Egy kiállítás látogatottságán nagyot dob valami meseszerű történet, s Szentendrének ebből a szempontból is szerencséje van a szombaton nyílt Vajda Lajos tárlattal. Az a sztori, hogy a kiállított képek jelentős részét magángyűjtők adták kölcsön jövő márciusig a Ferenczy Múzeumnak, és az egyik mögül az újrakeretezés során kicsúszott egy másik, hetvenéves, korai Vajda-alkotás. Ami ugyan nem tartozik a művész legjobb munkái közé, de hát eddig ismeretlen kincsre lelni mégiscsak valami.

Íme a jegenyés széntájkép:

És rögtön mutatunk valami modernet, menőt is, maga Vajda is csettintene rá, ha élne.

Alább egy, a kiállításon látható videoinstalláció részlete. Az animáción megrajzolódnak, majd a semmibe tűnnek Vajda Lajos rajzai: keverednek, összefonódnak a szentendrei templomtornyok és a személyes elemek; a hang a rajzolás zörejeiből és a városban rögzített hangmintákból mixelődik (a videó Horváth Dániel, Gerhes Gábor és Palotás Kincső munkája).

Hogy ki is Vajda Lajos?

Ne tessék könnyen fogyasztható olajakra, hullámzó pipacsmezőre, romi naplementére számítani, se besenyővel, törökkel, tatárral, labanccal, muszkával összecsapó, horkanó paripán vitézkedő magyar honfoglalókra/honvédekre.

Vajda avantgárd, gondolkodni hív, műveit nézve nem az az első reakció, hogy ó, anyám, be szép ez a vászon. (Amúgy olyan, mármint kapásból szép állandó tárlat is fellelhető Szentendrén, ráadásul legkevésbé sem a gügyögős fajtából; megtekintéséhez tessék ellátogatni a Czóbel Múzeumba. S ha javasolhatjuk: a műélvezetek előtt irány a Duna-part, kávézva nézni a folyót elég jó, a kultúrprogram után pedig a főtérről nyíló sikátorban üzemelő lángosos meglátogatásával komplettírozható az élmény.)

De vissza Vajdához.

Kevesen ismerik őt, pedig művészettörténészek a huszadik századi magyar képzőművészet élvonalába sorolják, sőt, olyat is olvasni: „Nem kétséges: Vajda Lajos a legnagyobb magyar festő.” (Mándy Stefánia)

Vajda mindössze harminchárom évet élt. Zalaegerszegen született szegény család ötödik, utolsó fiaként. Gyerekkorában hat évet Szerbiában éltek, ott találkozott először a bizánci-ortodox művészettel.

Hazatérve Herman Lipótnál tanult, aztán bekerült a képzőre, Csók István diákjai közé. Kassák Lajos követője, az új vadak csoport egyik alapítója. Fellépésük az 1928-as Nemzeti Szalonon botrányt kavart, Vajda csendélete különösen szúrta az ítészek szemét, minek nyomán őt s néhány hallgatótársát eltanácsolták a főiskoláról. Az indulatot, gyanítjuk, némiképp magyarázza, hogy Vajda szűk évtizeddel a Tanácsköztársaság bukása után nem átallott cirill betűket alkalmazni kassákos művein, lásd itt alább ezt az 1928-as plakátot.

Vajda 1930-ban Párizsba költözött, négy évet töltött ott nélkülözésben.

Franciaországi hétköznapjairól keveset tudunk, de azt például igen, hogy mivel elutasította a klasszikus európai művészeti hagyományokat (pipacsmező és fölfele), előszeretettel járta a más kontinensek kultúráját bemutató kiállításokat, valamint igazán progresszív kollázsokat, fotómontázsokat készített szép számmal.

Hazatérve előbb Budapestre, majd 1935-ben Szentendrére került, életének hátralévő bő hat éve alatt itt érett meghatározó alkotóvá; fiatal kora ellenére művésztársai mesterként tisztelték.

Első nagy szentendrei tettét Korniss Dezsővel karöltve végezte: a város és környéke motívumait rajzolták.

Idézzük Szabó Noémi kurátort, aki kalauzunk volt a megnyitó előtti napon abszolvált túránkon: „Keresték, hogyan vihető tovább a művészetben lezajlott forradalom. Törekvésük egyik forrását a népművészetben, a tiszta vonalakban találták meg. A másik forrás a számukra az ősi közösséget szimbolizáló vallás, a Szentendrén megtalálható ortodox templomok és ikonok.”

A fasizmus erősödésével maszkokat és egyre nyomasztóbb tájakat ábrázoló grafikákat készített Vajda, akit kétszer is behívtak munkaszolgálatra, ezek során hatalmasodott el rajta a már tizenéves korában diagnosztizált tuberkulózisa.

1940-ben még készült néhány nagyméretű szénrajza (ahogy Szabó Noémi hívta föl rá a figyelmet, egy időben Jackson Pollock csurgatós képeivel – Vajda és Pollock rokonlelkek, csak míg itthon a sötét, odakint a color volt az úr), de élete utolsó kilenc hónapjában már nem alkotott, és 1941 szeptemberében a budakeszi tüdőszanatóriumban meghalt.

Szomorúság.

De aki nem akarja gyászos hangulatban zárni a múzeumozást, a Ferenczyből két perc alatt átsétálhat a Szentendrei Képtárba. Ott ugyanis Vajda Lajos felesége, az 1982-ig élt Vajda Júlia kiállítása látható.

Vajda Júlia 1935-ben ismerkedett meg Vajda Lajossal, évekig az árnyékában élt, legalábbis, ami a művészetet illeti. Az ő tárlatáról Petőcz Györgyöt, a Vajda-kiállítás másik kurátorát citáljuk arról, művészként mi jutott osztályrészül az asszonynak: „Depresszív bizonytalanság, nőként való elnyomatottság egy abszolút macsó közegben. Néha belenézett a tükörbe, hogy nő vagyok-e még, művész vagyok-e még.”

Pedig, ahogy Petőcz György mondja: „Vajda Júlia 1935-ben, huszonkét évesen jött át Pozsonyból Magyarországra, és két év múlva már érett képeket festett, szóval ösztönös zsenivel van dolgunk.”

Ha Vajda Lajos művein gondolkodni kell, özvegye alkotásai előtt még inkább. A világháború vége után Vajda Júlia az Európai Iskola és az Elvont művészek magyarországi csoportjának tárlatain állított ki, ekkor már második férje, Jakovits József oldalán.

Ide kell kopizzuk a Wikipédia vonatkozó bekezdését: „Művei szürrealista enigmatikus bibliai parafrázisok és karcsú, táncoló kromoszómaformák voltak.” Ötvenhatban-ötvenhétben Svédországban dolgozott, ahol (még egy Wiki) „növényi hajszálcsövekre, kapillárisokra emlékeztető rajzokat és finom ívelésű formákat, valamint ritmizáló lírai absztrakt képeket készített”. Majd a hatvanas évek elején „finom belső térképeket és zenei hatású, ritmikus tagolású krétarajzokat alkotott”, utóbb „egyre inkább a tiszta színsíkok harmóniájával és ritmikájával foglalkozott úgynevezett piros képein, később lépcsős, koporsós és körös műveiben a perspektíva csapdahelyzeteit, valamint a hideg-meleg színskála egymásra történő hatását ábrázolta”.

Összefoglaljuk: szép, finom. Nő.