kulturkampfról, valamint arról beszéltünk, hogy mi a jó a gyomorfekélyben és az öregségben. Nagyinterjú.
Korábban a témában:

Rendesen nézek ki? Csak a fotózás miatt kérdezem.

Igen, úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Jót tett a szakáll.

No igen… 1800-an lájkolták a szakállas profilképemet a hivatalos Facebook-oldalamon. Írhattam én könyveket, regényeket, tarthattam előadásokat, adhattam interjúkat, soha nem volt még ekkora sikerem semmivel, mint a szakállammal. Ez a főművem.

Az insta-celebeknek 80 ezer lájkja lenne egy ilyen fotó alatt.

Lehet, hogy a Facebookon meg az Instagramon a teljesítmény és a lájk fordítottan arányos?

Ha néha posztolna kiskutyát vagy gyereket, nagyobb lenne a siker.

Igaz, végül is van kiskutyánk és vannak gyerekeink.

A Világképben írta, hogy volt egy olyan álma, hogy Kolumbuszról ír drámát az ötszázadik évfordulóra. És addigra Nobel-díjas író lesz. Nem lett.

Tizenhat éves voltam akkor. Dél-Amerikában éltem.

De jól van ez, hogy nincs Nobel-díj?

Szakállra nem adnak. Amúgy meg a Kolumbusz-drámát sem írtam meg. Az érdekelt, hogy egy kalandor elindul Indiába, felfedezi Amerikát, de sosem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt, mert ő Indiába akart menni. A történet, hogy milyen kitartóan ragaszkodunk a téveszméinkhez, azóta is érdekel. Így visszagondolva, a berlini fal lebontása utáni években, amikorra az ötszázadik évforduló esett, ez aktuális lett volna. Amerika felfedezése október 12-én történt, a születésnapom pedig 11-re esik, és kamaszként arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha a felfedezés félévezredes évfordulójának előestéjén Amerika az én drámámmal ünnepelne. Álomnak jó volt.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Mikor jött rá, hogy nem elsősorban író lesz?

Húztam az időt, szemérmességből. Abból indultam ki, hogy nagy íróink Ady, Móricz, Kosztolányi, a világirodalomban Steinbeck, Hemingway, García Márquez és mások újságírók is voltak. Gondoltam, elkezdem az újságírással, aztán a küszöb alatt csöndben bekúszok az irodalomba, de pechemre olyan sikeres voltam az újságírással, hogy a terv csúszott negyven évet.

Ilyenkor ironizál vagy komolyan mondja?

Ironizálok is meg komolyan is mondom: élveztem a rádiót és a tévét is, talán sikeres is voltam, márpedig ezek nem olyan műfajok, ami mellett regényt lehet írni.

Mekkora siker az, ami egy szűkített pályán születik? A rendszerváltás előtti pálya az volt, sokkal kisebb körből kerülhettek ki a sikeres riporterek. Ehhez képest ma ír egy könyvet, ami versenyez egy eléggé szabad piacon.

Nem volt az annyira szűkített pálya. Pályázatokat írtak ki munkás és paraszt fiataloknak, a képernyősök jelentős része pedig a „Riporter kerestetik” vetélkedőben felmutatott sikerei révén került a tévébe. De én is elhittem, amit egyesek a rendszerváltáskor mondtak, hogy mi elnyomtuk a tehetségeket, azért nem kerülhettek a képernyőre.

Vissza is lépett.

Igen. Összecsomagoltam és hazamentem. Alighanem egyedüliként vettem akkor ezt komolyan. Úgy gondoltam, ha én elfoglaltam mások helyét a képernyőn, akkor jöjjenek a tehetségek, én meg babázok. Akkoriban született Rozi lányom. Egy évig otthon voltam vele. Aztán a fiatal kollégák visszahívtak, hogy ne hülyéskedjek, nem rólam volt szó. Az elnyomott tehetségek meg nem jöttek.

Miközben jöhetnének is, nagyon sokáig ön képezte őket, sőt most is tanít.

Képernyős ismereteket elég régen tanítottam, később inkább riport- és dokumentumfilm-készítést. Most médiakultúra kurzust tartok a mesterszakosoknak a Metropolitan Egyetemen, de ez nem gyakorlati újságírás, inkább amolyan világkép. Mert a szakmai truvájokat, ha valakinek van érzéke hozzá, nem nehéz megtanulni, ennél fontosabb, hogy valaki nyitott legyen a világra, legyen tartása, értékrendje, etikai normája, ami átjön a munkáin. És legyen eredeti személyisége.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Van ilyen ember, akit tanított, és ma legalább olyan minőségű, mint az a csapat, amelynek a tagja volt?

Nem tudom, van-e olyan. Egy tanárnak egyébként sem dolga, hogy a saját kópiáit nevelje ki. Inkább az, hogy felszabadítsa a növendékeit, hogy merjék vállalni saját magukat. Én sem akartam hasonlítani soha senkire, miközben nyilván csipegettem innen-onnan. És soha nem vállaltam olyan műsort sem, ami külföldi licenc alapján készült. A műsoraimat én találtam ki a munkatársaimmal. A hallgatóimnak is mindig azt mondtam, ne olyan műsorokat készítsenek, amiről azt remélik, majd sikeres lesz, vagy amit a képernyőn látnak, hanem olyat, mint amilyent ők szeretnének nézni.

De olyan típusú újságíró nem lett a tanítványai között, mint ön?

Nem sorolnám, kik voltak a tanítványaim, köztük rendezők és operatőrök is voltak, egyrészt mert nem szeretném megbántani a többieket, másrészt meg egy tanár ne dicsekedjen a diákjaival. Ha ők úgy gondolják, tanultak tőlem, és kedvük van elmondani, majd elmondják. Számomra azért is nehéz volt televíziózást tanítani, mert én sosem tartottam magam igazi tévésnek. Mindig úgy gondoltam, a rádió, a tévé, a könyv egyszerűen eszközök ahhoz, hogy – a műfaj szabályait figyelembe véve – elmesélhessem azt, ami engem foglalkoztat. És óriási mázlista voltam, hogy ez többnyire a hallgatókat, a nézőket és az olvasókat is érdekelte. Apránként haladtam az egyre összetettebb műfajok felé, a riporttól a dokumentumfilmig, onnan a dokumentumsorozatokig, majd az esszé-regényig és a regényig. Meditatív alkat vagyok.

A regény meg erre kiváló.

Valószínűleg akkor is inkább író voltam, amikor a rádióban és a televízióban dolgoztam.

Aki ennyire látszik, miért volt szemérmes az írással?

Magasra tettem a lécet. Írtam fiatalon is, de szerencsére kidobáltam. Akkoriban egyébként is inkább az „íróság” külsőségei érdekeltek. Az apám kinőtt zakójában jártam, pipáztam, a gimnázium után azonnal szakállt növesztettem, és füstös éjszakákon a whiskysüveg mellett ütöttem a világháborús, terepszínű haditudósító táskaírógépemet. Akkoriban olyan pályatársak indultak, mint Nádas, Esterházy Péter, Hajnóczy, Tar Sándor, Császár István. Volt annyi minőségérzékem, hogy felmérjem, én legfeljebb közepes tudnék lenni, az meg minek. Azokból van elég. Fiatalkorom egyik kedvenc írója Jerome David Salinger volt, akitől egy idézetet sokáig az íróasztalom fölött tartottam. „Nem pofás kis történeteket várok tőled, a zsákmányodra vagyok kíváncsi” – mondta Seymour az egyik regényben az írónak készülő öccsének. Meg kellett várnom, míg úgy éreztem, van olyan zsákmányom, amit csak én tudok elmesélni, és nem érdekel a fogadtatás.

Mégis átírta a Tövispusztát.

Később úgy éreztem, elsőre nem sikerült jól megírnom. Korábban sürgetett a határidő is. Van ugyan egy mondás, miszerint a legjobb múzsa a határidő, de az én határidős múzsámat Lukácsnak hívták. Akkor született a kisfiam, s minthogy hatodik gyerekem volt, pontosan tudtam, hogy egy lakásban kisbaba és regényírás nem fér meg egyszerre. A születése előtt be kellett fejeznem a regényt, holott jó lett volna még dolgozni rajta. Ennek ellenére nagy siker volt, amiben nyilván közrejátszott a szerencsés csillagzatom. Aktuális volt a téma, hogy feldolgozatlan történelmi traumáink, a hivatalos és magánhazugságok hogyan zúzzák szét az emberi kapcsolatokat, hogy az állami történelemhamisítás helyett az emberek inkább a családi anekdotáknak hisznek. A siker, sőt az angol kiadás ellenére amikor a Libri felajánlotta, hogy újra kiadná a regényt, inkább gyökeresen átírtam. Az évek távlatából, az angol kiadóval történt közös munka során, no meg a korrekt kritikákból tanulva jobban láttam a könyv hibáit. Azt szokták mondani, hogy az első sikeres regény után a szerzők a másodiktól mindig szoronganak. Én úgy döntöttem, az én második regényem a Tövispuszta átírt változata lesz. Így szorongás nélkül vághattam bele az Istenek és emberekbe.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Minek szorong? Mindig sikere van.

Aki nem szorong, aki azt képzeli magáról, hogy mindent tud, az nem normális. Azt az embert jó elkerülni. Salinger mondta azt is, hogy „aki 20 éves koráig nem kap gyomorfekélyt, az áruló”. Büszkén állíthatom: nekem már 17 éves koromban volt gyomorfekélyem. Én komolyan veszem az életet.

Ezeket a mondatokat írja magának évtizedek óta?

Nem kell leírnom: a fontos mondatok megmaradnak a fejemben. Sajnos többnyire csak anekdotákat, vicceket és fontos mondatokat tudok megjegyezni. Amit szeretnék, azt ritkán. Nyugodtan lehetnék bármelyik egyetemen a Felesleges Tudományok Tanszékének vezetője. Bár utóbb gyakran kiderült, hogy a feleslegesnek hitt tudás mégsem volt az. A tudatunkba mélyen beégett mondatok, mint valami titokzatos chipek, irányítanak bennünket. Emlékszem fontos verssorokra, regényekből származó idézetekre, barátoktól, tanároktól származó gondolatokra, anyám és rádiós mesterem, Vajda Marci bácsi fontos mondataira.

Vajda Marci bácsit említette. Ő a rádió belső cenzora volt.

Mi úgy hívtuk: szerkesztőségvezető.

Ez magyarázatra szorul: hogy lehet példakép valaki, akin az múlt, hogy egy műsor adásba mehet-e vagy sem?

Nem volt példakép, de rádiós mesteremnek tartom. Minden szerkesztőségvezető, főszerkesztő eldönti, mi kerül a lapjába. Ha a döntés szakmai, akkor az illető szerkesztőként működik, ha politikai alapon történik, akkor az illető cenzor. Marci bácsi kiváló rádiós szakember volt, szükség esetén cenzor, és valamennyi szerepében roppant bölcs és jó humorú.

Ha jól emlékszem ő mondta, hogy azt engedi át, amiről ugyan tudja, hogy jön majd a telefon a pártközpontból, de azt is tudja, mit fognak mondani, és hogy neki mi lesz a válasza.

Abban az időben a tisztességes szakmai vezetők így működtek. Akkoriban is voltak megalkuvó, beszari vezetők szép számmal. Az öreggel azért volt szerencsénk, mert ő tudta a legtöbb dörzsölt választ adni a számon kérő politikai telefonokra, ezért nagyobb szabadságunk volt a műsorkészítésben. Hogy egy példát hozzak, akkoriban, huszonévesen a rádió legfiatalabb rovatvezetője voltam, és egy nap megjelent a pártközpontból két úriember, az egyik a filmért, a másik az irodalomért volt felelős. Mondták, hogy hallgatják a rovatunk műsorait, és nekik gyakran eltér a véleményük; szívesen segítenének. Én döbbenten bámultam, mit lehet erre a marhaságra mondani? Ekkor Marci bácsi meglapogatta a vállamat, és higgadt, már-már behízelgő hangon közölte a két elvtárssal: „azt szoktam mondani a gyerekeimnek (ezek mi voltunk, a beosztottjai), hogy dolgozzatok jól, a nép érdekében, különben segít a párt, a KISZ, a szakszervezet, és akkor nekünk végünk”. A két elvtárs nagyot nézett, aztán békésen visszamentek a pártközpontba, és nem akartak többet „segíteni”. Legfeljebb letolni.

Vélek némi hasonlóságot felfedezni a mi időnkben is.

Az emberi jellem nem változott, legfeljebb a médiában a szakmai szempontok váltak kevésbé fontossá.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Mintha lett volna egy rendszerváltozás.

Amikor a berlini fal leomlott, Ralf Dahrendorf, a német-brit filozófus azt mondta: egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, de ahhoz, hogy az emberek gondolkodása megváltozzon, ahhoz hatvan évre van szükség. Egyrészt nem telt el hatvan év, másrészt, ha – mint a székely viccben – az ellenkező irányba haladunk, a cél egyre távolabb kerül.

De az önök generációja ült a bakon.

A bakon ültek öregebbek és fiatalabbak is. Az utóbbiak most is ott ülnek. De lehet, az is csak illúzió volt, hogy egyáltalán megindultunk valamerre.

Ebben meg lehet nyugodni?

Nem. Én például könyveket írok. Ez a szakmám. Ha ezeken a műveken néhányan elgondolkodnak, az jó. Ennél többet nem tudok tenni.

Politizálni sosem akart?

Fiatalkoromban a politikai újságírás arról szólt, hogy elutazott, felavatta, megnyitotta. Illetve kommentárokkal a politika döntéseit igyekeztek igazolni. A hivatalos sajtó most is az utóbbit teszi. Szerencsére ma már van független újságírás és tényfeltárás is, csak egyre szűkülő határok között. Pedig egy egészséges társadalomban ez létfontosságú. Engem a napi politika sosem érdekelt, mert hiányoztak belőle a távlati összefüggések.

Nem rábeszélni akarom, hogy holnap legyen főpolgármester-jelölt, de nem azért olyan ma a politika, mert akiknek vannak gondolataik, azok távolságot tartanak tőle?

Pedig most, hogy rádumált, így hetvenévesen egy pillanatra meginogtam, talán mégis el kellene kezdenem politizálni… A politika ma is ugyanolyan unalmas, mint a Kádár-rendszerben volt. Ezt mondta, azt mondta, mit szól hozzá? Semminek nincs következménye, nincsenek valódi érvek, ha vannak akkor sincs hatása, legfeljebb a saját szűk körén belül. „Az emberek saját előítéleteik rabjai, és a cellájukba nem szűrődik be más gondolat, csupán saját véleményük visszhangjának örvendeznek”, mondja új regényem egyik szereplője. Minden zsigerből jön. És ott is marad.

Mitől lett ennyire nyitott a bezártság kellős közepén?

Ez valószínűleg alkati kérdés, engem mindig a nagyobb összefüggések érdekeltek. Már kezdő rádiós koromban is az foglalkoztatott, hogy a kultúrának milyen szerepe lehet a gondolkodásmód tágításában.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A vallás is ezért fontos? Meghatározza az összefüggéseket?

A vallás és a szent könyvek az emberi együttélés törvényei, erre születtek. Hogy jár-e valaki templomba, imádkozik-e, az csak a felszín. Egy hiedelemvilág mindig jól reprezentálja egy közösség kultúráját, értékrendjét, morálját. Az új regényemben az egyik karakter idézi Vörösmartytól az Előszót, ahol a költő az emberre azt mondja: „félig isten, félig állat”. Többek között erre utal a regény címe is. Aztán az emberek között vannak, akik kicsit inkább istenre, és vannak, akik inkább állatra emlékeztetnek… És olyanok is vannak, akik istennek képzelik magukat. De a szent könyvek tanulsága szerint az utóbbiak előbb-utóbb elbuknak.

Azért lett nyitott ebben a kérdésben, mert a lánya krisnás lett?

Vagy azért lett az egyik lányom egy ideig krisnás, mert arra tanítottam a gyerekeimet, hogy minden irányba keressék a saját útjukat.

Van saját hite?

Van, de ez nem kapcsolódik tételes valláshoz. Ráadásul az egész családom hagyományosan nyitott volt a különböző kultúrákra, vannak zsidó és keresztény őseim, volt köztük gnosztikus filozófus, református püspök, buddhista, mezítlábas barát, az egyik párizsi unokatestvérem fordította szanszkritról franciára az ősi hindu mítoszt, a Mahábháratát, és éltem muszlim országokban is. Amikor Borika tizenöt éves korában bejelentette, hogy krisnás lesz, az édesanyja nem fogadta igazán jó szívvel, hogy a mi okos lányunk benzingőzben fogja árulni a könyveket és hajnalonta a templomban hajlong, én meg elmentem a skót gurujához, egy tetovált exkamionsofőrhöz, exrockzenészhez, és mondtam neki, hogy jöttem szülői értekezletre.

Mire?

Igen, ő is ezt kérdezte. Meglepődve mondta, hogy itt nincs szülői értekezlet. Én meg azt feleltem, hogy ezután lesz. Mert én olyan apa vagyok, hogy hagyom a gyerekeimet a saját útjukat járni, de ott lihegek a nyomukban, hogyha bajba kerülnek, segíthessek. Mondtam a kislányomnak, aki valóban úgy fest a száriban, mint egy gyönyörű indiai hercegnő, hogy ha valamibe belevágott, vegye komolyan, ne rekedjünk meg a felszínnél. Együtt olvastunk a hinduizmusról, vettem neki albumokat a hindu művészetről és vele együtt én is sokat tanultam erről a sok ezer éves vallásról. Juli meg az alternatív zenei világ felé tört nekem utat. Hálás vagyok nekik. Mindkettőjüknek tanulságos epizódok voltak ezek az időszakok az életükben. Később Bori vizuális tanárként végzett az egyetemen, Juli Alexander-tanárnak tanult Los Angelesben, és nagyszerű kétgyermekes családanyák.

Önnek mi maradt meg belőle? Valahol említette, hogy a reinkarnációban például hisz.

Én, ha valamiben hiszek, akkor annak a fonákjában is hiszek.

Akkor most van reinkarnáció vagy nincs?

Van.

De csak egyszer?

A vicc szerint aki már az előző életében sem hitt a reinkarnációban, az ne dumáljon. Amikor a mamám kilencvenéves lett, és látszott, hogy közeledik a vég, elkezdtem mesélni neki az elgondolkodtató reinkarnációs tapasztalataimról, hátha ez majd megkönnyíti számára az átmenetet. Bölcs asszony volt, hallgatott. Aztán a testvéremtől hallottam vissza, hogy azt mondta: „Szegény András megbolondult!” Vicces volt. Mert ez meg az ő tapasztalata volt, amit elfogadtam. Semmilyen militáns magatartás nem érdekel, ami kizárja a máshogy gondolkodást.

Ennek a klasszikus liberális értékrendnek már vége van, azt mondják.

A klasszikus liberális értékek, amiket a magyar kultúrában Kossuth Lajos és Deák Ferenc, Eötvös József és Bibó István is képviseltek, a zsarnokság és a kiváltságok elleni küzdelmet, a jogegyenlőséget, a szabadság, az egyén, a magántulajdon tiszteletét, a mindenkinek járó műveltséget jelentik. Ezek az eszmék emelték ki Európát a középkorból, ettől vált sikeressé ez a civilizáció. Ha ezek a polgári értékek eltűnnek, eltűnik a polgárság is. Más kérdés, hogy sokan tudatlanságból vagy propagandacéllal a liberalizmust összemossák a baloldalisággal, vagy összekeverik a neoliberalizmussal, ami a szociális szempontokat tagadó, konzervatív ideológia. Persze nálunk a konzervativizmust is összekeverik a maradisággal, holott a konzervativizmus értékmentő, a maradiság pedig értéktagadó. A manipulatív politika meg kacagva halászik az általa is kavart ideológiai zavarosban.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Ha már értékrend: az új könyvének az egyik főalakja szépen szimbolizálja, hogy mi várhat a művelt, integritásukat megőrzött értelmiségiekre: ez az ember egy oligarcha cselédjeként él, még ha jó körülmények között is, ráadásul bezárva a saját fejébe, mert nem tud beszélni, és végső soron mindenki túléli.

Azt nem tudhatjuk, ki kit él túl. Engem az a jelenség érdekelt, ami amolyan trendként jelenleg végigsöpör a világon Törökországtól Olaszországig, Oroszországtól a volt szocialista országokig, Dél-Amerikától az USA-ig. A politikai pamfletekben a szerző számára ellenszenves figurák mindig hülyék, az én karaktereim viszont hús-vér emberek, saját múlttal és jelennel, saját igazságokkal, ahogy egy gondolkodó ember fejében is különböző igazságok perelnek egymással.

Annál torokszorítóbbak: egy NER-lovag, egy balos oligarcha és egy bölcs, polihisztor pedagógus, aki őket kiszolgálja.

Ha torokszorító, az jó! Akkor működik. Egyébként nem jobboldali meg baloldali oligarchákról szól a regény, hanem különböző értékrendű és világlátású értelmes emberekről, ahogy a feleségeik, a biológusnő, a tanárnő és a volt pornószínésznő is azok. Csak manapság az emberi léptéket is sokan kizárólag napi politikai mércével képesek mérni. Amellett a regény a kommunikációképtelenségről is szól, és arról, hogy a hatalom, a kapzsiság hogyan torzítja el a személyiséget.

A szereplők is foglalkoznak mindennel, a nagy üzlettel, dicsekvéssel, féltékenységgel, miközben észre sem veszik a valós veszélyt.

A természet nem győz figyelmeztetni bennünket. Világszerte tapasztaljuk a klímakatasztrófa jeleit, a globális felmelegedést, az egyre gyakoribb hurrikánokat, a szárazságot, ami éhínséget, migrációs hullámot és terrort kavar.  A politikusok többsége pedig a hatalmával és a vagyonszerzéssel van elfoglalva. Lehet tanulni a természettől. A regény egy hóvihartól elzárt, alpesi villában játszódik, és a szereplők nem értik, hogyan történhet az, hogy miközben süt a nap, minden derűsnek tűnik, egyszer csak megreped a hegyoldal, megindul, és olyan zajjal, mint a zúgolódó tömeg hangja mindent elsöpör. A táblalavina így működik. Csillog a felszín, de ha a felső réteg alatti láthatatlan, úgynevezett gyenge réteget valami megsérti, berobban a feszültség és pusztít, amerre elhalad.

A Tövispuszta egy tripla családtörténetbe zárt huszadik századi történelmi tabló, ez meg, holott annak valamiféle folytatása, egy filozofikus, klausztrofób kamaradráma. Miért szűkítette le ennyire a fókuszt?

A csapdahelyzet régóta ismert dramaturgiai fogás. Ha az emberek csapdába és veszélybe kerülnek, lehullanak a maszkok, és az emberek megmutatják az igazi ábrázatukat. Ez az élethelyzet érdekelt. Mi történik ilyenkor azokkal, akik hatalomhoz szoktak? Úgy van-e, ahogy gondoltam, hogy a hatalom, nemcsak a politikában, hanem a hétköznapokban és a családon belüli is mindent szétrohaszt maga körül? Arra voltam kíváncsi, miért hiszik az emberek, hogy a hatalomtól és a pénztől boldogok lesznek?

Volt kulturális újságíróként követi a kultúrát?

Persze, járok színházba, moziba, nézem a magyar filmeket, olvasom az irodalmat. Ezért hagytam abba a kulturális újságírást, mert rájöttem, hogy élvezet helyett mindez munkává vált.

És a kulturkampfot?

Kulturkampf szerintem nem létezik. A kultúra sohasem harcol. Tanít vagy szórakoztat. Az igazi művészet pedig mindig provokatív, társadalomkritikus és etikus. Ez a dolga. A tudománnyal együtt ők a társadalom önreflexiói. A politikusok pedig ebből általában semmit sem értenek, mert őket a kultúra és a tudomány nem érdekli, csak a politikai hatalmuk. Az ügyeskedő kiszolgálóik pedig tehetség híján kizárólag így tudnak érvényesülni. Ismerjük ezt a Rákosi- és Kádár-korszakból is, sőt a két világháború közti időszakból is. Azt is tudjuk, hogy a politikus megrendelők ízlése többnyire csapnivaló. Elég végignézni az állami megrendeléseken, a kurzusművészeken. II. Gyula pápa, aki a Szent Péter bazilikát építette, kivétel volt, neki volt minőségérzéke, pedig őt is meghatározta az ideológiája. Mondhatjuk, persze, hogy Michelangelóval, Bramantéval, Raffaellóval könnyű gyönyörű dolgokat létrehozni, de akkoriban is voltak középszerű lakájművészek, éppenséggel őszentsége azokból is választhatott volna. A trendek jönnek-mennek. Aki olyan öreg, mint én, az tudja, hogy ami most virágzik, abból később trágya lesz, a trágyából pedig ismét virágok nőnek ki. Eleinte talán kicsit szarszagúak lesznek, de szép színesek.

Öreg?

Helyesbítek: most vagyok középkorú.

Optimista.

A külső nem számít, a kor belül dől el. Az én családomban nem volt ritka, hogy valaki kilencven-száz évig éljen, de ennél is fontosabb, hogy az ember gondolkodása nyitott maradjon. Mert a mondással ellentétben nem az öregszik meg hamar, aki kíváncsi, hanem épp fordítva.

De a test változik. Mondjuk, falat mászni talán már nem tud olyan gyorsan, mint régebben.

Most jöttem vissza gleccsersíelésből. Reggelente kicsit tornázom, sétálok, nyáron teniszezek, néha úszom. Azért nem viszem túlzásba.

Van nyugdíja is?

Persze. Hetvenéves vagyok. De még aktívan tanítok az egyetemen, írok és sok előadásra hívnak. Mostanában azt mondják, mintha fiatalodnék. Lehet, hogy én egy életen belül reinkarnálódok. Lassanként a helyükre kerülnek a fiatalkori álmok, tudomásul veszem, hogy aligha leszek már Nobel-díjas író vagy wimbledoni teniszbajnok, sőt magas, szőke és kék szemű sem leszek. Másfelől viszont ingyen utazom a villamoson és a vonaton, néhány hete pedig, hogy elmúltam hetven, már múzeumi belépőt sem kell fizetnem. Igazi buli az öregség! Mindenkinek csak ajánlani tudom.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.