Sokat lehet vitatkozni arról, hogy tényleg érdemes volt-e elhúzni ennyire a House of Cardsot: a Netflix szempontjai természetesen érthetőek, hiszen a streamszolgálató első, nagy saját gyártású produkciója volt (egy brit minisorozat alapján), melyből mindent kifacsartak, amit lehetett, mások viszont már legkorábban a harmadik évadtól kezdve pedzegették, hogy a sorozat addig volt igazán érdekes, amíg az Underwood házaspár a Fehér Házba vágyott, és miután ez a vágyuk valóra vált, a hatalom megtartása már jóval kevésbé hozta izgalomba a világot. Való igaz, Francis J. Underwood és felesége, Claire minden idők legemlékezetesebb power couple-ját alkották, előbbi pedig az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb sorozatkaraktere lett, és örökre lefoglalta magának a gátlástalan, pszichopata, hatalommániás politikus szerepét. Az pedig, hogy a Netflix meg tudta nyerni a sorozathoz Kevin Spacey-t, öt évvel ezelőtt még egy nagy figyelmet kiváltó húzás volt, hiszen akkor még nem volt mindennapos, hogy A-kategóriás filmsztárok adják a nevüket tévésorozatokhoz – akárcsak az, hogy David Fincher is fontos szerepet játszott a sorozat sínre rakásában, sőt, rendezett is két részt az első évadban.
A Kártyavár történelmet írt azzal is, hogy ez volt az első, maratoni nézésre szánt sorozat, melynek a teljes évadát egyben zúdították a nézőkre – eleinte tényleg jól is csúszott, ám ahogy haladtunk előre a sztoriban, úgy vált nyögvenyelősebbé a cselekmény. Ennek ellenére az első négy évad azért nagyjából egységes színvonalat képviselt, még a már említett sztoribeli fogyatékosság ellenére is, miszerint a harmadik-negyedik évadban Underwoodék már defenzívába szorultak. A legutóbbi, ötödik évad volt az első olyan, amit tényleg csak azért néztem végig, mert ha már ennyi energiát beleöltem a sorozatba, érdekelt, hová kanyarodik, de már nem mindig éreztem szórakozásnak, és talán el is engedtem volna a House of Cards kezét, ha nincs a tavalyi fordulat, melyben előbb bejelentették, hogy a hatodik évad az utolsó is lesz, majd nem sokkal később az is kiderült, hogy a szexuális zaklatási botrányokba keveredett Kevin Spacey nem fog szerepelni az évadban, és Frank Underwoodot megölik az alkotók.
Pedig az már figyelmeztető jel lehetett, hogy a rohamos színvonalcsökkenés egybeesett a showrunner, Beau Willimon távozásával a negyedik évad után, de azért mégis kíváncsiságra ösztönzött a kérdés, hogyan birkózik meg Claire (Robin Wright) az elnökséggel és a főszereppel, és egyáltalán, hogy oldják meg Spacey kiírását a sztoriból. Az utóbbira egyszerűbb a válasz: Spacey-t valóban úgy kivágták, hogy nyoma sincs, viszont Frank Underwood mégis itt marad, és holtában is agyonnyomja az egész sorozatot. Nem elég, hogy egykori jobbkeze, Doug Stamper (Michael Kelly) az egész évadban Underwood állítólagos szellemi hagyatékát védelmezi, és még mindig főnöke öt évaddal korábbi bűneiről szól az élete, de az egyik fő cselekményszál is az, hogy Doug nem juthat hozzá az örökségéhez, amit Frank neki juttatott – komolyan, létezhet ennél unalmasabb dilemma? Ami Claire-t illeti, ott már nehezebb a válasz, hiszen Robin Wright szokás szerint hibátlan, de sajnos úgy oldják meg a helyzetet az alkotók, hogy Claire-ből egy Frank kaliberű rohadék lesz, és még a kamerába beszélést is megörökli tőle, ami viszont egyszerűen nem áll jól neki, nem azért, mert ne lenne jó színésznő, hanem egyszerűen az ő esetében már erőltetettnek tűnik (arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyszer még Doug is áttöri a negyedik falat).
Sajnos, Frank Underwood halottként századannyira szórakoztató, mint Spacey alakításában volt, mégsem szabadulunk tőle az egész évadban, amire még az sem lehet mentség, hogy Spacey kirúgása miatt rohammunkában kellett újraírniuk a forgatókönyvíróknak az egész évadot. Ez utóbbi tényleg meglátszik sok mindenen, de leginkább azon, hogy a semmiből előrántottak egy befolyásos oligarcha testvérpárt, Shepherdéket, akik állítólag megkerülhetetlenül fontosak az amerikai politikában, sőt, Annette Shepherd (Diane Lane) egyenesen osztálytársa és gyerekkori barátnője volt Claire-nek, mégsem esett róluk egy szó sem az előző öt évadban. Ő és a bátyja, Bill (Greg Kinnear) lesznek a fő ellenfelei az évadban, és akit ez nem villanyoz fel, azt nem tudom hibáztatni, mert tényleg semennyire nem tudják őket érdekessé varázsolni, pedig Billnek egy halálos betegséget, Annette-nek pedig egy fiúgyereket is kitalálnak, aki aztán évad közben tudja meg, hogy nem is az, akinek hitte magát, de mivel tényleg teljesen érdektelen emberekről van szó, sajnos a családi ügyeik is hidegen hagyják a nézőt, aki a House of Cardstól megszokott belpolitikai kavarások miatt nézi a sorozatot.
Tény, hogy Frank szekérrúdja már az előző évadban is kifele állt a Fehér Házból, és már akkor is voltak rá jelek, hogy Claire-ben több tartalék van, mint az összes patronját már korábban elpuffogtató férjében, de ezt az ígéretet a záró évad nem tudja beváltani. Claire-t néhány indifferens flashback és az áttört negyedik fal próbálja csak közelebb hozni, a könyörtelensége pedig annyira nem lehet váratlan, mint ahogy az sem, hogy feminista látszatgesztusokba próbálja csomagolni az aljasságait. Így aztán itt lenne az alkalom a többi karakter előtt, hogy betöltsék az űrt, de sajnos erre képtelenek, főleg az újabbak. Így például az előző évadban feltűnt Mark Usherből (Campbell Scott) Claire hiába csinál alelnököt, ugyanannyira sótlan alak, mint amilyennek megismertük, a többiek pedig tényleg csak epizódszereplők. Főleg a férfiak, ami nem lehet meglepő, hiszen valójában a Frank, Doug tandemet és persze a Lars Mikkelsen alakította, sajnos csak mellékszereplő Viktor Petrovot leszámítva a Kártyavár legjobb karakterei az erős nők voltak: Claire mellett Jackie Sharp (Molly Parker), Heather Dunbar (Elizabeth Marvel), Leann Harvey (Neve Campbell) és Cathy Durant (Jayne Atkinson) is ide sorolható, kár, hogy mára mindet kiírták a sorozatból, Durant kivételével, de belőle se kapunk sokat az új évadban. Ami az előző évadban már mutathatta, hogy probléma van, az az, hogy az ott megjelenő Jane Davis is csak kicsit volt izgalmasabb szereplő férfi párjánál, Mark Ushernél, még úgy is, hogy a remek Patricia Clarkson alakította. Ebben az évadban pedig ki marad nekünk? A légből kapott Annette Shepherd a senkit nem érdeklő családi problémáival, egy Melody Cruz nevű, egydimenziós tévés heccújságíró, meg néhány ennyire sem kidolgozott karakter Claire stábjából, amely egy ponton – spoiler! – csak nőkből áll.
De az igazi baj tényleg az, ami már az előző évadban is nyilvánvaló volt: olyannyira eltávolodott az addig sem éppen hihető sztori a valóságtól, hogy közben az élet köröket vert a House of Cards univerzumára. És itt nem is csak Trumpról van szó, aki egészen új szintre emelte a politikai cirkuszt, hanem a sorozatban (különösen annak az utolsó két évadában) bemutatott világ nem csak mérhetetlenül cinikus (az még nem is lenne baj), de steril és tét nélküli sakkjátszmának tűnik, nem pedig olyasvalaminek, ami százmilliók életére van észrevehető hatással. Ebben a sorozatban senkinek nincs már ideológiája (ja de bocs, Bill Shepherd egyszer levág egy szónoklatot a család fontosságáról), és elképzelhetetlen az a megosztottság, amely jellemzi a mostani amerikai közéletet. Sőt, ebben az évadban szó sincs talán a republikánusokról egyáltalán, pedig az írók azért próbálnak aktuális utalásokat csempészni a sztoriba, legyen szó az oroszok titkosszolgálati nyomulásáról vagy a választók adatait gyűjtő appokról.
Az pedig már az előző évadban is zavaró volt, ahogy a Kártyavár átment shakespeare-i királydrámába, vagy még inkább maffiafilmbe, és elkezdtek hullani a szereplők. Ez a folyamat nem hogy nem áll meg, de még tovább is erősödik – van egy olyan epizód, amelyben három fontosabb szereplőt is megölnek, egyiküket úgy, hogy az ember nem is érti, ha ennyire egyszerű eltenni láb alól egy kellemetlenkedő alakot, akkor miért vártak ezzel ennyit, és miért nem rendezték le rögtön a legelején? Oké, hogy tudjuk, ez nem a valóság, de azért az ember az gondolná, ha folyamatosan furcsa halálesetek történnek Underwoodék közeli ismerősei körében, akkor ha más nem, legalább a sajtó felfigyelne valamire, itt viszont még mindig csak a legelső évad gyilkosságaival vannak elfoglalva. De ez csak egy a sok logikátlan és életszerűtlen fordulat közül, amely végigkíséri ezt az évadot, miközben más sztoriszálak meg nem is vezetnek sehova. És akkor a legutolsó jelenetről, a leginkább röhejes Nagy Leszámolásról inkább ne is beszéljünk, vagy arról, hogy egy halottnak hitt szereplőről kiderül, hogy mégsem halt meg, csak azért, hogy újból meghalhasson.
Valódi katyvasz tehát ennek a szebb napokat is látott sorozatnak a záró évada, amely ugyan még egy rakás kérdést megválaszolatlanul hagy, mégsem hiszem, hogy tömegek bombázzák majd a Netflix vezetőit emailekkel, melyben egy következő évadot követelnének. A House of Cards így is bőven túlnyúlt az optimális élettartamán, és végzetesnek bizonyult a seb is, amit Willimon távozása ütött a sorozaton, Spacey-éről nem is beszélve. Az idő múltával remélhetőleg inkább az első négy évadra fogunk emlékezni, ez az évad pedig valamiféle függelékként marad meg az utókornak. De a korábbi évadokkal ellentétben ez legalább csak nyolc részes, ami ebből a politikainak csúfolt szappanoperából bőven elég.
House of Cards, 6. évad, 8 epizód, 2018, 5/10.
Borítófotó: Netflix
