Ha egy bűnügyi film egyetlen helyszínen játszódik és 141 perces, akkor vagy nagyon gyenge kezű vágók dolgoztak az anyagon, vagy a nagybetűs Művészkedés minősített esetéről beszélhetünk. Egyik lehetőség sem túl rokonszenves, ezért a Húzós éjszaka az El Royale-ban rendkívül gyanúsnak tűnt. A legjobb és legfontosabb hír: ha a hosszú játékidő nem is teljesen indokolt, azért érthető, hogy Drew Goddard miért kerekített ekkora feneket rendezői visszatérésének. Művészkedik, valóban, de semmiképpen sem ellenszenvesen: munkája ízig-vérig konceptfilm, amely elsősorban a bűnügyi műfajok kedvelőit csigázhatja fel, mert éppen ezeknek a műfajoknak a katalógusát és kommentárját kínálja.
A címben szereplő, valaha szebb napokat látott szálloda Kalifornia és Nevada állam határán áll. Ide érkezik a történet elején, valamikor a hetvenes években négy teljesen különböző ember: egy enyhén szenilisnek tűnő pap (Jeff Bridges), egy idegesítő porszívóügynök (Jon Hamm), egy jobb sorsra érdemes énekesnő (Cynthia Erivo) és még egy nő (Dakota Johnson), akiről nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy nagyon bunkó mindenki mással. Rajtuk kívül az ideggyenge portásfiú (Lewis Pullman) játszik fontos szerepet, valamint Chris Hemsworth, akinek a többi figurához fűződő viszonyáról vétek lenne bármit is elárulni.
Azt viszont elárulhatom, hiszen az előzetes is célzott rá, hogy a figurák közül nem mindenki az, akinek mondja magát. A felütésben megtudjuk, hogy az El Royale-ban évekkel korábban elástak egy nagy táska mocskos pénzt. Azt várjuk, a folytatásban a Cluedo című társasjáték átdolgozását kapjuk, ahol nem tudhatjuk, melyik szobában van a pénz és ki ér oda a leghamarabb. Ám a szajré megszerzése csak az egyik cél a filmben – mint kiderül, mindenkinek van valamilyen rejtegetnivalója és sajátos elképzelése arról, mit vagy kit kell elintézni a szállodában.
A történet viszont voltaképpen lényegtelen. Minden szál sablonokból építkezik, teljesen szándékosan. Az elsősorban íróként aktív, Joss Whedon és J. J. Abrams köpönyegéből előbújt Drew Goddard első rendezéséhez, a Ház az erdő mélyénhez hasonlóan ezúttal is a műfaji sémák halmozása és kifordítása az alkotói cél. A Ház az erdő mélyén olyan metahorror, amelyben Goddard a slasher fantasztikumot nélkülöző alműfaját helyezte el egy tágabb, fantasztikus horrorkeretben, ezáltal fogalmazva meg precízen azt, ő hogyan gondolkodik a rémfilm műfajáról.
A Húzós éjszaka az El Royale-ban ugyanerre a receptre épül, de ezúttal a bűnügyi műfajok enciklopédiáját ütötte fel az író-rendező. Az álruhába és álnevek mögé bújt karakterek valódi személyazonosságát a bűnügyi zsánerek adják: a Detektív, a Gengszter, a bajba jutott Thrillerhősnő és a bűn mocsarába süppedt Noirbalek adják egymásnak a kulcsot a szállodában. Hogy ki éli túl az estét, az Goddard szerint az egyes bűnügyi zsánerek életképességét is bizonyítja a kortárs mozis közegben. Megint csak tartózkodnék a fordulatok leleplezésétől, de sokatmondó, hogy a szerző éppen a krimik szokásos hősét, a nyomozót írja ki leghamarabb egy puskalövéssel a történetből, utalva rá, hogy az intellektuális rejtvényfejtésre épülő klasszikus krimi mára teljesen kikopott a mozikból, de jobbára a tévéből is.
Goddardnak ugyanakkor nincs igazán egyedi stílusa. Bűnügyi zsánertalálkozójának modorát a Coen testvérek abszurdba hajló, cinikus humorából, valamint a felbontott időrenddel és éles fejezetváltásokkal operáló tarantinói szerkesztésmód alapján keveri ki, és egyiket sem nevezhetjük különösebben friss formulának. Ugyanakkor rendezőként magabiztosan és elegánsan imitálja ezeket a stílusokat, néhány kép vagy egy-egy jelenet erejéig pedig mintha a saját hangját is kihallanánk az idézetek közül: amikor fétisszínészét, a Charles Manson-i ihletésű szektavezért játszó Chris Hemswortht veszi a kamera, a posztvalóság korának pszichedéliáját és büszke bálványimádatát ötvöző, jellegzetesen 2018-as pillanatok tanúi lehetünk.
A földkerekség legvonzóbb férfijaként, egyben aljas rohadékként tündöklő Hemsworth ugyanúgy jutalomjátékot játszhat, ahogy a korábbi nagy szerepét, a Mad Men agyafúrt és titkolózó reklámosát parodizáló Jon Hamm vagy az életveszélyes vén rókákat évtizedes rutinnal megformáló Jeff Bridges. Egyedül Dakota Johnson és a figurája teljesen súlytalan a filmben, a tűzrőlpattant énekesnőt játszó, a sorozatokból éppen idén mozifilmekre átnyergelő Cynthia Erivo viszont egyenrangú partnere az ismert sztároknak. Ráadásul gyönyörűen énekel, a produkciójával pedig egy-két valóban érzelmes momentumot is csempész a precíz óraműként ketyegő, hűvös történetbe. Bónuszként váratlanul Xavier Dolan, a cannes-i filmfesztivál kedvenc filmrendezője is megjelenik, ez a cameo pedig már tényleg mintha csak a filmszakos egyetemisták elkápráztatása miatt került volna a filmbe.
Jóllehet a Húzós éjszaka az El Royale-ban elsősorban pont a filmszakos egyetemistáknak és más vájtfülű, a bűnügyi műfajok történetével és elméletével is szívesen ismerkedő nézőknek szól, azért bőven van annyira izgalmas, látványos és akciódús, hogy bárki mást is elszórakoztasson. Nyilvánvalóan így is túl hosszú, és főleg a végjáték szentimentális pillanataira nincsen semmi szükség. Drew Goddard nem kifejezetten jó ízlésű, de agyas és folyton kombináló rendező, aki – ezt ne felejtsük el – ezúttal nem a következő Marvel-szuperhősfilmet vagy Star Wars-folytatást rendezte meg, hanem a saját koncepcióját tudta megvalósítani. A mai Hollywoodban ez önmagában elismerésre méltó teljesítmény.
Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at El Royale), 2018, 141 perc. 7,5/10
