Én, a kém. Kémjátszma. Suszter, szabó, baka, kém. A kém. A kém, aki dobott engem.
Ezek nem egy reptereken kapható, olcsó regénysorozat részei, és nem is a magyar forgalmazók kémorientált címadasának bizarr mementói. Az angol címekben is kém van. A felsorolt filmeket a „kém” szócskán kívül az köti össze, hogy részben vagy egészben Budapesten játszódnak, de legalábbis itt forgatták őket.
Ha a már így is sokatmondó listát kiegészítjük azokkal a kortárs kémfilmekkel, amelyeknek címében nincs benne a „kém” szó, viszont ugyancsak Budapesten forgatták őket – ide tartozik az Atomszőke, a Vörös veréb, de vannak budapesti jelenetei a Münchennek és a Mission: Impossible 4-nek is –, akkor csak arra tudunk gondolni, hogy félreismertük a fővárost.
Ennek a furcsa jelenségnek néztünk utána.
A kém, akit már nem szeret senki
A kémfilm egyébként klasszikus formájában tetszhalott állapotban lévő műfaj. Manapság inkább olyan akciófilmeket és thrillereket (és még inkább akcióthrillereket) készítenek, amelyekben a főhősök kormányok, sőt a világ sorsát meghatározó titkokra és tervekre derítenek fényt, majd fizikai összetűzésbe kerülnek azokkal, akik rosszra akarják használni ezt a tudást. Legutóbb a hatodik Mission: Impossible melegítette fel ezt a receptet, és az a film mindent el is mond a hagyományos kémértékek helyéről Hollywoodban: a konspirálás, nyomozás, beépülés és átverés történetszála teljes hülyeség volt, a kreatív alkotói energiákat inkább a valóban lenyűgöző akciójelenetekben aknázták ki.
Az olyan klasszikus kémfilmekben, mint a 39 lépcsőfok, a Forgószél vagy Az Ipcress-ügyirat, a főhős nem átlagember, mint a hagyományos thrillerekben, hanem különleges jogosítványokkal rendelkező ügynök. Ám nem is akcióhős: érdekeit elsősorban intellektuális fölényével, megtévesztéssel és nyomozással érvényesíti, ennyiben a klasszikus krimidetektív örököse.
A thrillerhez hasonlóan a kémfilm kimunkálásában is Alfred Hitchcocké a legtöbb érdem, népszerűbb testvérműfajával ellentétben azonban a kémfilm kevésbé tudott alkalmazkodni az egyre inkább akcióorientált hollywoodi trendekhez. James Bond, a filmtörténet leghíresebb kémje gyakorlatilag koporsóba is tette a klasszikus kémfilmet azzal, hogy filmjeiben felértékelődött az akciók szerepe. Nem véletlen, hogy a korai Bond-filmek rendezői vágóként kezdték a szakmát – formai szempontból a Dr. No és folytatásai újszerű, az ötvenes évek stílusánál sokkal pörgősebb montázstechnikájukkal hoztak újdonságot.
A kém, aki bejött a hidegről
John le Carré híres regényének címét idézzük, hogy rámutassunk: miközben a kémfilm stílustörténeti okok miatt veszített népszerűségéből, a karakter történelmi okokból vált idejétmúlttá. A populáris kultúrában a kém természetes környezete a hidegháború – a nyílt akciózás helyett a megtévesztés, a gyakorlatban a buta és bunkó szovjetek átverése a feladata. Ezzel el is érkeztünk Budapest kémfővárosi minőségének első magyarázatához.
A magyar főváros a hidegháború klasszikus helyszíne, Kelet és Nyugat ütközőzónája, két érdekszféra találkozási pontja. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Budapestnek arculatot adó századfordulós épületek állagmegóvására és felújítási munkálataira a rendszerváltás óta egyetlen városvezetési garnitúra sem lehet büszke – durvábban: pusztulófélben vannak a házak –, akkor látjuk, hogy Budapesten nemcsak kosztümös, tehát a hidegháborús múltban játszódó történetet lehet remekül forgatni (München, Suszter, szabó, baka, kém), hanem a hidegháborús konfliktusok továbbéléséről, örökségéről szóló filmeket is (Kémjátszma, Vörös veréb).
Budapest olyan hatékonyan eleveníti fel a hidegháború hangulatát, hogy a korszakhoz leggyakrabban társított városokat is gond nélkül helyettesíti. A Münchenben és az Atomszőkében Berlint, a Die Hard 5. részében és a Vörös verébben Moszkvát alakítja a magyar főváros. Itt persze nem a helyi nevezetességeket mutogatják, hanem azt a nemzetközi közönség jelentős része által pontosan beazonosíthatatlan, érzetre viszont nagyon is kelet-európai atmoszférát akarják visszaadni, amit Hollywood annyira szeret Budapestben. Ennek az atmoszférának egyszerre része az eklektikus századfordulós építészet és annak kiüresített, lerohadt maradványa – a szürke, nyomasztó terekből talán a végig hasonló közegben játszódó Suszter, szabó, baka, kém profitált a legtöbbet. (Hasonló város volt egyébként Helsinki, amit a hidegháború idején remekül el lehetett adni szovjet városnak.)
Az úgy hagyott város
A nehezen beazonosítható környezet és az enyészet különböző fázisaiban lévő épületek miatt az amerikai kémfilmek Budapestje olyan kísérteties, kontúrtalan tér, amelyben érthető módon a főhős sem mozog biztonságban. Nem tudja, átverik-e, vagy neki sikerül átvernie valakit. Megátalkodott maffiózók és maffiózónak tűnő rendőrök adják őt kézről kézre. A felszínen semmi sem történik, de a felszín alatt sötét üzelmek zajlanak.
Nyilvánvaló, hogy a filmes Budapesten a kémhős nem természetes közegében mozog és életveszélybe kerül. A zavarosban halászó kelet-európai mentalitás a valóságérzékelést elbizonytalanító pszichológiai nyomásként nehezedik a főhősre. Brad Pitt veri át Robert Redfordot a Kémjátszmában, vagy fordítva? Hány szerepet játszik Jennifer Lawrence a Vörös verébben? Hogy kerül Eddie Murphy egy Budapest felett szálló láthatatlan repülőgépre az Én, a kémben?
Ugyanez a gondolat a Financial Times friss cikkében is előkerül, amelynek szerzője azt tekinti át, milyen jelentései lehetnek Budapestnek a közelmúlt amerikai filmjeiben. A legfontosabb állítása az, hogy Budapest tökéletesen helyettesíti azokat a városokat, amelyek már nem úgy néznek ki, mint régen, vagy amelyeket ma már csak elképzelni tudunk. A mondat mindkét fele fontos, és mindkettő a képzelet jelentőségét hangsúlyozza a valóság felett. Budapest rengeteg más helyet el tud játszani, mert a fellendülő turizmus ellenére a nemzetközi nézők nagy része nem tudja, hogy néz ki a magyar főváros. Ha ezeket a távoli helyeket régies, lerobbant terekként képzelik el az alkotók, Budapesten könnyű ilyen házakat találni – így jutunk el a hidegháborús korfestő kémfilmekhez. Ha pedig a kém főhős bizonytalanságát, talajvesztettségét kell hangsúlyozni, ugyancsak jól jönnek a depresszív, kelet-európai hangulatú, egyszerre ismerős és ismeretlen helyszínek.
A kémturizmus fellegvára
Azért nem csak olyan kémfilmek készülnek itt, amelyekben sötét, bagószagú, barátságtalan budapesti házakra van szükség. Az utóbbi években olyan kémfilmeket is bemutattak, amelyekben Budapest jól felismerhető, körbemutogatják a nevezetességeket, és még el is mondják hangosan, hogy Budapesten járunk. Ezekben a filmekben különös módon nem is igazi kémek a főhősök, hanem kémparódiák: olyan átlagemberek, akik kémszerepbe kerülnek. Ilyen az Eddie Murphy által játszott bokszoló az Én, a kémben és Melissa McCarthy irodistája A kémben.
Ezek a hősök nem igazi kémek, hanem turisták – a kémszakmában és a magyar fővárosban egyszerre. Ha akarnának, sem tudnának elrejtőzni, felszívódni a sötét sikátorokban. Látványosak és hangosak: felszántják az Alagutat, kirándulnak a Balatonra, karamboloznak a rakparton. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Budapesten forgatott hollywoodi kémfilmeknek konzekvens ideológiájuk van, mégis az látszik, hogy a beazonosíthatatlan, általános kelet-európai atmoszféra komor és sötét történeteket körvonalaz, míg a felvállaltan budapesti környezet leginkább vígjátékokban mutatkozhat meg. Az Én, a kém és az A kém ugyanis elsősorban komédiák, és csak másodsorban kémfilmek.
Azt pedig döntsük el mi, budapestiek, hogy azt szeretjük-e jobban, ha Budapest kísérteties és nyomasztó, beazonosíthatatlan térként jelenik meg a hollywoodi filmekben, vagy azt, ha harsány amerikaiak dúlják fel a Budapestnek csúfolt vidámparkot.
