Kultúra

Apám nővé műttette magát, ezután ismertem meg igazán

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 11. 05. 15:00

„Kedves Susan, Érdekes hírem van a számodra. Úgy döntöttem, elegem volt abból, hogy az agresszív macsót játsszam, aki sosem voltam a lelkem mélyén” – így indult az az email, amiben a 76 éves Stephen Faludi beszámolt lányának arról, hogy nemváltó operáción esett át egy thaiföldi klinikán. Ekkor már évtizedek óta alig tartották a kapcsolatot, ám az Amerikában élő Susan hamarosan egy Ferihegyre tartó járaton ült, hogy megismerje a Stephenből lett Stefit. Budapesten még annál is több titokra és traumára bukkant, mint amennyire számított, végül Előhívás című könyvében írta meg egymásra találásukat, ami minden volt, csak egyszerű nem. Interjú Susan Faludival, a Pulitzer-díjas feminista újságíróval, aki szerint az identitás az önkeresés és az önpusztítás eszköze is lehet.
Korábban a témában:

Ha apja történetével egy regényben találkoznék, biztos azt mondanám: „Oké, azért ez egy kicsit túl lett tolva…”. Önnek is hihetetlennek tűnt elsőre?

Ó, számtalan olyan pillanat volt, amikor feltettem magamnak a kérdést: Ugye ezt most nem csak én képzelem? Apám férfiként igazi macsó volt egész életében, ellenségesen és arrogáns módon viselkedett a nőkkel. Így már önmagában a nemváltoztatását elég nehéz volt feldolgozni. Aztán mikor látogatni kezdtem Budapesten, láttam, hogy az ő kétségbeesett önkeresése különös metaforája az ország identitásválságának.

Arra kapott választ, hogy miért akart nővé változni, és hogy miért várt ezzel 76 éves koráig?

A nemváltoztató műtétje után nemcsak nekem küldött fotókat, de az egykori középiskolai osztálytársainak is. Az első reakció épp ez volt részükről: De hát miért várt ilyen sokáig? Én is többször megkérdeztem tőle, és a sok terelő válasz után egyszer azt mondta: ezt nem léphette meg, amíg egy család tagja volt. Előbb el kellett szakítania ezeket a kötelékeket, hogy képes legyen rá. Persze ez a magyarázat is sántít kicsit, mert a szüleim 1977-ben elváltak és utána egészen ritkán láttuk az apámat, míg 2004-ben meg nem írta, hogy nővé operáltatta magát. Szerintem gyűjtögette a bátorságát, és persze tisztában volt vele, hogy ha akkor nem teszi meg, később már fizikailag alkalmatlanná válik a műtétre. Ebben az értelemben tehát lépéskényszerben volt.

Korábban nem is biztos, hogy lett volna rá lehetősége, hisz az ezredforduló tájékáig a transzneműség egy egzotikus, földalatti szubkultúrának számított.

Olyasvalaki, mint apám, nem is nagyon tudott volna kellő információhoz jutni. Biztos sokat jelentett neki, hogy látta, mások is élnek ezzel a vággyal rajta kívül.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És sikerült nőként megszabadulnia a macsótól, akivel sosem érezte azonosnak magát?

Ha az olyan könnyen menne! Apám nemet váltott, nem személyiséget. Mindez csak megerősíti azt a feminista meggyőződésemet, hogy kevéssé határoz meg minket önmagában a tény, hogy férfiak vagy nők vagyunk. Egy sor egyéb tényező játszik még szerepet a személyiségünk formálásában. Persze apám is formálódott, a műtét után nyitottabb lett, könnyebben kommunikált, és egy ici-picit jobban odafigyelt másokra. De szerintem csak azért, mert végre képes volt megengedni magának ezt a viselkedést. Talán az is közrejátszott, hogy hosszú idő után újra felvettük a kapcsolatot, küszködtünk egymással, aztán szép lassan elmélyültek a beszélgetéseink.

De mi motiválhatta? Lehetett benne olyan, hogy figyelmet akart kiprovokálni ezzel?

Szerintem sokféle motiváció állt a döntése mögött. Annyi embertől hallottam ezt az érvet: „Apád csak azért váltott nemet, hogy magára vonja a figyelmedet. 27 éven át nem beszéltetek, és biztos azt gondolta, hogy így újra megnyerheti magának a feminista lányát.” Ám ez szerintem legfeljebb járulékos eredmény volt, nem hiszem, hogy alávetette volna magát ennek az egésznek azért, hogy velem kapcsolatot létesítsen.

Csak abból tudok kiindulni, amit mondott nekem: ő kisgyerekkora óta úgy érezte, hogy belül nő.

Erre rakódhattak rá egyéb indokok, például az, hogy valamiképpen megszabaduljon azoktól a bűnöktől és erőszakos tettekről, amiket férfiként követett el. Bocsánatot akart nyerni, kitörni az életre szóló elszigeteltségből, mert ő is szeretetre és törődésre vágyott. Kicsit tragikus, hogy mindezt a nővé válástól remélte.

Miért?

Mert enélkül rég felvehette volna a kapcsolatot a gyerekeivel, találhatott volna egy utat a bocsánatkérésre. Mindez férfiként is nyitva állt a számára, csak kérnie kellett volna. Úgy tűnik, ő mégis azt érezte, hogy valami radikálisat kell tennie ahhoz, hogy képes legyen erre.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ha apjára gondol, mi az első kép, ami beugrik: a nőé vagy a férfié?

Érdekes, mindkettő egyszerre. Ha valakit ennyire régóta ismerünk, nem a neme határozza meg elsődlegesen a hozzá fűződő viszonyunkat. Az utolsó 12 évében Stefiként ismertem, így mindenekelőtt így, nőként gondolok rá. De természetesen a gyerekkori emlékeim sem törlődtek ki apámról, Stephenről.

A könyvben pár sokkoló gyerekkori emléket is leír, amikor még macsó apja betört az otthonukba és késsel támadt anyja új barátjára. Túl tudott lépni a dühön és a félelmen? Képes volt megbocsájtani?

A megbocsájtás bonyolult folyamat. Van ez a vágyfantázia, hogy megbeszéljük, miért haragudtunk évtizedekig egymásra, tökéletesen kibékülünk, majd elsétálunk kézen fogva a naplementébe, és jöhet a „Vége”-felirat. Mi sosem sétáltunk el a naplementébe apámmal, de jobban megértettük és elfogadtuk egymást.

Még mindig hatalmasakat vitáztunk, ám a halála előtti utolsó pár évben tényleg közel éreztem magamhoz, és azt hiszem, úgy láttuk egymást, ahogy korábban sosem.

Ez hatalmas ajándék volt számomra. Gyakran elgondolkodom, vajon megtörtént volna-e mindez, ha nem operáltatja át magát. És általában arra jutok, hogy nem. Ez esetben apám minden bizonnyal anélkül halt volna meg, hogy lett volna esélyünk igazán megismerni egymást.

És ő maga akarta, hogy könyvet írjon róla?

Igen, rögtön az első alkalommal megkért, mikor felhívott a műtétje után. Aztán az évek alatt többször számon is kérte rajtam, hogy megígértem, megírom a történetét.

De vajon miért vágyott rá, hogy az egész világnak kiteregesse a titkait? Tudnia kellett, hogy nemcsak kellemes dolgok lesznek benne.

Ezen én is sokat gondolkodtam, hiszen apám hihetetlenül szerette uralni a történeteket és a képeket, amiket a külvilágnak mutatott. Imádott szakmájáról, az előhívásról és a retusálásról beszélni, és ez volt a kedvenc mottója: „Egy profi csak annyit tesz láthatóvá a képen, amennyit láthatóvá akar tenni”. Ennek a mondatnak megfelelően élte az életét is.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

Ebben a könyvben viszont nagyon nem ez a helyzet.

Valóban, és az a különös, hogy ezzel még büszkélkedett is. Mikor Budapesten sétálgatva ismerősökbe futottunk, úgy mutatott be, hogy nemcsak a lánya vagyok, de egyben kíméletlen újságíró is, aki mindig lerántja a leplet a kellemetlen valóságról. Majd büszkén hozzátette, hogy most épp róla írok könyvet. Ezt a kettőt együtt nehéz lenne máshogy értelmezni, minthogy vágyott rá, hogy valaki végre tegye láthatóvá azt, amit ő nem tudott felfedni. Akarta, hogy őt lássák végre. Szerintem részben ez tette vonzóvá számára a nővé válást is. Mikor először látogattam meg Budapesten, körbevezetett a házon, és sorra nyitotta ki az ajtókat, feltárva a szobákat, szekrényeket és gardróbokat és fiókokat. Meg tudta mutatni a női ruhákat, a sminket és a fotókat, de az igazi titkai sokkal mélyebben rejtőztek. Ezeket ő nem tudta megmutatni, ezért engedte át a története elmesélését.

És volt lehetősége olvasni a könyvet a halála előtt?

Mikor a vége felé jártam, átküldtem neki a csaknem végleges szöveget, majd telefonon elújságoltam, hogy egy nagy kiadó fogja megjelentetni. „Ó, ez fantasztikus” – lelkendezett, aztán soha nem reagált a szövegre. Valószínűleg meg sem nyitotta a fájlt.

Félelemből?

Szerintem inkább azért, mert pontosan tudta: ha elolvasná, képtelen lenne szó nélkül hagyni. Beütött volna a kontrollmániája, ő viszont azt akarta, hogy teljes maradjon a történet, ezért inkább távol tartotta magát. Elképesztően bátor gesztus volt a részéről. Én nem biztos, hogy képes lettem volna rá.

Érdekes, hogy az apja az identitása összes elemét megtagadta élete folyamán. A családját, a zsidóságát, a férfi mivoltát, egyedül a magyarságát vállalta büszkén a végsőkig. Erre vajon mi a magyarázat?

Ez tényleg nagyon különös. Miután visszaköltözött Magyarországra, az első dolga volt, hogy egy hatalmas zászlórudat állítson a kertben. Akkorát, amekkora a parlament előtt áll, azon lobogott a magyar trikolór. Mindez a gyerekkorában gyökerezik, amikor a család próbált beilleszkedni, de sosem érezhette magát száz százalékig magyarnak. Apám annak a zsidó generációnak a tagja volt, akik hittek benne, hogy elfogadják őket, ha teljesen asszimilálódnak, lobogtatják a zászlót és ünneplik a nemzeti hagyományokat, történelmet és ételeket. Apámnál élete végéig megmaradt ez a rajongás.

Ez a nemzeti öntudat a zsidótörvényeket és a holokausztot is túlélte.

Mint mindenben, apám ebben is ellentmondásos volt. Egyfelől ott az érv, amivel ő indokolta a hazaköltözését: ez az otthona. Az otthon nem mindig vidám hely, de ő ezt ismerte és itt érezte legkevésbé idegennek magát. Ugyanakkor volt benne egy adag lázadás is. Gyakran megesett az operációja után, hogy sétáltunk a járdán, és a szembe jövő idősebb nénik szúrós tekintettel végigmérték, mire ő csak még jobban kihúzta magát, és felszegett fejjel haladt tovább. Elámultam, honnan jöhet ez az önbizalom. Még az is lehet, hogy a hazaköltözésben benne volt a gesztus: „Nem fogadtatok el zsidóként, hát nézzétek, most itt sétálok transznemű nőként!” Szóval nem tudom, hogy mindez lázadásból vagy konformizmusból fakadt. Mivel apámról van szó, szerintem a kettő egyszerre. Világ életében az ellentmondások embere volt.

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

És miben hasonlít apja önkeresése az ország identitásválságához?

Ez a párhuzam már az első látogatásomkor mellbe vágott. A kétségbeesett önmeghatározási kísérletek, hogy ki a magyar, és ki nem, a történelmi áldozattudat, a Trianon fölötti agonizálás – ezeket apám is mind produkálta.

„Megcsonkították az országot!” – üvöltötte nekem nem sokkal azután, hogy hazajött a thaiföldi klinikáról, ahol megcsonkíttatta magát.

Számomra ez rávilágított az identitás Janus-arcúságára. Az identitás kutatása lehet felszabadító, mint a feminizmus vagy az LMBT-jogok esetében, amikor az önismeret eszközévé válik. Ugyanakkor az identitásnak van egy pusztító oldala is, amikor nem önmagunk mélyebb megértét szolgálja, ám könnyen idegengyűlöletbe fordul. Magyarországon gyakran ütköztem abba, hogy a komoly munkával kreált nemzeti identitással próbálnak elfedni fájdalmas valóságokat, és elkerülni a múlttal való szembenézést. Apám is ezt az giccses, dagályos nemzeti identitást emelte piedesztálra, ami sosem veszélytelen, mert könnyen kisarjad belőle az erőskezű vezér vágya, vagy a társadalmi bűnbakképzés. Akár Magyarországon, akár az Egyesült Államokban. Döbbenten olvastam, hogy a magyar kormány betiltotta a genderszakokat az egyetemeken.

Az érvük az, hogy támadást jelentettek a hagyományos értékekre és férfi-női szerepekre, meg hogy a genderszak amúgy sem tudomány, hanem ideológia.

Látszik, hogy a döntéshozók sohasem ültek be ilyen képzésre, mert a legtöbb humán diszciplínához hasonlóan, ez is tartalmaz történelmet, pszichológiát, kultúrát. Ha pedig megfordítjuk a kérdést, minden tudományágnak megvan a maga ideológiája. Ilyen értelemben a történelem és az irodalomelmélet sem teljesen egzakt tudomány. Akkor most azokat is elkezdik sorra betiltani? Amúgy az is ideológiai döntés volt, hogy a nőket évszázadokon keresztül kiszorítsák a történelemből. A „gender studies” a nők helyzetét vizsgáló „women studies”-ból nőtt ki, ami épp arra a belátásra épült, hogy talán mégsem helyes, ha a tudomány csak a társadalom felét tanulmányozza. Addig rejtett világokat nyíltak meg előttünk, olyan emberi élmények kerültek fókuszba, amiket évszázadokig gondosan elfedtek előlünk a társadalmi előítéletek.

Most viszont mintha világszerte reneszánszát élné a macsó, nacionalista politikai kultúra. Milyennek látja a jövőt ebben a tekintetben?

Beleborzongok, ha arra gondolok, mi következik, ha esetleg Trumpot újraválasztják két év múlva, ezért is rettentően fontos a november 8-i időközi választás. Persze van jó oldala is Trump sikerének, hiszen egészen új lendületet adott a feminizmusnak. Már elnöksége első napjaiban is így volt, mikor háromszor annyi nő ment ki tüntetni ellene, mint ahányan részt vettek a beiktatásán.

Azóta is rekordszámú nő indul hivatalért, soha ennyi női jelölt nem nyert előválasztásokat a kongresszusi helyekért, beindult a #Metoo-mozgalom és általában véve politikailag sokkal aktívabbak lettek a nők.

Trump megválasztása előtt a feminizmus egyfajta uborkaszezont élt, olyan kérdésekről folyt a vita, hogy vajon feminista dolog-e push up melltartót hordani, vagy sem. Ma már nem ez van a fókuszban, hiszen konkrét veszélyek ellen kell felszólalni, például, hogy a Trump-adminisztráció ne lazíthassa fel a szexuális zaklatással kapcsolatos törvényeket, ne ültethessen a Legfelsőbb Bíróságba olyat, aki betiltja az abortuszt, és ne vethesse vissza az egyenlő bérek terén elért eredményeket.

Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu

vissza a címlapra
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.