Szent László törvényei szerint a kisebb lopásokért vakítás, kéz- és orrlevágás, vagy épp nyelvkitépés járt, a nagyobb lopásokért a bűnöst azonban halálra ítélték. A következő évszázadokban a törvények Magyarországon és Európa legtöbb országában is sokat finomodtak: megjelentek a pénzbüntetések, a néhány napos tömlöcbe, vagy főtéri kalodába zárások, és persze a megszégyeníteni kívánó maszkok egész sora.
A kovácsoltvasból készült, sokszor állatfejeket, vagy épp fura emberarcokat mintázó fejdíszek a XVI. század derekán jelentek meg Angliában, népszerűségük pedig több mint két évszázadon át töretlen volt.
Az egy vagy több napot át viselendő, a kisebb bűnöket elkövető – párját megcsaló, hazudó, részegen kárt okozó, egy piacról ételt lopó, másokat átverő, vagy épp egyszerűen csak túl sokat beszélő – emberek fejére zárt eszközök jó része lehetetlenné tette az evést és ivást, hiszen a száj kinyitása esetén abba éles szögek fúródtak.
Mindez persze még nem volt elég, hiszen a lakók előszeretettel dobálták meg a köztük sétáló, maszkot viselő embereket, akiknek a ruháját rövid időn belül sár, rohadt zöldségek, szemét, vagy épp emberi széklet terítette be.
Léteztek persze egy fokkal könnyebben viselhető eszközök is: a közrendet megzavaró emberek egyszerű, mindössze néhány pántból álló maszkjában nem volt szájpecek, így az még véletlenül sem tudott sérüléseket okozni a viselőjének.
A szégyenmaszkokról fennmaradt legkorábbi forrás 1567-ből származik. Ekkor még főként boszorkánysággal gyanúsított, kisebb bűnöket elkövető, vagy épp titkot tartani nem tudó, fecsegő nőket ítéltek a viselésére. Innen is kapta a szigetországban használt becenevét:
Az eszköz lassan átszivárgott Európa más tájaira is, de végül a németek fejlesztették tovább: apró csengőt helyeztek a maszk tetejére, hogy az is további figyelmet irányítson a bűnösre, növelve az ellene irányuló erőszakot.
A börtönökben dolgozó kovácsok egy egész sornyi eszköztípust dolgoztak ki: a pletykálókat komikus, szájrészük előtt tölcsért hordó maszkokban vitték az utcákra, a hazugok hosszú nyelveket vagy orrokat, a hallgatózók pedig óriási, tölcsérszerű füleket kaptak.
Sokszor a büntetést elszenvedők személyazonossága is egyértelmű volt, hiszen a nevük, címük, foglalkozásuk, illetve bűnük is kiderült a nyakuk körül viselt feliratokból.
A rájuk ujjal mutogató utca embere természetesen a hasát fogva nevette ki őket, a szégyen érzése pedig jó eséllyel a mindennapokba való visszatérésük után is kísértette őket – derül ki a Torture Museum oldaláról.
A szokást az Újvilágba tartó britek magukkal vitték, sőt, az Egyesült Államok puritánjai közt egészen a XIX. századig életben maradt.
