Farkas Norbert / 24.hu

Mind esendőek vagyunk, csak van, akin jobban látszik, és van, akin kevésbé

Magyar képzőművészek és mozgássérültek több hónapig dolgoztak együtt, hogy megnyílhasson a Nem nagyon bírjuk egymást a falakkal című kiállítás. A projekt alapja, hogy művészek és az Önállóan lakni – közösségben élni csoport tagjai párokat alkottak, majd interjúkon kezdtek ismerkedni egymással. Egyes párok fotósorozatban, mások videóban, interaktív fotóalbumban örökítették meg a közös munkát.

A tárlat azzal a céllal jött létre hogy rádöbbentse a látogatókat arra, milyen rejtett előítéleteik vannak a mozgássérültek életéről. Török Tünde, a projekt kurátora kiemelte,

a munkák jól mutatják, mi történik akkor, ha valaki elég bátor ahhoz, hogy kilépjen saját közegéből, hogy megismerkedjen valakivel, aki egy másik közösség tagja.

A műveken látszik, hogy az alkotói folyamat során a párokat alkotó két ember valóban megismerte egymást, az érzékeny munkák vidám, játékos hangvételű köntösben jelennek meg, miközben egyrészt mély, emberi dolgokról szólnak, személyes tartalmaik társadalmi üzeneteket is hordoznak. Egyébként épp azért szervezték a kiállítást egy kávézóba, hogy azokhoz is eljussanak az alkotások, akik nem kifejezetten érzékenyek a témára.

Boros Ilona, a TASZ jogi munkatársa elmondta, a Társaság a Szabadságjogokért már a kezdetek óta foglalkozik a fogyatékosság ügyével, az utóbbi években pedig nagyon sok szálon elindult a fogyatékossággal élők számára elérhető intézményi elhelyezés szörnyűségeinek feltárása.

Farkas Norbert / 24.hu
Boros Ilona. Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ezeket az tömegintézményeket a magyar állam amúgy is köteles lenne bezárni, a tömegintézmények helyett normális lakhatást kellene biztosítania az érintetteknek, ám ez nem valósul meg, noha a küzdelem évek óta zajlik a fogyatékossággal élők, az ő hangjukat kihangosítani próbáló civil szervezetek és a magyar állam között.

Az utóbbi években többféleképpen próbáltak lobbizni, pereskedni a cél elérése érdekében, de arra jutottak, hogy a problémát láthatóvá kell tenniük valamilyen vizuálisabb módon is, hiszen a hétköznapi emberekhez nem igen jut el, hogy a szervezetek éppen milyen pereskedést, levelezést folytatnak a különböző állami szervekkel.

A kiállítás első ötlete még abból az időszakból származik, amikor a TASZ videós munkatársa, Rubi Anna elkezdte látogatni az Önállóan lakni – közösségben élni csoport heti találkozóit. A csoport több mint húsz mozgássérült ember és négy szövetséges együttműködése, akik

hisznek abban, hogy mindenkit megillet az önálló lakhatás és életvitel.

A projekt kezdetén így nemcsak a tömegintézmények bezárása került szóba, hanem általában a lakhatási lehetőségek is. Rubi Anna elmondása szerint nagyon rég volt rá akkora hatással bármi, mint a csoport találkozói, és úgy érezte, ha benne ennyi mindent megmozgatott, akkor van értelme bevonni még több művészt, akik részt vehetnek a projekt kivitelezésében.

Balázs Péter, a csoport egyik kerekesszékes tagja, a kiállításban résztvevők egyike arról beszélt, hogy az érdekvédelmi csoporttá alakult tömörülés mindig is politikától függetlenül próbál érvényesülni, célkitűzéseik megvalósításához pedig például ők ültették egy asztalhoz a Mozgássérültek Országos Szövetségét és a Mozgássérültek Budapesti Egyesületét a hármas metró akadálymentesítése érdekében.

Balázs Péter Zombori Andrással dolgozott együtt, a kettejük munkájaként létrejött fotóinstalláció különlegessége az, hogy nemcsak a fotós, hanem a másik fél képei is a kiállítás részévé váltak. Péter egyébként a Rákóczi tér mellett lakik egy hatemeletes házban, amiben négy lift is van, és mint mondja, úgy költözött oda, hogy „ha már négy van, az egyik csak működik”.

Farkas Norbert / 24.hu
Rubi Anna, Zombori András és Balázs Péter. Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A házban azóta akadálymentesítették a bejárati ajtót és a kaput is, lejjebb szerelték a csengőt, direkt megkérdezték tőle, hány centi magasra tegyék, pedig ő még csak nem is kérte. Ez a fajta gondoskodás őt magát is meglepte, úgy látja, a puszta jelenléte felér egy érzékenyítéssel, még úgy is, hogy nem valami elit környéken lakik, hanem a nyolcadik kerületben.

A fotós emlékei szerint amikor beszélgetni kezdtek, egyre fontosabbnak tűnt számára, hogy előbb megismerjék egymást, és csak utána kezdjen fotózni, hiszen

anélkül csak képeket csinált volna és nem történetet fényképezett volna.

Közös munkájuk során igyekezett ott lenni minden olyan helyen, ahol mozgássérült párja gyakran megfordul, legyen az akár gyógytorna vagy valamilyen gyűlés helyszíne. Lényegesnek tartja, hogy a jövőben is folytatniuk kell az együttműködést, mert szerinte az eddigi ismeretségük nem feltétlenül elég ahhoz, hogy képeken keresztül kiderüljön, ki is a másik valójában.

Ez az elmúlt időszak igazándiból nem is munka volt, sőt, a projekt is száraz szó rá, mindez inkább arra volt jó, hogy ha nem is kilépjek a saját buborékomból, de legalább letöröljem az oldalát, és megnézzem, hogy másmilyen emberek hogy élnek

– mondta.

Hozzátette, azért elég józanító volt számára végigélni vele ezeket a heteket, és azt tartaná a legjobbnak, ha a kiállítás segítségével felhívnák az emberek figyelmét arra, hogy nem kell félni attól, hogy bármi olyat csinálnak, amit korábban nem, hiszen ha így indul el egy barátság, akkor ez a legjobb, ami történhet velük.

Balázs Péter hozzátette, neki azért sokszor munka volt az, ami a másik félnek nem, hiszen a rövid ujjaival nem éri el a fényképezőgép exponáló gombját, vagy ha igen, akkor nincs ereje megnyomni. Ezzel együtt nagy élmény volt számára, hogy ott volt vele Andris, mert biztonságot adott neki, hogy van vele otthon valaki, és bármi történik, a másik leveszi a fényképezőgépet a nyakából és segít neki.

Bevallotta, nincs kamerához szokva, de ettől függetlenül semmilyen élethelyzetben nem zavarta, amikor akár éppen fotósorozatot készítettek róla. A „többiekhez” képest Péter viszonylag aktívnak tartja magát, hiszen rengetegféle dolgot csinál, amellett, hogy dolgozik és különböző gyűlésekre is jár. A projekt kapcsán a művészetről pedig csak annyit mondott:

életművész vagyok én is.

A csoport másik tagja, Kisfaludi Judit azt mondta, neki fel sem tűnt az egész folyamat, hiszen a szemében ezek a hetek arról szóltak, hogy párjával rengeteget beszélgetett, a többi közt aktuális problémáikról. Szerinte épp ezért lett végül ilyen személyes a mű, mivel nem arra gondolt készítése közben, hogy társadalmi üzenetet ad át, hanem arra, hogy végre elmesélhet valakinek egy számára fontos történetet.

Farkas Norbert / 24.hu
Boros Ilona, Török Tünde, Rubi Anna, Zombori András, Balázs Péter és Kisfaludi Judit (balról jobbra). Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

A legjobban egyébként az tetszik neki, hogy a klasszikus érzékenyítéshez képest – amikor mozgássérülteket összegyűjtenek egy helyre, majd mindenki beszél a saját életéről – ez a projekt ugyanazt akarja elérni, de nem olyan direkt módon, és szerinte ez a megközelítés sokkal hatásosabb. A közös munka is egyébként úgy indult, hogy nagy szavakat használtak és óriási célokat tűztek ki, aztán rájöttek, hogy van ennek hétköznapibb és emberibb módja is.

Judit párja, Anna is hasonlóan emlékszik vissza az alkotói folyamatra, mint mondta, a találkozásaik során teljesen hétköznapi problémákat vitattak meg, eleinte nekilendültek, hogy miről is kéne szólnia a projektnek,

aztán jött az élet.

Mikor mindkettőjükkel történtek különböző nem várt események, úgy voltak vele, hogy inkább fagyizzanak egyet és beszélgessenek, aztán kezdjenek el dolgozni, végül pedig épp ezek a párbeszédek adták a munkájuk alapját. Andráshoz hasonlóan ő is úgy véli, ez a projekt biztosan nem kettejük kapcsolatának végét, hanem pont a kezdetét jelenti, hiszen mint mondta, rengeteg mindent kell még megbeszélniük.

A párok egymásra találása egyébként nem a szerencsén múlt, az ismerkedés ugyanis úgynevezett rapid randikkal kezdődött. A találkozókat különböző kávézókban tartották, ahol leültették egymással szembe a különböző feleket, majd tíz percenként mindenkinek beszélgető partnert kellett cserélni.

Ezekből kiderült, hogy többen nagyon egymásra hangolódtak, a második csere idején már 20-25 percre nyúltak a beszélgetések. A csoport egyik tagja úgy keveredett bele a kezdeményezésbe, hogy érdeklődésképpen ellátogatott az egyik ilyen találkozóra, majd odaült mellé az egyik művész, és annyira egymásra találtak, hogy mással már beszélgetni sem akartak, így végül ő is azt mondta, beadja a derekát.

Rubi Anna elárulta, hogy eleinte kicsit félt, mennyire lesz sikeres a projekt, mivel Svájcban korábban már csinált hasonlót, de

az nagyon más világ, hétköznapi szinten az embereknek nincs annyi problémája, mint itthon, ezért van energiájuk másra figyelni.

A kiállítás sikerét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a tárlat kurátorához többen is odamentek a megnyitón különböző személyes történeteikkel. Volt, aki csak annyit mondott, mennyire megható, amit látott, más pedig egyszerűen csak elmesélte neki, mit élt át, amikor korábban egy mozgássérült lányt kellett levinnie egy kávézó lépcsőjén.

Ezért azt szeretnék, hogy az emberek lássák, hogy ugyan nehéz megtenni egy lépést, ha nem ismernek egy másik közeget, de a projekt is megmutatja, hogy – ahogy Fekete Ádám a kiállítás megnyitóján fogalmazott – megéri, hiszen mindannyian esendőek vagyunk, csak van, akin jobban látszik, és van, akin kevésbé.

A Nem nagyon bírjuk egymást a falakkal című kiállítás december 30-ig megtekinthető a Három Holló kávéházban.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.