Régi adósságot törlesztünk, hiszen nem írtunk még az egyik legelismertebb jelenlegi sorozat, A híd záró évadáról, melyet a skandináv tévék az év elején mutattak be, majd most nyáron a nemzetközi adók is elbúcsúztak Saga Noréntől. A skandináv krimisorozatok térnyerésében főszerepet játszó, dán-svéd koprodukciós sorozat négy évadot ért meg: az első kettőben még Martin Rohde volt a svéd nyomozó, Saga dán partnere, ám miután az őt alakító Kim Bodnia különböző okok miatt otthagyta a sorozatot, egy másik koppenhágai detektív, Henrik Sabroe lépett a helyébe.
Bár Martin hiánya eléggé rányomta a bélyegét A híd (Bron vagy Broen) harmadik évadára, azért előtte is nyilvánvaló volt, hogy a sorozat igazi főszereplője Saga: Sofia Helin alakításában a zseniális, autista nyomozónő tényleg az évtized egyik legnagyobb hatású sorozatkaraktere lett. Ő, és az Egy gyilkos ügyben (Forbrydelsen) ugyancsak milliókat lenyűgöző Sarah Lund divatba hozták a különc, de verhetetlen szimatú nyomozónők figuráját (bár ne feledjük, még őket is évekkel megelőzte Laure Berthaud a francia Engrenages-ból). Igaz, az előző évad végére aztán Henrik (Thure Lindhardt) is kezdett felnőni a nagy előd mellé, leginkább a Sagával való kapcsolata és a tragikus előélete miatt. A negyedik évad indulásakor ráadásul Sagát börtönben láthattuk viszont, ezért Henrikre még nagyobb figyelem hárult, és az előző évadból már lehetett tudni, hogy a rejtélyes körülmények között eltűnt kislányairól sem mondott le.
A szokatlan induló helyzet dacára alapjaiban ez az évad sem különbözött a többitől: Saga és Henrik együtt nyomoztak egy egyre szövevényesebbé váló gyilkosságsorozat ügyében; folyamatosan hullottak a szereplők, gyakran kifejezetten brutális véget érve, és véletlenül se sütött ki a nap egy pillanatra sem, ellenben mindent elöntött a főcímdal által megtestesített, skandináv jóléti mélabú. De hát ezért is szeretjük A hidat, nem igaz? Ennek ellenére is, hiába kaphattunk meg mindent az utolsó évadtól, mégis lehetett hiányérzetünk, sőt, egyenesen odáig merészkednék, hogy épp időben fejeződött be ez a sorozat, mert Hans Rosenfeldtnek láthatóan elfogytak az ötletei. Bár én mindig is abba a táborba tartoztam, amely a két, stílusteremtő skandi-noir sorozat közül az Egy gyilkos ügy mellett tesz le a garast (különösen az első évad, amely szerintem az etalon a műfajban), A híd első két évada azért nagyon szorosan ott volt a nyomában. Talán azért is, mert Martin joviálisan bohém figurája remekül ellensúlyozta a sorozatból áradó depressziót, míg Henrik ugyanúgy a pokol tornácáról érkezett, mint gyakorlatilag bármelyik másik szereplő a sorozatban.
A harmadik évad talán ezért is már kezdett kicsit sablonossá válni, és most, a negyediknél tényleg azt éreztem, hogy egész egyszerűen ez már sok: sok a túlpörgetett, felesleges erőszak (rögtön a legelső jelenetben halálra köveznek egy nyakig a földbe ásott nőt), sok a valószínűtlen véletlen (a sztori összes főbb szereplőjéről kiderül, hogy nagyjából mindenki kapcsolatba került már korábban mindenkivel, mintha egy faluban élnének), sok a valóságtól elrugaszkodott fordulat, és sajnos sok a szimpla klisé is. Már az előző évadban is megmosolyogtató volt, hogy egy kedves művészettörténész srácból egy mindenki felett álló, szupererővel felruházott sorozatgyilkos lesz, akit nem látnak soha sem szemtanúk, sem térfigyelő kamerák, és aki játszi könnyedséggel hatol be bárkinek a lakásába is, miközben a Hetedik sorozatgyilkosát idéző tökéletességgel követi a beteges ágendáját. Ilyesmiből most sem volt hiány: a recept itt is az, hogy megint egy kicsit erőltetett rendszer alapján (a világon érvényben lévő kivégzési módszereken megy végig) teszi el láb alól az áldozatait a gyilkos, akinek a motivációit valahogy nem is igazán sikerült igazolni a végén sem. Ez utóbbiban az is szerepet játszhatott, hogy ez az évad a korábbiakkal ellentétben csak nyolc részes, és így lehet, hogy kicsit összecsapták a végét, különös tekintettel az elkövetőre.
És akkor innentől spoilerek is: sokakat felháborított, hogy Rosenfeldt ellövi a legbénább krimis klisét, amikor a mozgáskorlátozott Kevin/Brian váratlanul talpra ugrik a kerekesszékéből, de sajnos ez egyáltalán nem volt egyedi ebben az évadban. Mit gondoljunk arról, hogy lelövik Sagát – de aztán kiderül, hogy mégis volt rajta golyóálló mellény? Hát arról, hogy a gyilkosságok kulcsfigurája (egy Tommy nevű rendőrségi informátor) hirtelen az évad közepén bukkanjon fel Henrik drogok fűtötte agyviharából? És persze az sem meggyőző, hogy a hozzátartozóiból miért lesz pszichopata vadállat a halála után. Az pedig már szót sem érdemel, hogy képesek 2018-ban bedobni egy bohócmaszkos gyilkost. Más történetszálakra meg mintha nem is maradt volna energiájuk az alkotóknak, így a magánnyomozós vonal jelentősége egyáltalán nem derül ki, félbe is hagyják.
Pont ezek miatt azon kaptam magam, hogy egyszerűen egy idő után egyre kevésbé érdekelt az egész bűnügyi szál, és már nem is akartam követni, hogy akkor most ki kötötte el az autót, ki láthatta a kulcsot rejtő széf kódját, és miért fotózott kerekesszékből az, aki amúgy fel is tudott állni belőle. A hídról eddig sem gondolhattuk, hogy a valóságot ábrázolja, de a hetek óta az utcán élő, és soha semmi hátrányt nem szenvedő, mindig ápolt és jól öltözött tizenéves iskoláslányok már kiverték a biztosítékot, mint ahogy az is, hogy miután kivégzik a dán bevándorlási hatóság vezetőjét, ugyanúgy két mezei nyomozó vizsgálja az ügyét, mint bármelyik másik gyilkosságét, és szóba sem kerül, hogy léteznek titkosszolgálatok is a világon.
Hogy akkor miért érdemes mégis nézni az évadot? Nyilvánvalóan Saga miatt, akinek nagyon fontos dolgok derülnek ki a múltjából, és akit tényleg a legkülönfélébb testi-lelki kínoknak tesznek ki az alkotók, sőt, az egész életét felforgatja ez az évad. Sofia Helin tényleg fantasztikus megint, kár, hogy olyan sok réteget már nem tud hozzátenni az eddig is rendkívül alaposan kidolgozott alakhoz, de azért a záró epizódban még valamiféle karakterfejlődést is láthatunk is Sagától, amivel még meg is tudja lepni a nézőket. A másik fontos szál Henrik és a lányai története, amiben szintén kulcsszerepe van Sagának, és amely bőven szolgál A hídtól el is várt érzelmi csúcspontokkal. Egész biztosan nem bocsátottam volna meg Rosenfeldtnek, ha a végén akár őt, akár Astridot, akár Henriket elveszítjük, bár szegény lányával már így is a szadizmussal határos kegyetlenséggel bántak az egész sorozatban. Mindenesetre még az sem túlzás, hogy az utolsó évadra a sorozat sokkal jobban működött traumatizált emberek családi drámájaként, mint krimiként.
Az újabb szereplők közül mindenképpen nyer a sorozat az enyhén homofób és rasszista nyomozó, Jonas figurájával (Az Egy gyilkos ügyben és a Borgenben is látott Mikael Birkkjær játssza), és a gonosz nagymama, Solveig (Ina-Miriam Rosenbaum) is igen szórakoztató red herring, Elliott Crosset Hove viszont teljes tévedés Kevin szerepében, egy ránézésre jó harmincas férfiként alakít fiatal fiút (sőt, egy flashbackben 17 évesnek is el akarják adni), aki nagyjából egy idősnek tűnik a saját apjával. A bevándorló és a meleg szál pedig még akár erőltetettnek is tűnhetne, de szerencsére kiderül, hogy csak elterelésként kerül a sztoriba. És a végére maradt, de hát csak meg kell említeni azt az utánozhatatlanul borongós atmoszférát, ami kezdettől a sorozat egyik fő erénye volt, és ebben most sem kellett csalódnunk.
Nagyon izgalmas és megható pillanatokat, és bámulatos színészi teljesítményeket köszönhetünk A hídnak, tényleg még sokáig érezhető lesz a hatása is más, hasonló sorozatokban, de teljes mértékig kifutotta, ami benne volt. Talán még az se baj, ha a nyomában az egyre sematikusabbá váló skandi-noir is visszaszorul, vagy éppen megújul kicsit. De az biztos, hogy ha valaha feljutok a Malmőt Koppenhágával összekötő hídra, egy kis gyomorgörcs azért lesz bennem, amíg le nem hajtunk róla a másik oldalon.
A híd (Bron/Broen), 4. évad, 8 rész, 2018. 7/10
Borítófotó: © Filmlance Int 2017 Photo: Jens Juncker
