A portugálok nyomában Indiába érkező britek a XVIII. század folyamán egyre nagyobb területeket nyertek az óriási országban, az 1803-1804-es hadjárat eredményeként pedig a Brit Kelet-indiai Társaság egyre nagyobb terület felett veszi át az uralmat. A folyamat a következő évtizedekben tovább erősödött: az 1857-ben levert szipojlázadás után a britek jelenléte jóval meghatározóbb lesz, hiszen óriási fejlesztésekbe kezdenek, hatalmukat pedig egészen 1947-ig fenntartják.
Az első évtizedek azonban egyáltalán nem voltak könnyűek a Brit Birodalom koronaékszereként emlegetett Indiában, hiszen a perzselő nyarak megviselték az esős szigetről érkező hivatalnokokat.
Az elviselhetetlen időjárás idején legtöbbjük a hegyek közé menekült, vagy különböző, többé-kevésbé hatékony trükköket eszeltek ki:
Egyik megoldás sem volt azonban elég effektív ahhoz, hogy a britek tényleg otthonosan érezzék magukat – ekkor érkezett a képbe a bostoni Frederic Tudor, aki hosszú időn át arról álmodott, hogy a hideg New England-i tavakból vágott jégtömbökkel látja majd el a forróbb országokban élőket.
A bostoniak kimondottan szkeptikusan viszonyultak Tudor álmához – lehetetlennek tartották, hogy a jég túlélné a több napon, vagy héten át tartó óceáni utakat.
Egyáltalán nem lett azonban igazuk: a férfi első, nyolcvan tonnás szállítmánya sikerrel elérte a karib-tengeri szigetvilág ma is Franciaországhoz tartozó tagját, Martinique-ot, az utat pedig némi nehézség és rövid börtönlátogatások után továbbiak tucatjai követték: előbb Kubába, majd a Karib-tenger többi szigetére, végül pedig a déli államok nagyvárosaiba, így Charlestonba és New Orleans-ba.
Tudor ennél persze jóval messzebbre vágyott: 1833-ban ezért száznyolcvan tonna jeget vágott Massachusetts tavaiból, a tömböket a fenyőkitermelés melléktermékeként teljesen feleslegesnek tartott fűrészporral borította, majd duplán becsomagolva, a New England egyik legfontosabb exportcikkét jelentő Baldwin almák kíséretében elindította őket Kalkutta felé.
A Tuscany négy hónappal később, szeptember 6-án érkezett meg az úticéljához, az indiaiak pedig hitetlenkedve figyelték a jókora rakomány kirakodásának pillanatait. Tudor óriási sikert könyvelhetett el, sőt, az üzlete hirtelen elképesztően gazdaggá tette, ehhez pedig hozzájárult a brit kormány által adott üzleti monopólium, valamint a jégárusítás adómentessé tétele.
Csakhamar az érkező jégmennyiség tárolására és darabolására szolgáló épületek százai jelentek meg Madrasz, Kalkutta és Mumbai utcáin. A jég két hajó érkezése közt nagy mennyiségben csak orvosi ajánlásra vált elérhetővé – azt ugyanis lázra, valamint gyomor- és vesepanaszokra használták –, a friss szállítmányokból azonban bárki vásárolhatott. Az indiaiaknak erre nem igazán volt lehetőségük, bár rögtön az első szállítmányt egy farszi cég rendelte meg, aki aztán darabolva továbbadta azt a briteknek, később pedig egy dúsgazdag fárszi kereskedő is rendelt belőlük, elsőként készítve fagylaltot az országban. Óriási tömegek álltak értük sorban, néhány nappal később pedig jó részüket ledöntötte a lábáról a torokfájás.
A Jégkirályként emlegetett vállalkozó élete a következő másfél évtizedben csúcsra ért: hatvanöt évesen, 1849-ben százötvenezer tonnányi jéggel látta el a már meghódított szigeteket, Dél-Amerikát, az Egyesült Államok déli nagyvárosait, valamint Perzsiát.
Az újdonság varázsa lassan aztán elmúlt, de az üzlet is hanyatlani kezdett, hiszen a tengerentúlon egyre nagyobb területet felfaló vasút gőzmozdonyai szennyezni kezdték a tavakat, ezzel egyidőben pedig megjelentek az első indiai jéggyárak is.
Az egykori üzlet emlékét ma már csak néhány jégraktár őrzi – így az előbb egy bírónak otthont adó, majd szegény gyerekek iskolájaként működő, ma pedig a Rámakrisna Misszió egyik központjaként működő Vivekakanda House.
