1956-ban, alig három évvel a keleti blokk első népfelkelése, az 1953-as keletnémet felkelés után újra sürgős dolguk támadt az Európa keleti felét megszálló szovjet katonáknak, ezúttal Magyarországon. A hírek abban az időben sokkal nehezebben terjedtek az NDK-ban is, és mivel a kommunista propagandamédia vagy elhallgatta, vagy fasiszta csőcselék tombolásának hazudta az eseményeket, maradtak a szóbeszédek, vagy a csak illegálisan hallgatható amerikai rádió. Sőt, még a fal sem áll, ezért ha korlátozottan is, de Berlin nyugati fele is látogatható – a film két, érettségi előtt álló főszereplője is itt, egy moziban értesül a magyarországi forradalomról a filmhíradóból.
A Dietrich Garstka azonos című regénye alapján készült A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer) a rendező, Lars Kraume második olyan filmje Az állam Fritz Bauer ellen után, amely az ötvenes évek Németországában játszódik, bár ez most az NDK-ra korlátozódik. Garstka könyvében a saját történetét írta meg, és a forgatókönyvírásban is részt vett: a filmről azt mondta, jól adja vissza a történteket, majd nem sokkal a film tavaszi, németországi bemutatója után, 79 éves korában meghalt.
A film kedvéért Kraume megváltoztatta a helyszínt, ugyanis Garstka a Storkow nevű kisvárosban nőtt fel, azonban a város mára annyira megváltozott, hogy nehezen lehetne eladni hatvan évvel ezelőtti helyszínként, ezért a lengyel határ közelében levő Eisenhüttenstadtra esett a választás, amelyben egyrészt megmaradtak a korabeli épületek, másrészt az ötvenes években Stalinstadtnak hívták, és ezért szimbolikus jelentősége is volt a kommunizmus szempontjából. Ezt ugyan a film nem magyarázza el különösebben, de ebből a Krauméval készült interjúból kiderül, a városnak ez a kivételezett helyzete is indokolja többek között, hogy miért veszi ennyire komolyan az NDK pártvezetése néhány gimnazista politizálását.
A két főszereplő, a pártkáder apukával rendelkező Kurt és egy vasmunkás fia, Theo a Nyugat-Berlinben hallott hírekkel megfertőzik osztálytársaikat, akik ennek hatására együtt meghallgatják az amerikai rádió híreit a magyar forradalomról. Az utcai harcokról, tömegbe lövető szovjetekről szóló hírek mellé egy álhír is beveszi magát, mely szerint Puskás Ferenc, a világszerte csodált Aranycsapat kapitánya is meghalt a harcokban (ez a tévhit a forradalom zűrzavaros napjaiban itthon és külföldön is napokig tartotta magát). A hírek hatására az osztály elhatározza, hogy két perc némasággal tiltakozik másnap a szovjet agresszió ellen, ám az NDK nem az a hely, ahol egy ilyen diákcsínyt meg lehet úszni komoly következmények nélkül.
A film elég hihetően skicceli fel az ötvenes évek szürkésbarna keletnémet hétköznapjait, és az alapkonfliktus is egyértelmű, csakhogy idővel kicsit eltolódnak a hangsúlyok. Lehet, hogy a sztori magja valós, de ahogy a cselekmény halad előre, egyre több fordulatról ordít, hogy csak a forgatókönyvírók leleménye, mely végül egy kifejezetten erőltetett szálban csúcsosodik, amely összeköti két szereplő szüleinek a múltját. Van egy kicsit ügyetlen, és végül el is laposodó szerelmi háromszög, akad néhány egydimenziós karakter, és van az a tévhit is, hogy nem lehet filmnek nevezni azt a filmet, amelyben nem sütnek el legalább egy sörétes puskát. Ráadásul az izgalmas történelmi tablónak induló filmben a második felére átveszi a hatalmat a zokogásba/ordítozásba torkolló dráma, ami egy kicsit tovább tompítja a sztori élét. Elhangzanak benne teljesen koridegen mondatok (pl. „De hát a homoszexuálisokkal borzalmasan bánnak a börtönben!”), és sokadszorra bizonyosodik be, hogy két óráig csak kivételes esetben szabad igényelni a nézők figyelmét, ez pedig nem az.
Pedig a történet tényleg megfilmesítés után kiált, és a fő célkitűzését még a fenti hibák ellenére is végrehajtja azzal, hogy ábrázolni tudja az elnyomó államot, amely minden alulról szerveződő mozgalomra – legyen az mégoly jelentéktelen is – ellenségként tekint, az abszurditás határáig elmerészkedve. Lehet, ha nem Európa keleti felén nőttem volna fel, Fritz Lange művelődési miniszter személyes megjelenésekor azt mondanám, hogy azért ne túlozzunk már, így azonban pont ezt simán elhiszem, hogy még ő is belefolyt a sztoriba.
A közeget egyébként is sikerrel ábrázolja a film, és Kraume külön hangsúlyt fektetett arra, hogy a felnőtt szereplőket lehetőleg a volt NDK-ból érkező színészek alakítsák: így a Theo apját játszó Ronald Zehrfeld, az igazgatót alakító Florian Lukas (Good Bye, Lenin!), és a kerületi iskolafelügyelő megszemélyesítője, Jördis Triebel (legutóbb a Darkban és a Babilon Berlinben is láthattuk), és ők hitelesek is. De igazából nem lehet panasz a főszerepet játszó fiatalokra sem, különösen a Theót játszó Leonard Scheicher emlékezetes (ő egy kicsit még a Megáll az idő Köves Dinijére is emlékeztet), Kurt (Tom Gramenz) kevésbé kidolgozott figura, de ez a forgatókönyv hibája is. Nem vall szégyent a nálunk eddig csak a Fák jú, Tanár úr! filmekben látott Lena Klenke sem, mint ahogy a hithű kommunista diákot, Eriket játszó Jonas Dasslerrel is egész biztosan fogunk még más filmekben találkozni.
Nekünk, magyaroknak pedig ha kötelező nem is, de mindenképpen érdekes látni, milyen volt az, amikor tényleg rólunk beszélt a világ, ráadásul pozitív kontextusban. Amikor pedig a vonalas iskolaigazgató szájából elhangzik az általa tényleg komolyan felvetett „Na és a magyaroknak mégis milyen hasznuk volt ebből az egészből?” kérdés, akkor egy emberként nevetett fel a moziterem. A néma forradalom a példa rá, hogy a jó történetek itt járnak köztünk, és még akkor is megéri elmesélni őket, ha az messze van a hibátlantól.
A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer), 2018, 111 perc. Értékelés: 6/10
