Kivételesen kezdjük a végén, az ítélettel: az Arctic Monkeys egy nagyon-nagyon jó zenekar, amely valamiért csak néhány nagyon-nagyon jó számot volt képes írni eddig. De mivel ennyire jók, ezért a közepes számaikat is elviszik a hátukon.
Őszintén szólva engem is meglep, hogy ezt írom, mert már a 2009-es harmadik lemezükkor kiszerettem belőlük. A Sziget zárókoncertjén viszont visszacsábítottak Alex Turnerék. Vagyis főleg Alex Turner, akiről Kerner Zsolt kollégámmal egybehangzóan megállapítottuk, hogy a frontember maga a két lábon járó Big Dick Energy. Minden gesztusával, arcrezdülésével, lazán szétesett mozdulatával uralja a színpadot. Nem tudom van-e olyan ember, aki a zenekar bármelyik tagjára emlékszik az egész koncertről? Kötve hiszem.
Pedig sajnos tényleg az a helyzet, hogy ahogy egyre komolyabban vette magát a zenekar, úgy írtak egyre unalmasabb lemezeket. A 2006-os debütáló lemezüket anno szinte minden ismerősöm rongyosra hallgatta: az indie rock dömpinggel érkeztek, de fejhosszal kiemelkedtek a mezőnyből. Volt a számaikban egy olyan brit trógerség és egyben coolság, hogy azzal teljesen beszippantottak egy generációt. Aztán ahogy öregedtek, úgy lettek „felnőtt zenekar”, túlságosan túlgondolt számokkal, amik ritkán hatnak olyan zsigerien, mint a korai dalok. De élőben kiderült, hogy ezek is úgy szólnak, ahogy egy nagy rockzenekar számainak szólniuk kell: még úgy is nagy színpadokra valók, hogy messze nem hibátlanok.
Mert amikor hibátlanok, akkor viszont minden felrobban. A Do I Wanna Know? például egy hibátlan szám, és amikor elnyomták, akkor az egy olyan öt perc volt, amire mindenki emlékezni fog, aki ott volt.
Míg egy Snap Out of Itre, vagy egy Knee Socksra már most sem emlékszem, csak látom a setlisten, hogy voltak. Viszont azokat is biztosan élveztem, mert nem emlékszem, hogy egy pillanatig is unatkoztam volna. Ami tényleg azért van, mert az Arctic Monkeys egy igazi nagy zenekar lett. Amely megengedheti magának, hogy az Arcticot elhagyva csak annyit írjanak ki a tagok mögé nagy fényes betűkkel, hogy Monkeys. Már ennyiből mindenki tudja, hogy ők azok.
Az Alex Turnernek szóló szerelmeslevélhez még annyit, hogy amikor lassú számokat énekel, akkor is képtelenség másra figyelni. Ettől még akkor igazán jó a zenekar, amikor vadabb, gyors számokat játszanak, mint mondjuk a műsor elején a Brianstorm. De a lényeg az, hogy annyi más fellépővel együtt az Arctic Monkeyst is jó, hogy pont 2018-ban láthattuk a Szigeten.
Kiemelt kép: Rockstarphotographers
