Az új könyvébe korábbi előadásai szövegei kerültek bele. Az egyikben mond is egy olyat, hogy önnek a tisztításban való segítségnyújtás a feladata ebben a világban. Feltételezem, ez már az éneklésben is benne volt, de azért eltartott egy ideig, amíg ez össze is állt. Hogy nézett ki ez a folyamat?
Igen, azt szoktam mondani, hogy én tulajdonképpen egy mentális és lelki takarítónő vagyok – de egyáltalán nem így indult. Ötévesen azt mondtam a családnak, hogy én színész-költő-festő-író leszek, de legfőképpen színész. És már akkor elkezdtem tudatosan készülni a Színművészetire, elkezdtem magamat arra trenírozni, hogy egy színésznek jó memóriája kell legyen, így tizennyolc éves koromra kétszáz verset és huszonöt monológrészletet tudtam fejből. És mégsem sikerült előszörre, másodszorra, harmadjára sem a felvételi. Ez eléggé meggyötört, viszont az utolsó színművészetis felvételimen megdicsérték a hangom, amiről én azt gondoltam és úgy is hívtam, hogy medvehang, és medvehanggal nem lehet énekelni. És akkor egyszer csak megdicsérték, hogy micsoda gyönyörű nagy, született hang. Engem meg annyira meglovasított ez az egyetlen dicséret, hogy elkezdtem zeneiskolába járni, és egy év után vettem a bátorságot, hogy felvételizzek a jazzkonziba.
Nagyon sokáig csak színpadban gondolkodtam, az előadóművészet érdekelt, csak a Művésznő karakterben gondolkodtam. Huszonnyolc éves voltam, amikor először elmentem egy asztrológushoz, aki rögtön azt mondta, hogy „a kilences házadban a Nap: gyógyító-tanító szolgálat”. Én meg mondtam, hogy persze, a művészeten keresztül, erre ő: nem-nem, direkten. Nem is foglalkoztam vele, sőt, pár évvel később elmentem egy másikhoz, aki pepitában ugyanezt mondta, de még akkor is legyintettem rá. Valójában az igazi fordulópontot a Nők Lapja Café-s (NLC) munkám hozta, amit meg a Megasztárnak köszönhetek. Ott elindult egy válaszadói rovatom, és olyan elképesztően sikeres volt, hogy engem is meglepett, meg az egész NLC-t is, ami akkor még egy picike induló oldal volt. Azt is mondhatom, hogy a NLC felemelkedésének voltam a segítője. Ezt aztán az oldal meg is hálálta, mert az első két könyvemet ők adták ki.
Ekkor kezdett el mélyebben belemenni a témába.
Igen, mert úgy másfél év és több száz levél után azt vettem észre, hogy elkezdtem magamat ismételni. Úgy éreztem, hogy most vagy elkezdek hozzá tanulni, mert most már a józan paraszti ész, szív, lélek már kevés, vagy kiszállok. És akkor megkérdeztem a saját lelkemet, hogy mit csináljak, és egyértelműen azt kaptam, hogy csináljam tovább. A miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemen tanultam tovább, ami zavaros akkreditációjú intézmény volt ugyan, viszont ugyanazzal a követelés-rendszerrel, mint, mondjuk, az ELTE. Ott tanultam három évig, meg utána a Dr. Vlagyimir Komin Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézetben egy évet, tehát négy évig tanultam pszichológiát, és mellé egy csomó más holisztikus módszert.
Ezek adtak azért egy szintlépést, illetve az iskola mellett, ami a legtöbbet adta, az a saját magam fanatikus öngyógyításra törekvése. Még huszonkilenc évesen egy betegség kapcsán elkezdtem a kineziológiai oldásokat, és tizenhét éven át minden hónapban oldattam magam, mint egy mániákus, mellette elkezdtem felfedezni a sok-sok más módszert, a pszichodrámát, családállítást, az agykontrollt, a neurolingvisztikai programozással is elkezdtem barátkozni, jött a théta healing, holographic healing, a jóga irányzatok és sorolhatnám a végtelenségig. És ahogy elkezdtem elmélyülni a gyógyító-tanító szolgálatban, egy idő után már nem is a probléma izgatott, hanem a tendenciák, hogy mik a kor legütősebb problémái és elkezdett vonzani a nőtársaimon való segítség.
Amit azok az asztrológusok említettek.
Így van. Összességében majdnem negyven voltam, mire elfogadtam a sorsomat, és azt mondtam, hogy észre kell venni, hogy az egyik vonalat zárja be a sors, és folyamatosan akadályoztatva van, a másikat meg nyitja ki, és nemhogy akadályok nincsenek, hanem sikerek vannak és nyílik magától, akkor azt kellett mondanom, hogy oké, meghajlok a saját sorsom előtt. Ma már azt gondolom, hogy a Maslow-féle szükségletpiramisnak nem is az önmegvalósítás a csúcsa, hanem a szolgálat, ami már nem is a piramis csúcsa, hanem nyitás egy másik minőség felé, és tudom, hogy addig lesz ez sikeres amíg ezt szolgálatból csinálom, mert én ehhez kapom a segítséget.
Igenis van olyan, hogy valaki ki van egy feladatra választva, nekem a nő társaim segítése, tisztítása és felemelése a sorfeladatom. Rengeteg nő nem tudja, hogy milyen elképesztő erő van a vértestvéri közösségben, nagyon sok nő csak azt a női kapcsolódási minőséget ismeri, amikor a munkahelyi szurkálódás megy, az én kurzusaimon, táboraimban pedig ennek még csak az írmagját sem látod, ott olyan valódi, mélyről jövő, óriás asszonyi erőben gazdag kapcsolódás van, amit ha egyszer megtapasztal egy nő, akkor szerintem örökre függő marad. Az egyik nagy tanítóm, Elizabeth Davis írja, hogy
És az éneklés?
Hosszú volt az út a Gyógyító-Tanító karakterig, de azért meg tartottam a Művésznő karaktert is, sőt, van egy Mágus karakterem is, ezt idős koromra fogom jobban kibontani, és van egy Kereskedő karakterem, amit akkor aktiváltam, amikor létrehoztam az ujegyensuly.hu-t. Ehhez olyan új énminőségeket kellett aktiválnom, amivel addig nem foglalkoztam, de tudtam, hogy ez kell ahhoz, ha a szolgálatban szintet akarok lépni, ha szeretnék egy rendszert, sőt, egy birodalmat felépíteni, márpedig azt az utasítást kaptam, hogy segítsek kiépíteni Magyarországon az önismereti köröket. Mert ennek az országnak ébredni kell, mert különleges nemzet, csak most szuszókázik. Alszik, ahogy az országnak, de nem csak ennek az országnak, hanem az egész bolygónak kb. a hetven-nyolcvan százaléka még alszik spirituális értelemben.
Mindezek mellett tudom, hogy vissza fog jönni az éneklés, és karban tartom a hangomat, rendszeresen hangképzek, néha vannak koncertjeim is, és azt is tudom, hogy ezzel is fogok egy nagyon izgalmas dolgot majd csinálni, aminek már májusban megcsináltam az alapjait: egy zenés gyógyszínházat. Tehát beviszem a gyógyítást, a spiritualitást, a zenét, az önismeretet, interaktivitással összekötve a színházba.
Ez az egész, mondjuk így, önismeret-téma az ezredforduló óta már nagyon népszerű itthon is, de azért húsz-harminc éve ez nem volt még így. Hogy talált rá erre a világra olyan korán?
Még javában a rendszerváltás előtt, amikor jazzkonzis voltam, a hangképzés tanárnőmnek hazajött Amerikából egy barátnője, aki szintén operaénekesnő volt, ő Duba Ibolya vagy Iby Duba néven ismert. Ő annak a Dr. Hurtaknak volt a tanítványa, akit jelenleg a spirituális világ egyik legnagyobb mestereként tartanak számon. Így amikor Iby Duba körülbelül harminc évvel ezelőtt hazajött, olyan tudást hozott, ami akkor itt még csak írmagjában sem volt jelen, és én, mint a szivacs, szívtam be megrészegülten. Utána jött Szepes Mária néni, és emlékszem, volt az életemben tíz olyan év, amikor szépirodalmat nem is vettem a kezembe, annyira faltam az ezo-spiri könyveket.
Miért pont akkor fordult rá Magyarország erre az útra, amikor?
Sokan, ugye az ezredfordulóra tették a világvégét, aztán jött a maja-őrület, hogy 2012. december 21-én jön a világvége. És valóban, 2012. december 21-e világvége volt, csak annyira belesüppedtünk az anyagba, hogy azt gondoltuk, az anyag szintjén lesz világvége is. Valóban az ezredfordulóra tehető, hogy az ember az emberiség elérkezett az anyagba szakadtság legaljára. Miközben az ember az összekötő az égi és a földi birodalom között, ahogy Weöres Sándor írja, mi vagyunk a létra a szellemi és a földi között, annyira a létra aljához kerültünk, Úgyhogy a globális szellemi minőségre való kiéhezettséget láthatjuk abban, hogy a legtöbbet eladott könyvek dobogóján ott van az ezo-spiri-önismereti-pszichológiai. És nyilván ez kellőképpen kitágítja a piacot.
Valóban, talán ez a terület a legingoványosabb talaj: még ha valaki érdeklődne is, az ezo-spiri terület tele van minimum pénzhajhász csalókkal, de sokszor egyenesen életveszélyes dolgokat hirdetőkkel. Mit lehet ezzel kezdeni?
Egyrészt a törvények törvénye szerint úgyis azt találod meg, aki által neked fel kell ébredned. Én is voltam olyan Tarot kártyajósnál, aki által olyan döntést hoztam, amit körülbelül húsz évig bántam, és csak pár éve sikerült letenni, hogy már nem bánom. Azóta sem jártam jósnál, és nem is fogok, sem látók és hasonlók véleményére nem vagyok kíváncsi, ez nagyon veszélyes játék. De így is fantasztikus tanítás volt, mert én azt tapasztalom, hogy minden értünk való, a legnagyobb szívás is, mert azt az önismereti vakfoltot mutatja meg, amivel szembesülnöm kell, hogy tovább haladjak. És arra is felhívta a figyelmem, hogy mindenkinek a saját mestere, a saját guruja, az a saját belső isteni önvalója. Ahhoz, hogy hogyan lehet kapcsolatba lépni a saját lelkünkkel, például nagyszerű technika a bumeráng-technika, amikor tulajdonképpen a saját lelkemhez teszem fel a kérdést, hogy adott helyzetben mit csináljak, és amikor eljön a pillanat, akkor, mint a bumerángot, elhajítom.
Először megadjuk a racionális bal agyféltekének, ami kell: például leírjuk egy lapra a hátrányokat, előnyöket, nagyon részletesen. És amikor már nem jön semmi új, csak ugyanazok a gondolatok jönnek újra és újra, akkor ki kell menni a természetbe, csendbe, egyedül. Ott „beteszem a programot”, azaz felteszem magamnak megint a kérdést – és onnantól kezdve szándékosan a figyelmemet kifelé viszem, nézegetem a faleveleket, felhőket, bármit. És ha közben visszatérne az agyam az eredeti gondolathoz, akkor egy klasszikus, agykontroll által is használt technika, a „gondolatstop” jön: leállítom magam, azt mondom, stop, söprés. Mert amíg csak pörgetem, rágom, analizálom, addig csak a bal agyfélteke verziója tud kijönni, és nem biztos, hogy arra van az út, mert a kis hang, az intuíció nem szokott becsapni. És, mivel az agy kondicionálható, egy idő után elhallgat, és a figyelem rávetül arra a falevélre, felhőre, satöbbi. Ilyenkor teljesen ki kell tényleg lazítani, ha ez öt óra, vagy tíz, akkor annyi, kinek mennyi idő kell ahhoz, hogy bekerüljön a jelenbe, és már azt se tudja, hogy miért ment ki a természetbe. Na, ekkor vissza fog jönni a válasz. De csak akkor, amikor teljesen elengedted, sőt, el is felejtetted. És azt tapasztaltam, hogy nem csak a választ jön vissza akkor, hanem egy nagy energialöket is jön hozzá. Ekkor már nem vagy rászorulva arra, hogy egy asztrológus, jós, anyukád vagy bárki más külső ember mondja meg, hogy te mit tegyél.
amikor mindig kívülről megmondták nekik, hogy mi helyes és hogyan kell élni. Ebből nem lehet két perc alatt felébredni, és egy csomó embernek még kellenek a kapaszkodók, kellenek a guruk és kell az útmutatás.
Az viszont, hogy milyen vezetőket választ a világ számos országa, és milyen ideákban hisz, nagyon nem a lelki-szellemi minőségekre kiéhezettséget mutatja…
Persze, mert az emberek hetven-nyolcvan százaléka alszik, nem tudatos. Mit jelent az alvó és a felébredt ember? Az egyik legszembeötlőbb különbség, hogy, miután az alvó ember kívülről-felülről kapja, és el is várja az állandó iránymutatást, ha hiba van, vagy az élete nem úgy alakul, ahogy ő szeretné, akkor mindig előveszi a „miatta” lemezt. Az alvó ember hárít, okol, mutogat: „mert a szar gyerekkorom, mert a hülye kormány, mert a zsarnok férjem, a kötekedő anyósom, a szófogadatlan gyerekeim”. Valaki miatt neki mindig szar, de mindig más miatt, és a megoldást is kívülről várja. A felébredt ember meg azt mondja, hogy a világegyetem összes történetének a következtében vagyok abban az állapotban, helyzetben, amiben vagyok, ez van, ebben kell dolgoznom, és ez a helyzet értem való, ez hozza nekem azokat a lehetőségeket, amiben én, az egyedi, egyszeri ember saját magam felé elindulhatok. Nem várom kívülről a megoldást, nem okolok senkit, így van, haladjunk, nézzük meg, hogy mit tudok ezzel kezdeni.
Ráadásul minden krízis óriási fejlődési lehetőség, minden nehézség tőke. Nekem az a tőkém ahhoz, hogy a nőkkel foglalkoztatok, hogy hatvannégy testi hibámat számoltam meg fiatal koromban, kevés nő utálta magát annyira, mint én, önbizalomhiányos kislány voltam, ráadásul abuzált nő vagyok, ami elég traumatikus volt számomra, nem is lánynak vártak, hanem fiúnak, tehát már a sejtmemóriával hoztam azt, hogy nem vagyok elég jó. De ez az én tőkém: ha én egy kiegyensúlyozott, önmagát szerető lány lettem volna, akkor most nem tudnám a vállamon vinni ezt, nem tudnék nők ezreihez, százezreihez szólni.
Az új könyvben erről is szó esik, hogy az a lenyomat, amiket nők ezrei hordoznak a bántalmazásról, az erőszakról, az folyamatosan ott van, és nyomasztja ezt a kort. Feltételezem, hogy a #metoo-mozgalom is ennek a tisztulásnak a része.
Persze, és ami Amerikában elindul, az egy idő után itt nálunk is lecsapódik. A megerőszakolt és bántalmazott nők történetet ott már tizenöt éve elkezdték felhozni, az itt még akkor nagyon korai volt, de mostanra már van akkora kritikus tömeg, hogy már lehet a bántalmazásról és az erőszakról beszélni, sőt, már nem lehet nem beszélni róla. Az elfojtott fájdalmak, sérelmek, szégyenek, bűntudatok, haragok már a felszínre kerültek, és jönnek föl folyamatosan, és mindig ez az első lépés. De ezzel még nem oldódik meg minden, hogy a felszínre kerül: akik tudatosabbak, azok bizony elmennek szépen terápiába, mert ez nem olyan dolog, hogy kétszer oldaton magam kineziológussal, hanem hosszú terápiás folyamat. De egyre több spirituális embertől hallani a csoportlélek-gyógyításról is. Mert
Meggyőződésem, hogy a férfiak korai halálozásában, az infarktusban, prosztatarákban ez is közrejátszik. Sőt, van egy spiri barátom, akinek az az elmélete, hogy azért van ennyi homoszexuális férfi, mert inkább lesz nőies férfi, inkább legyen szégyen és fájdalom, mert az kifele megy, de a bűntudat, az, mint a savó, befele mar. De ez tényleg nagyon spiri magyarázat. A nőknek el kell kezdeni még tudatosabban tisztítani magukat, és a felszínre jött haragot, fájdalmat fel is dolgozni.
Szerintem a Soma Mamagésa-könyveknek az a jellegzetességük, hogy nem összpontosítanak csak a spiri vonalra, csak az ezotériára, hanem ott van benne a kemény tudomány statisztikákkal, ott vannak a puha tudományágak, és úgy általában szinte semmi nem zár ki semmit.
Ez teljesen zsigerből jön nekem, mégis nagyon sokat korholtam magam, hogy nem mélyülök el egy valamiben. Próbáltam magam fegyelmezni vagy visszahozni a megkezdett mederbe, de egy idő után rá kellett jöjjek, hogy én egy integrátor vagyok, hogy Gyöngyike, neked nem kell egyik ágba sem mélyen belemenned, mert arra ott van X meg Y. Nekem egyensúlyra törekvő és integráló lényem van, ez vagyok én, és ilyen módon már meg tudtam magamnak bocsátani, hogy miért ilyen sokféle dologgal foglalkozom.
Most mi az a módszer, vagy módszerek az életében, amivel „egyben tartja” magát?
Minden reggel van egy rituálém most már több mint hat éve. Kezdtem az öt tibeti gyakorlattal, az ráhangol az ashtanga jógára. Az öt tibetit azzal zárom, hogy istennőpózban – ami azt jelenti, hogy összeteszem a két talpamat, tehát kinyitom magam – és ebben a pózban lazítok. És közben három akupresszúrás pontot végig veszek: az egyik a szívcsakránál egy kopogtatás, ami eszembe juttatja, hogy azért vagyok itt, hogy szeressek és hogy boldog legyek. Aztán van a szemnek egy kiugró belső része, azt masszírozom, mert szeretném, ha az öregkori szemromlás nem sújtana le rám. Utána pedig a szegycsontnál kell kopogtatni, amivel az immunhadsereggel beszélek, hogy készüljenek, mert most nagy hajtás van. És utána jön csak az ashtanga, és attól függően, hogy éppen miben érzem magam erősnek-gyengének, jönnek még a váltott orrlyukú légzés vagy az auraerősítő gyakorlatok. És amit még csinálok, hogy a kutyámat, ezt a tündért, ezt a gyönyörűt szinte minden nap kiviszem a mezőre kocogni – ez az, amit minden nap magamra fordítok. Legalább másfél órát még a legnagyobb rohanásban is.
Az a címe ennek az új könyvnek, hogy A harmónia mint döntés, ami már önmagában is egy tanítás. Mit jelent ez?
Úgy tűnhet hogy ellentmondás van a címben, hiszen a harmónia az nyugalom, a döntés meg egy presszió, de én azt akarom mondani ezzel a picit ellentmondásos címmel, hogy tulajdonképpen választhatom a harmonikus állapotot. Ami nem azt jelenti, hogy innentől nem történik velem semmi, mert hisz A harmónia azt jelenti, hogy ki tudom egyensúlyozni a dolgokat, tehát ha van egy zúzda, utána megtalálom azt a valamit, ami által mégiscsak újra visszakerülök a középpontba. Az említett öt tibeti gyakorlat mivel kezdődik? A saját tengelyem körül forgok. Én néha percekig forgok, hogy azt érezzem, hogy a gáttól a fejem tetejéig mintha egy tengely lennék, és ez a tengely a magmába be van szúrva, és egészen a lelkemnek a forrásáig megy, azzal össze vagyok kötve, és mint egy hurkapálcán egy virsli vagy kukorica, ezen a tengelyen forgok. És amikor befejezem ezt a sok forgást, akkor mindig azt mondom, vagy éneklem: „bármi is legyen körülöttem a világban, én a saját tengelyemben középpontomban vagyok”.
Erre mondom, hogy döntés, hogy harmonikus vagyok, mert ha igen, akkor belerakhatnak szélsőséges helyzetekbe, utána visszabillenek a saját középpontomba, és nem esek szét, nem mások manipulációja vagy elvárása alapján élem az életem. Viszont emellett dönteni meló, éppúgy, mintha valaki amellett döntene, hogy neki kigyúrt teste lesz, lehet befelé is gyúrni, és akkor én amellett döntök, hogy nekem elég volt az érzelmi hullámvasútból, a bizonytalanságból, a befolyásolhatóságból, és szeretnék egy harmonikus életet élni, ami attól még tele lehet kalandokkal meg izgalmakkal meg kihívásokkal, sőt, még akár kereshetem is az énhatár-feszegetést.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
