Úgy tűnhet, messziről indulok, de ígérem, lesz értelme, kezdjük tehát médiaismereti gyorstalpalóval: mi a különbség az újságcikk és a PR cikk között? Az újságcikket témaválasztásában és tartalmában legfeljebb önnön ízlése, értékrendje és véleménye által befolyásolt szerző írja saját név alatt, a tényeknek utánajárva, az azokhoz fűzött véleményeit vállalva, negatívumokat nem elhallgatva, a cikkért pedig pénzt a munkaadó médiumtól kap darabáron, vagy a havi bérezése részeként. A PR cikk ezzel szemben azért születik, mert azt XY megbízó egy termék vagy szolgáltatás népszerűsítésére megrendeli, a témára javaslatot tesz vagy konkrétan megszabja azt, értelemszerűen a reklámozni vágyott termékkel kapcsolatosan. A termék nyilvánvalóan csak pozitív színben tűnhet fel az elkészült tartalomban, amelynek megírásáért a szerző a megbízótól kap külön honoráriumot, a megjelenésért pedig a médium is reklámbevételre tesz szert. A cikk a szerző megjelölése nélkül, jellemzően a fizetett megjelenést jelző X-szel a címben jelenik meg a reklámtörvénynek megfelelően. Ettől még lehet érdekes, tartalmas, szórakoztató és hasznos, de ezzel együtt is a megrendelő üzeneteit közvetíti és céljait szolgálja, így igazságtartalma is megkérdőjelezhető. Nos, a Bohém rapszódia ilyen értelemben nem játékfilm, hanem egy két órásra nyújtott PR-klip: színes-szagos renomédarab sziporkázó főszereplővel, a zene ellenállhatatlan sodrásával, csak éppen hamukázva.
Aligha kell részletekbe menően ismertetnem a történetet, és elspoilerezni sem igen tudok semmit: a sztori indulásakor Freddie Bulsara még szüleivel lakik, reptéri csomagokat pakol, extravaganciájáról legfeljebb egyéni öltözködése és az árulkodik, hogy dizájnt tanul. Apjával hűvös a viszonya, többre vágyik, mint a tisztes bevándorlólétre intő apa, és családjának gyökereit szimbolikusan is szaggatja: párszi keresztnevét, a Farrokhot otthon sem használja szívesen. Egyik éjszakai kimaradása többszörösen is történelmi jelentőségűvé válik: a Smile zenekar koncertjén megismeri élete majdani szerelmét, Maryt, és a későbbi Queen tagjait is, a Smile-ból ugyanis épp e koncert után lép ki a frontember, Freddie pedig kap az alkalmon, hogy beajánlja magát. Nemigen veszik komolyan a fura külsejű, kapafogú fiút, amíg ott helyben nem énekel egy sort a banda tagjainak – ami, persze, beválik, és együtt, de még Smile néven folytatják tovább.
A Smile-ból hamarosan Queen lesz, Bulsarából Mercury, Maryvel szárba szökken a nagy szerelem, Freddie pedig hamarosan meggyőzi a zenekart, hogy gondolkodjanak nagyban: komoly anyagi áldozatot hozva felveszik első lemezüket, amire aztán felfigyel egy neves menedzser. Beindul a biznisz, Freddie elementáris színpadi viselkedése vonzza a népet, gigaslágert követ gigaslágert, világ körüli turné, rocksztárélet, miegymás. Freddie el-elfelejt hazatelefonálni Marynek, egyre többször landol az ágyában egy-egy kapható fiatalember, mígnem előáll a témával Marynek is, mondván, biszexuális, amit Mary finoman homoszexuálisra pontosít, és baráti alapokra helyezik át kapcsolatukat. Freddie eddigre világsztárrá válva csukafejest ugrik a legvadabb partiéletbe, emberi értékítélete meg-megbicsaklik, de persze zenei zsenije tovább ragyog, és a Queen minden veszekedés ellenére is csúcsokat döntöget – míg kishíján szét nem szakítja őket Freddie szólókarrierje, amit aztán a Live Aid mindent elsöprő sikere homályosítson el.
Hogy mindez a valóságban hogy is volt (nem így), arról egy későbbi cikkben tervezek hosszabban írni, már csak azért is, mert játékfilmen dokumentarizmust számon kérni egy kritikában elég nagy kapufa lenne. De azért amellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy ha a filmet életrajzi alkotásként hirdetik, amelynek célja elmesélni a Queen és Freddie Mercury különleges és megismételhetetlen történetét, akkor a néző elvárhatna bizonyos mértékű történelmi hűséget azon túl is, hogy a színészgárda drag queeneket meghazudtoló pontossággal imitálja a létező karakterek külsejét, gesztusait, viselkedését. Amiben egyébként nincs hiba: Rami Malek az utolsó rezdüléséig tökéletesen átlényegült Freddie-vé, és a zenekar többi tagjának külseje is annyira stimmel, amennyire csak CGI nélkül lehet.
Ám Freddie-t leszámítva – akinek a személyiségéről is kiderül legalább néhány dolog, még ha felszínesen is – mindenki máshoz csak külsőre ilyen hűséges a film. Brian May, John Deacon és Roger Taylor üres papírmasé marad, akikről emberileg csak annyit tudunk meg, hogy szemben a frontemberrel ők végig NAGYON RENDES CSALÁDOS EMBEREK maradtak, akik mézes teánál durvább ital vagy kábítószer közelébe sem kerültek, és egyetlen rajongót sem pocsékoltak meg egy erősebben sikerült koncert után. Nem beszélve arról, hogy szemben Freddie összeférhetetlenségével bennük a primadonnaság nyomai sem mutatkoztak, és olyan gyakorisággal emlegették a „család” szót a zenekar vonatkozásában, mintha az csilliomodik Halálos iramban-filmet néznénk.
A film készültét kicsit is ismerve nem meglepő ez a helyzet: a Queen még élő tagjai nyakig benne voltak a Bohém rapszódia-projektben, és iparági beszámolók szerint bizony, nem csak kedves szemlélődőként, hanem kőkeményen beleszólva abba, hogy melyek legyenek a film fókuszpontjai, és nyilvánvalóan abba is, hogy kiről milyen képet fest a film: jótékonyan homályost, angyalit. Ugyanitt lásd a PR-ról szóló bevezetőt, ugye. A forgatókönyv valósághoz képesti változtatásaival önmagukban nem lenne nagy gond, játékfilmbe sok minden belefér, ám itt ezek a film üzenetére, és vele a minőségére is kihatottak, finoman fogalmazva is őszintétlenné – ha nem akarok ennyire PC lenni, azt is mondhatnám: hazuggá – tették az alkotást, sok esetben pedig olcsó hatásvadászattal szappanoperává silányítottak drámai tényeket. Egy AIDS-diagnózis ekkoriban halálos ítélet, mennyire kell hullarablásig menően ízléstelennek lennie egy forgatókönyvírónak ahhoz, hogy a szkript dramatugiai bonbonjaként használva pont a Live Aid egyik főpróbáján ossza meg Freddie betegsége tényét a zenekarral? (Ami, mondanom sem kell, nem ekkor, nem így történt.)
Ezek után az olyan blamákat már szinte említeni is felesleges, mint, mondjuk, a párbeszédek tökéletes életszerűtlensége. Rengeteg, rengeteg méltatlan, szinte gyomorforgató húzása van a filmnek, ami ügyetlenül csomagolt homofóbiát vegyít nevetséges prüdériával és vásári olcsósággal, ugyanakkor ezzel együtt sem tudtam szívből utálni, az óvatlan néző meg a felsoroltakat jó eséllyel észre sem fogja venni – hacsak nem keményvonalas Queen-rajongó. Ugyanis egyvalamit a Bohém rapszódia tagadhatatlanul fergetegesen csinál: a show hibátlan. Van olyan hibátlan, hogy ha akarom, simán elvonja a figyelmemet a film mögött húzódó PR-megfontolásokról és ízléstelenségekről, hogy megbocsássak ezt-azt, ha nem is mindent.
Rami Malek olyan briliáns Mercuryként, a dalok olyan kortalanul átütők, a koncertképeket pedig olyan hibátlanul koppintották le, hogy az simán elsodorja a nézőt, engem is elsodort, a Live Aid képein úgy picsogtam a gyönyörűségtől, mint egy ovis, és megértem, ha a néző nem akar belegondolni az üzenetekbe, nyilván sokkal jobb a Don’t Stop Me Now-ra rázni a hajunkat. A film tehát bombasiker lesz, csak a jelentéseken és háttéren lovagló néhányak, no meg a kritikusok fognak majd azon sajnálkozni, hogy milyen töketlen, szembenézésre képtelen vénemberek lettek az egykori bátor rockistenekből, akik nem hitték el, hogy a renoméjuknak ez a kamuzás sokkal többet árt, mint az igazság ártott volna.
Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody), brit-amerikai zenés filmdráma, 134 perc, értékelés: 6/10
Kiemelt kép: Fórum Hungary
