A Démonok között univerzum, melyet egyébként kifejezetten szeretek, (továbbiakban DK) legfrissebb darabjában, Az apácában végre megismerjük a Démonok között 2-ben először felbukkanó Valak történetét. Köszönhetően annak, hogy a démon-apáca már a bemutatkozásakor óriási rajongótáborra tett szert, anyagi értelemben több helyen a is jobban teljesített a vártnál.
A filmet elnézve ugyanakkor erős a gyanúm, hogy a korábbi spin-offokkal ellentétben, Az apáca esetében csak a rajongói nyomás mielőbbi kielégítése volt a cél, nem pedig egy jó film elkészítése. Bár épp ez lett az a rész, ami az eddigiek közül a legkevésbé „démonokközöttes”, és úgy általában is gyengébb, mint az univerzum korábbi filmjei, alighanem sokan szeretni fogják pusztán csak azért mert benne van a nevezett apáca. Ami azért valljuk be: szomorú.
A DK-univerzum kellő számú démoni mellék karakter bemutatása után simán csinálhatna egy, a Bosszúállók: Végtelen Háborúhoz hasonló mega crossovert. Igaz, ez pontosan olyan nevetségesnek hangzik, mint amilyen Az apáca története. Legalább a DK-univerzumon belül történne valami eredeti.
Az apáca története semmilyen különösebb csavart, meglepetést vagy kiszámíthatatlan elemet nem tartogat. Illetve, persze tartogat, legalábbis úgy csinál, mintha az ezerszer látott, közhelyes fordulatokat ne ismerné a néző és újszerű lenne. De ismeri, és kényelmetlenül fog fészkelődni a székében a terem oldalaira pillantgatva, hátha legalább ott történik valami izgalmas.
Az apácát először vetítik az úgynevezett ScreenX technikával, melynek lényege, hogy a film közben bizonyos jeleneteknél 270 fokos látótér kihasználás adatik meg, mivel jobbról-balról két-két nagy teljesítményű projektorral az oldalsó falakra vetítik a fő vászon képének meghosszabbítását.
A háromdimenziós vetítések lényege az, hogy a néző a film részének érezhesse magát. Bár a ScreenX-nek sem más a célja, ezt nem a három dimenziós térben, hanem a síkban akarja megteremteni. A vetítés előtt levetítettek két rövidfilmet, ami kifejezetten a technológia bemutatása miatt készült, és ahol elég következetesen használták a dramaturgiában is, hogy a vászonnak nem egy, hanem három oldala van, ahol történetet lehet mesélni. Így tényleg az történik, hogy az ember bármerre is néz, mindig zajlik valamilyen akció az egyik oldalon, ami nagyon erős térhatású élményt tud szerezni. Ha terem sarkait is lefednék a vászonnal, és a projectorok is erősebbek lennének, akkor a ScreenX egy érdekes moziélményt adhatna, elsősorban akciójelenetek felplánozásához.
Ami viszont Az apácát illeti, a ScreenX csak akkor kapcsolt be, mikor a szereplők épp az erdőben vagy egy ősi kriptába ereszkedve bolyongva menekültek a rémek elől. Előbbiben sok fa, utóbbiban sok fal volt a vászon két oldalán, ami istenigazából keveset adott hozzá a látványhoz.
Pedig önmagában a film is nagyon törekszik a látvány egyediségére: így lehet például, hogy fényforrással nem rendelkező vörös fények lepnek el mindent teljesen random, különösebb funkció nélküli módon, miközben a szereplők egy olyan kolostorban tartózkodnak, ahol bármelyik pillanatban a fejükre eshet a vakolat. Az éjszakai, erdei természet vagy az ódon templom ráadásul már olyan szárazra koptatott horror-közhelynek számítanak, hogy gyakorlatilag nulla hatás váltanak ki a horror-fanokból. A DK-univerzum korábbi filmjeiben fontos szerep jutott a helyszíneknek és pont hétköznapiságuk miatt voltak érdekesek vagy félelmetesek. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel hátborzongatóbb ugyanis, ha a rém nem az erdőben bukkan fel körülöttünk, hanem jól ismert személyes terünkbe ólálkodik be és ugrik elő pl. a sparhelt mögül.
A DK-univerzum korábbi filmjei egytől-egyig (beleértve a közepes Annabelle-filmeket) mind rendelkeztek egy olyan központi kérdéssel, mint a családon belüli hierarchia, a szeretet hiánya, a válás vagy az árvaság. Ha a témák nem is voltak kifejtve, mindig ott lebegtek a háttérben erős és reális alapra helyezve azt, hogy a szereplők mit és miért csinálnak.
Az apácából azonban mindez hiányzik. A pap azért megy el Romániába öngyilkos apácákat kutatni, mert azt mondják neki. Az apáca azért megy el a pappal, mert azt mondják neki, ahogy a francia fiú csak azért marad velük mert azt mondták neki. A dolgok csak úgy megesnek a szereplőkkel, nincsen különösebb ráhatásuk a történetre, mi több, tulajdonképpen végigstatisztálják a játékidőt a mindenféle közepesen sem félelmetes démoni lénynek.
Taissa Farmiga (a DK-univerzum Lorainne-jét játszó Vera Farmiga testvére) az apácává válás előtti utolsó fázisában jár, de ennél több érdekességet nehéz lenne elmondani a karakteréről. A Burk atyát játszó Damien Bichir, a szegény ember Hugh Jackmanjeként egyszerre kéne, hogy kemény és bölcs legyen, de istenigazából egyetlen tényleg jópofa jelenetet leszámítva nincs is nagyon felnagyítva a szerepe a történetben. Jonas Bloquet a vicces Frenchie szerepében pedig teljesen felesleges, egysorosai nem túl viccesek, figurája inkább zavaró, mint szórakoztató.
A legfontosabb figuráról, Valakról, az apácáról pedig csak egy dolgot érdemes elmondani: talán mind sokkal jobban jártunk volna, ha eredetét homályban hagyják, így ugyanis beállt azon rémlények sorába, akik semmi más miatt nem érdekeset igazából, csak mert parán néznek ki.
Az apáca nem sok vizet fog zavarni a DK-univerzumban, feltéve ha nem készítenek hozzá folytatást, ami öreg hiba lenne, mivel erről a lényről egyszerűen képtelenség lenne bármi újat, érdekeset relevánsat mondani, mivel a film végén kiderül, hogy hogyan kapcsolódik Lorraine-hez. Aminél ötlettelenebb, bénább, gagyibb, kreativitást nélkülöző fordulatot keveset lehet látni a DK-univerzumban. Kivéve Az apácában. Az ugyanis másról sem szól.
Az apáca (The Nun), 2018, színes, amerikai horror-film, 96 perc 3/10
