A kórházból a BBC-be
Az olasz bevándorló családból származó Jed Mercurio egyáltalán nem szokványos úton jutott el oda, hogy tízmillió nézőt ültessen le esténként a tévé elé: a most 52 éves író-rendező-producer orvosnak tanult, majd a brit légierő egészségügyi alakulatában teljesített szolgálatot, végül kórházi orvosként helyezkedett el. Itt jelentkezett egy felhívásra, és annak ellenére, hogy addig semmilyen írói gyakorlata nem volt, őt választották (álnéven) egy induló kórházi sorozat forgatókönyvírójának. Ez volt az 1994 és 1996 között futó, Cardiac Arrest (magyarul Szívroham) című sorozat, mely számos kritikát kapott, amiért az addig megszokott ábrázolásmóddal ellentétben kifejezetten realisztikusan mutatta be a brit közegészségügyet.
Ebben a sorozatban az orvosok, a nővérek és az ápolók nem hősök és derék emberek, mint mondjuk a Vészhelyzetben, hanem kialvatlan és ingerült rezidens orvosok küzdenek rosszindulatú és a betegekkel egyáltalán nem megértő kórházi alkalmazottakkal, gyógyíthatatlan betegségekkel és intézményi bürokráciával, miközben nem rejtette véka alá az egészségügyben jelenlévő rasszizmust vagy szexizmust sem. A Cardiac Arrest tényleg sokkolóan valósághűen ábrázolta az egészségügy mindennapjait, ami nem csoda, hiszen a forgatókönyv írásakor Mercurio még egy glasgow-i kórház rezidenseként dolgozott, ám a sorozat sikerét követően felmondott, és főállású íróként folytatta a pályáját.
Mercurio következő dobása a The Grimleys című vígjátéksorozat volt, majd – miközben regényíróként is sikerrel debütált – egy újabb kórházas sorozat következett: a szülészeti-nőgyógyászati klinikán játszódó Bodies (Testek), melynek ezúttal már ő volt a showrunnerje is, vagyis ez már teljes egészében Mercurio sorozata volt. Ez a sorozat sem ringatta hamis biztonságérzetbe a nézőket az egészségügyet illetően, és a Cardiac Arresthez hasonló sötét és realisztikus képet festett a londoni kórházról, ahol a sorozat játszódott. A Testek többszörös díjnyertes és igazi kritikai siker lett, melyet rendszeresen az előző évtized legjobb drámasorozatai közé sorolnak.
De Mercurio igazán a következő művével, immár egy krimisorozattal lopta be magát igazán a brit tévénézők szívébe: ez volt a 2012-ben induló Line of Duty, mely a rendőrségi antikorrupciós egységének működését mutatja be, és azóta is rendkívüli sikerrel megy a BBC-n, jövőre érkezik az ötödik évada. A szintén valósághű, de közben briliánsan bonyolított cselekményt bemutató Line of Dutyt ráadásul nemcsak a nézők imádják, de a kritikusok is beszavazták minden idők legjobb brit drámasorozatai illetve krimisorozatai közé, azaz ezzel Mercurio végleg a nagypályások közé került a műfajban, és még egy gyorsan elkaszált újabb kórházi sorozat, a Critical is belefért.
Nem csoda, hogy a most augusztusi premier előtt már nagy várakozás övezte az új Mercurio-sorozatot, a Bodyguardot (magyarul Testőr, de semmi köze a Kevin Costner-filmhez), mely óriási számokat is produkált: több mint tízmillióan látták az első részt, ennyien 2006 óta nem nézték egyetlen drámasorozat pilotját sem brit tévén. Külön öröm volt a BBC-nek, hogy a kiemelt fontosságú 16-34 év közötti korosztályban is a Bodyguard a legnézettebb nem szappanopera-sorozat. Sőt, a kritikák is Mercurio mesterműveként hivatkoznak a hat részes, addiktív politikai-pszichológiai thrillerre.
Oké, hogy népszerű, de jó is?
A Bodyguard főszereplője David Budd (Richard Madden), egy háborús veterán, aki a rendőrség személyvédelmi részlegénél dolgozik, és a sorozat elején előléptetik a belügyminiszter személyi testőrévé. Julia Montague (Keeley Hawes) viszont pont az a háborúpárti politikus, akit Budd elvből gyűlöl, illetve a poszttraumás stressz-szindrómájáért, no meg a nyomában összeomló családi életéért is őt okolja, és máris kész a konfliktus. Hogy ez pedig még bonyolultabb legyen, a két főszereplő között még hamar kölcsönös vonzalom is kialakul.
De ez tényleg csak dióhéjban, hiszen közben folyamatos politikai kavarások mennek a terrorveszély árnyékában: egymást fúrja a rendőrség és a titkosszolgálat, maga Montague is számos ellenséget szerez magának a saját pártján belül. Ezzel egy időben tényleges terrortámadások is történnek, Budd pedig külön él a feleségétől, aki ráadásul egy új kapcsolatot is kezdett, noha Budd még reménykedik, hogy újra együtt nevelhetik egyszer a két gyereküket. Röviden erről szól a Bodyguard, amely egy rendkívül feszes, pörgős thriller, és rögtön az első rész kezdő húsz percével úgy berántja a nézőt, hogy azt tényleg tanítani kellene.
Egyáltalán, akármi is lesz a Bodyguardról a közvélekedés a sorozat végén, erről a bizonyos első húsz percről még biztosan évekig beszélni fognak, olyan feszült és bravúros kivitelezésű jelenet, ahogy Budd öngyilkos merénylőket keres és talál a tömött vonaton. De a sorozat nem csak itt épít a terrorveszélyre mint sajátosan mai paranoiára, hanem folyamatosan jelen van és láthatjuk, nincs rész, ahol ne ropognának a fegyverek vagy legalább ne látnánk egy robbantást.
Mercurio igazi célja azonban az, hogy bemutasson olyan, köztiszteletben álló intézményeket, melyekbe milliók vetik a bizalmukat, lásd az egészségügyet és a rendőrséget, és kiderüljön, hogy ezeket is csak emberek alkotják, kisszerű problémákkal, kicsinyes hatalmi harcokkal, rosszindulattal és önzéssel, mint bármelyik másik munkahelyen. Ebből a szempontból még olyan sorozatokkal is rokon lehet az ő megközelítése, mint mondjuk a Drót, noha a Bodyguardról sokkal inkább jutna eszünkbe a Homeland. Leginkább nagy fekete autókból szállnak ki és nagy fekete autókba szállnak be a főszereplők, no meg üvegfalú tárgyalókban folynak az intrikák, miközben a magyar néző egyre reménytelenebbül kapkodja a fejét a számos rövidítés és betűszó hallatán, de a lényeg úgyis az, hogy senki nem bízhat senkiben, miközben Budd a saját érdekében egyre több hazugságba bonyolódik bele, aminek biztosan nem lesz jó vége.
Hiába kérte ki viszont magának Mercurio a sorozat egyes elemeit életszerűtlennek bélyegző megjegyzéseket, mondván, hogy szakértőkkel konzultáltak a sorozat készítésekor, néha tényleg egyszerűen túlzásnak tűnnek az egyre meglepőbb fordulatok. Mások a túlzott politikai korrektséget emelték ki: abban a már említett vonatos jelenetben például a helyszínre érkező kommandósok vezetője, a robbanásszakértő és az őket fedező mesterlövész is egyaránt nő, bár ez innét nézve inkább üdítő, hiszen egy hasonló magyar produkcióban a sorozat kb. mindegyik szereplője férfi lenne. A Bodyguardban tényleg igen sok erős (és nem feltétlenül pozitív) női szereplőt láthatunk, amin most már egyre kevésbé szokás fennakadni: „Ez a jelenség igenis létezik a való életben, de a Twitter géniuszainak még mindig bajuk van vele” – mondta erről a Telegraphnak Mercurio, aki szerint sokan egyszerűen azt szokták meg más sorozatokból, hogy túlnyomórész férfiak vannak döntési pozíciókban, pedig az egyensúly egyre inkább helyreállni látszik, legalábbis Nagy-Britanniában, ahol ugyebár a miniszterelnököt is Theresa Maynek hívják.
Ez pedig már csak azért is jó dolog, mert a női szereplők nagyon sokat tesznek hozzá a Bodyguardhoz: Keeley Hawest először az időutazós Ashes to Ashes (Porrá leszünk) Alex Drake felügyelőnőjeként láttam, de játszik a Line of Dutyban és még sok más sorozatban, itt pedig igazán elemében van a törtető és machiavellista, de mégis sebezhető nő szerepében, de muszáj még megemlíteni a hasonlóan ambiciózus nemezisét, a szokás szerint kitűnő Gina McKee-t, aki a rendőrség terrorelhárító csoportját vezető Anne Sampsont játssza.
Maga a főszereplő, Richard Madden leginkább a Trónok harca Robb Starkjaként lehet ismert a magyar tévénézőknek, itt viszont egy sokkal összetettebb szerepet jelenít meg, és ha egysíkúnak tűnhet eleinte a játéka, azt leginkább azért gondolhatjuk, mert minden második szava a „Ma’am!” (kb. „Asszonyom!”). Egyelőre, három rész ismeretében jó döntésnek tűnik, hogy Mercurio rábízta ezt a szerepet, a skót akcentusával pedig nem is lehet betelni, de igazából ez akkor dől majd el, ha láthatjuk, hogyan viseli el, ahogy az egyre szövevényesebb és feszültebb cselekmény több és több terhet pakol rá.
Mercurióban saját bevallása szerint akkor fogant meg a Line of Duty alapötlete, amikor még glasgow-i rezidens orvosként egyszer két unatkozó rendőr konfliktust akart provokálni vele, de próbálta józannak tettetni magát, és végül nem lett problémája az esetből. Viszont szöget ütött a fejébe, hogy az intézményesült hatalom természetét kell bemutatnia, és a Bodyguarddal ez most ismét sikerült, méghozzá úgy, hogy eszközként ügyesen fel tudja használni hozzá a terrort és az ezzel kapcsolatos általános paranoiát. Csakhogy a Bodyguard nem a terror vagy pláne nem a bevándorlás kérdéseivel foglalkozik, hanem inkább azt, hogyan használja a hatalom a saját céljaira a terrort és a pánikot. Egy kimondottan cinikus és sötét sorozat ez az emberi psziché legmélyéről, és ezt a lassan kibomló pszichológiai jelleget pedig gyors tempóval, jól megírt forgatókönyvvel és meglepetésszerű akciójelenetekkel egyensúlyozza. Nem hibátlan sorozat a Bodyguard, elvétve még akadnak benne meglepően ügyetlen párbeszédek és teleregényt idéző alakítások is, de pontosan megmutatja, miért Jed Mercurio az manapság, akire akármit is csinál legközelebb, arra oda kell figyelni.
Bodyguard, 6 rész, 2018. Értékelés: 8/10. A sorozat egyelőre a BBC-n látható, az interneten magyar felirattal is megtalálható.
