Van az a kellemetlenül tárgyiasító, ám sajnos sokszor igenis a valóságra alapuló (be)szólás, miszerint szép-szép, csak meg ne szólaljon. Valami ilyesmi az alapélmény az Alfa című filmmel is, ami vitathatatlanul gyönyörű képi világával abszolút nagyvászonért kiált, viszont minden egyes alkalommal, amikor kinyitja a száját, kizökkent a látványpornó boldog élvezetéből. Az viszont biztos, hogy minden hibája ellenére a kutyások egyik alapfilmje lesz, már csak az identitás-képződés miatt is, és mert a szíve tulajdonképpen a helyén van: nekem csak két hete van kutyám, de így is alig vártam, hogy hazasiethessek hozzá a moziból.
A film ugyanis saját bevallása szerint az első kutya-ember szövetség történetét kívánja elmesélni, nyilvánvalóan a képzeletre támaszkodva. Az alkotók szerint ez az egész domesztikáció úgy kezdődhetett, hogy mindkét fél, jelesül az ember és a farkas is megtapasztalta az egymásra utaltságot. Jelen esetben egy Keda nevű fiatal fiú történetén keresztül, aki abszolút a mai emberformát viseli, pedig még erősen a prehistorikus korban járunk, húszezer évvel ezelőtt. Keda gyakorlatilag az Így neveld a sárkányodat Hablatyának hús-vér verziója, igazi nyakigláb, sovány, kissé feminin fiú, így apja, a törzsfőnök hiába látja bele az eljövendő nagy vadászt, ő annyira még nem érzi késznek magát a vadászatra – és a tények is azt mutatják, hogy megérzései helyesek. Így aztán bármilyen tragikus, nem túl meglepő, amikor Keda egy balul sikerült bölényvadászat áldozatául esik. Legalábbis látszólag: a kétszer is felöklelt fiú egy szakadék sziklaperemén landol, lemászni érte lehetetlen, és mivel napokig nem mozdul, társai, apjával együtt elgyászolják és hátrahagyják.
Keda azonban nemhogy nem halt meg, de gyakorlatilag egy csúnya bokaficammal megúszta a támadást is, az esést is, és arra ébred, hogy teljesen egyedül van a semmi igen veszélyes közepén. Mégis összeszedi magát, valahogy lejut a szikláról, helyreteszi bokáját, ám nem sokáig van nyugta, egy csapat farkas ugyanis rátámad. Épphogy megússza az esetet, az egyik farkast meg is sebesíti, akit társai szintén hátrahagynak. Így kezdődik lassú összeszokásuk története. Keda ugyanis nem hagyja sorsára az állatot, beköti a száját, kitisztítja a sebét, később itatja, eteti, végül megtanulnak együtt vadászni is, miközben Keda nagyjából a lehetetlenre vállalkozik: haza akar jutni a télre fordult hegyen-völgyön át.
A történet, amint az a fentiekből kiviláglik, egyszerű, ezerszer láttuk már az eltévedt/elhagyott csapattag hazajutásának küzdelmes útját változatos zsánerekben a Mackótestvértől A visszatérőig. Ebben tehát az Alfa nem igazán képes újat mondani, ahogy a veszélyes fenevadak kézhez szoktatását is alaposan körbejárta már a filmtörténet. Kutya-ember filozófiai revelációkra sem érdemes számítani, a szövegkönyv pedig a legjobb indulattal is közepes, még szabatosnak sem mindenütt nevezhető. Oké, hogy nem tudjuk teljesen pontosan, húszezer éve hogyan nézett ki az emberi kommunikáció, ezt aligha is volt cél rekonstruálni, mert hát akkor eleve nem angolul és indián törzsi nyelven cseverésztek volna hőseink, de hogy így, ilyen nyakatekert ballagási idézetekben ember nem beszél, abban biztosak lehetünk.
Viszont az Alfa, ha teljesen őszinte magához, akkor nem is erre vállalkozott. Ez egy kedves, állatos családi kalandfilm, és mindezeken túl látványfilm, a szó lehető legszorosabb értelmében: akkor a legjobb, amikor senki nem beszél. A kiválasztott helyszínek ugyanis olyan fenségesek, az operatőri munka olyan festői, a CGI pedig annyi és olyan káprázatos, hogy az egészen egyértelműen jelzi, hova tették a hangsúlyokat a film alkotói. Szédítő valódi és számítógéppel létrehozott tájakon nyargal a kamera, az északi fény rendszeres vendég, képtelenül ragyognak a színek, majd a tél beálltával a végtelen fehérség uralkodik, de akárhol is járunk a filmben, a látvány minden egyes képkockán, még az állatos akciójelenetekben is gyönyörű.
Persze akad némi látványosan gépmozgású őskori állat, de ezen alighanem minden néző túl tudja tenni magát, főként, mert kárpótol a tény, hogy a főszereplő Alfát egy valódi farkas alakította. Még jobb is volt, mint emberi társa, Kodi Smit-McPhee, vagy az emberi szereplőgárda úgy általában. Pedig a szereposztás egyébként izgalmasan sokszínű, a főhős ausztrál, de akar norvég, chilei, svéd, izlandi és sok egyéb nemzetiség is a csapatban, kár, hogy sok dolguk nem volt azon kívül, hogy jól nézzenek ki sminkben és jelmezben. Ami stimmel is, de akármilyen vagány az ősdivat, ez a film Keda és Alfa története, rájuk fókuszál, általuk akar tanítani valamit küzdésről és bajtársiasságról, még ha a mód, ahogy teszi, meg is bicsaklik olykor. De a nagy kaland, a látvány, és elsősorban a cuki, okos, és minden elképzelhető módon jófej farkas simán elhomályosítja a fényét. De hát, végül is, ezért mentünk oda.
Alfa (Alpha) – amerikai kalandfilm, 96 perc – értékelés: 7/10
