Nem kell ahhoz vízfetisisztának lenni, hogy az ember kíváncsiságát feszegesse a kérdés: vajon mi minden van a tengerfenéken, a tavak, folyók medrében. Persze ma már, köszönhetően az egyre több környezettudatosságra nevelő, figyelemfelhívó kampánynak, legalább már odáig eljutott a közgondolkodás, hogy szemét, na, az például bőven van. De a National Geographic régi-új – különálló tévéfilmek után most „rendes” sorozatként tér vissza, de ha a formátumkülönbséget nem nézzük, akkor ez már a második évad – sorozata, a Lecsapolt óceán nem a kioktatás és a kesergés oldaláról fogja meg vizeink tisztán tartásának fontosságát. Ehelyett inkább megmutatja mindazt az értéket, ami ott pihen a vizekben, mindazt, amit megvédeni érdemes.
Ehhez az eszköz egyrészt a megátalkodott kíváncsiság, másrészt a technológia: mivel a tengerfeneket legjobban mégis csak úgy lehet megmutatni, a benne rejlő kincseket érzékeltetni, ha a néző látja is mindezt, így adta magát az ötlet: csapoljuk le a vizet. Ha nem is szó szerint, de gyakorlatilag ez is történik: a filmsorozat képein hullámzó sivatagi tájakat, hepehupás hegyvonulatokat látunk ott, ahol valójában tonnányi víztömegek vannak, mintha csak kihúztuk volna a dugót a tenger legfenekén. Ezt a sorozat úgy éri el, hogy összeházasít két, látszólag egymástól távol álló, valójában viszont nagyon is jól összepasszoló területet, a tudományt és a szórakoztatóipart. A kutatóknak ugyanis rég szüksége van a munkájukhoz egyre kifinomultabb képalkotó eljárásokra, a távolságok pontos becslését lehetővé tevő, vagy a dolgok anyagát azonosítani képes eszközökre. Innen pedig már csak egy lépés, hogy mindazt az információt, amit ezek a kütyük kibányásznak a vízfenékről, valami befogadható formába is öntsék, ami a tudósoknak is segítség, a laikusoknak meg pláne, a szórakoztatóipar számítógépes animációival pedig mindezt nagyon látványosan és valósághűen lehet megtenni.
A Lecsapolt óceán erre az ötletre húz fel egy egész sorozatot, a mérőeszközök adataiból színes-szagos, életszerű képsorokat kreál, és tematikusan tálalja azt. Mellé téve persze a műfajban elengedhetetlen hús-vér emberek valódi történeteit, és, sajnos, messze túl sok szájbarágós, vagy éppen túldramatizált narrációt. Ez utóbbi nélkül azért meglennénk: nem lesz attól átélhetőbb a képsorok súlya, hogy egy dörgedelmes férfihang drámai hangsúllyal két-háromszor feltesz egy „de vajon…”-kezdetű kérdést hangsúlyozandó, hogy itt bizony mostan rejtély leleplezése fog történni, de még nem most, hanem csak akkor, amikor már elégszer rákérdeztünk. Ugyanezzel a repetitív jelleggel a technikai részletek is a szükségesnél többször hangzanak el, a „képalkotó eljárás” kifejezést ilyen rövid idő alatt ilyen sokszor még aligha hallotta bárki.
De ezek csak apróságok, még hibának sem nevezhetők, egyszerűen csak kissé komikus-irritáló ez a korszerűtlen hangnem: a kábeltévés tartalomgyártás hagyományainak abszolút megfelel, persze, csak éppen azóta kifejlődött egy más, emberközelibb beszédmód, ami a Lecsapolt óceánnak is jót tenne. Valójában a sorozat összes hibája a kábeltévés formátum-követelményekből származik: a rengeteg ismétlés, a két-háromszori beharangozása egy-egy eseménynek, idézése egy-egy majdan elhangzó mondatnak mind-mind azért történik, mert ezek a tartalmak majd három-öt reklámmal és műsorajánlóval megszakítva kerülnek majd adásba, vagy ha nem, akkor is a kapcsolgató tévészörfösök figyelmének megragadásához vannak igazítva.
Ha azonban ezektől eltekintünk és/vagy eleve megszoktuk ezt a hangnemet, akkor a Lecsapolt óceán nagyjából tökéletesen hozza az infotainment-edutainment (informatív, oktató szórakoztatás) vonalon elvárhatót, sőt. Az animációk egészen csodásak, és a bennünk élő öreganyónak azt is öröm látni, hogy a CGI az ejnye-bejnye szuperhősfilmek mellett efféle okos-fontos célokra is alkalmas, sőt. Az alkotók emellett okosan tematizálták és izgalmas megszólalókkal és sztorikkal turbózták fel az alapanyagot: az első epizódban a téma az elsüllyedt kincses hajók és azok a kincsvadászok, akik ezek felkutatására vagyonokat és éveket áldoznak. Több híres, vihar vagy torpedó áldozatául esett kereskedőhajó történetét ismerjük meg, roncsaik maradványait láthatjuk a meder homokjába fúródva, és találkozunk azokkal, akik a hajókban sejtett-remélt-tudott régi pénzérmékért, aranyrudakért, drágakövekért képesek évekig centiről centire átfésülni a tengerfeneket, természetesen végigdrukkolhatjuk a folyamat célegyenesét: vajon megtalálják-e, amit keresnek?
De akit a vízfenék egyéb aspektusai jobban vonzanak – vagy, mondjuk, tudják, amit a sorozatot bemutató sajtótájékoztatón két kutató is hangsúlyozott: hogy az efféle kincsvadászat káros, rombolja a lelőhelyeket, így ellehetetleníti a tudományos munkát –, azoknak is van alapanyag. A további részekben ugyanis szó esik kevésbé materiális témákról is: elsüllyedt városokról, civilizációkról, élővilágról, a mélytengerek földrajzáról, és így tovább. Jó lesz.
A Lecsapolt óceán szeptember 13-án 22 órakor nyit a Nat Geo műsorán, a további részek csütörtökönként ugyanebben az időpontban kerülnek adásba. Értékelés: 7/10
