– De hát ez nem igaz! – fakadt ki Seres.
A nyomozó fel volt készülve erre, és kezében már ott pihent a gumibot hűvös markolata. Bal kezével meglendítette, és nagyot csapott a férfi állára. Vér serkent ki Seres száján, ahogy ráharapott a nyelvére.
– Ne legyen ennyire meggondolatlan! – figyelmeztette a tiszt, és egészen közel hajolt a másik arcához. – Számos bizonyíték szól ön ellen, elsősorban az előbb említett tanúvallomások. Beláthatná, hogy ezzel az ostoba viselkedésével nem könnyíti meg a helyzetét. Elismeri, hogy az Egyesült Izzónál reakciós tevékenységet folytatott, gazdasági adatokat adott át az imperialista ügynökségeknek, valamint megpróbált beszervezni több ismerősét is a nyugati kémszervezetekbe?
Seres feje még mindig kábult volt az ütéstől, de a fáradtság, az éhség és a fájdalom ellenére is pislákolt még lelkében az igazságérzet lángja. Nem tudta, hogy vallhatta Fazekas mindazt, amit Szabados az imént felolvasott. Csak rám akar ijeszteni, gondolta magában. Blöfföl, hogy behúzzon a csőbe. Hát engem nem fog, döntötte el magában.
Lenyelte a szájában felgyülemlett vért, és egyenesen az ávéhás tiszt szemébe nézve közölte:
– Nem. Soha nem követtem el semmit azokból, amit itt elmondott!
– Ismét csalódnom kell Seres elvtárs, immár nem először. Viszont a mi időnk rendkívül drága, és bár a türelmem végtelen, mégis azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy egy kicsit elgondolkodjon a dolgokon – azzal a zsebéhez nyúlt, és újabb cigarettát illesztett a szájába. – Tudja, mindig van a könnyebbik út, de a fogvatartottak többsége igen nehezen ismeri ezt fel. Igazán nem mondhatja senki, hogy nem adom meg nekik a lehetőséget.
Gyufa sercent, felizzott a cigaretta vége, s közben Szabados az őrök felé biccentett. Azok odaléptek a fogvatartott mellé, majd megragadták a hóna alatt, és a szoba távolabbi sarkába vonszolták. Egyikük nagyot lökött rajta, amitől az a földre esett. Seres fájdalmában összegörnyedt.
A másik három ávéhás eközben kicsit meglazította a ruházatát, feltűrték ingujjukat, és övükről leoldották a gumibotot. Öten állták körbe a koszos padlón heverő Serest. Most már látta, hogy a korábban észlelt sötét foltok megszáradt vér nyomai, de ebben a pillanatban elkezdtek rá záporozni az ütések.
Próbált minél kisebbre összehúzódni, de akárhogy is fordult, mindig maradt szabadon olyan testfelülete, amit képtelen volt megvédeni. Az első ütés a homlokán találta el, s kezdetben talán e pillanatnyi kábulattól nem érzékelte az ütések okozta fájdalmat. A verőlegények módszeresen dolgoztak. A másik két ávéhás pribék a testét sorozta meg, miközben néha egy-egy rúgást helyeztek el vesetájékon. A kövér tiszt az őrizetes fejénél állt, de csak néha ütött egyet-egyet. A levegőtlen pincehelyiségben erősen izzadt, kicsit kapkodva vette a levegőt, így hagyta, hogy a fiatalok dolgozzanak helyette.
Szabados a legnagyobb nyugalommal szívta a cigarettáját, és érdeklődve figyelte a verőlegényeket. Arcizma sem rezdült, amikor vér serkent Seres szeme alatt, ami kezdte elönteni annak arcát és ingét. Úgy nézte az egész jelenetet, mintha egy érdekes festményben gyönyörködne a képtárban.
A két őr eközben lefogta a padlón vergődő férfit, majd lehúzták róla a cipőt és a zoknit, a másik két ávéhás pedig elkezdte verni a csupasz talpát. Homlokuk gyöngyözött az izzadságtól, de kezük járt, mint a cséphadaró. Szabados közben elszívta a cigarettáját.
Egy évvel korábban figyelmesen végighallgatta Bálint doktor előadásait az őrizetesek kihallgatása során alkalmazható módszerekről. Gyakran előfordult, hogy szükségesnek ítélte a bántalmazást, de Ezek a nagydarab fickók úgy ütnek, mint egy gép, semmi tervezettség nincs bennük, csak teszik a dolgukat. A talpat, a karokat vagy a mellkast érő ütések bár fájdalmasak, de ezt a szervezet egy idő után megszokja, és a fájdalom elviselhető lesz, épp ezért a kihallgatónak tudnia kell, miként tarthatja fenn a fájdalmat a végtelenségig.
Szabados egy darabig még nézte, ahogy a verőlegények tovább csépelik a földön fekvő, egyre kevesebb ellenállást tanúsító testet, majd lassan felállt, meglazította az ingét, és kezébe vette a gumibotot.
– Engedjenek csak ide! – lépett előre. Egyik lábával Seres térdére lépett, leszorítva azt a földre, s így szabadon üthette annak védtelenül hagyott ágyékát. A tiszt néhány ütés után hirtelen nagyot rúgott a férfi hátába, közvetlen a vesék alá, amitől az a hasára fordult, így Szabados további ütéseket helyezett el közvetlenül annak fültövére.
Seresnek csengett a füle, és talán ezért sem hallotta saját üvöltését. Teste minden része fájdalomtól égett, tagjait meg sem bírta mozdítani, és egyre kevésbé látta mi történik körülötte, mert bal szeme feldagadt, és a vér is folyamatosan csordogált a homlokáról. Szabados közben újabbat rúgott a földön fekvő férfiba, csizmájával rálépett a már korábban roncsolt kézfejre, és épp lendítette volna a gumibotot, mikor csalódottan érzékelte, hogy Seres ájultan hever a padlón.
– Hozzanak egy vödör vizet, és locsolják fel ezt a mocskot! – utasította az egyik őrt. – És kerítsék elő Bálint doktort is!
Az őrök elsiettek, a két fiatal verőlegény pedig visszaült a hátsó sarokba.
– Nem bírják ezek sokáig a verést – kezdte a kövér ávéhás tiszt. – Alig tizenöt perc kezelést kapott és már el is ájult. Én mondom magának, dalolni fog nekünk. Nem kell sok, hogy megtörjünk egy ilyen szemetet.
– Csak nyugalom Princz elvtárs, várjuk ki a végét – mosolygott Szabados. – Szerintem nem lesz szükség további verésre.
Princz Gyula a kezdetektől részt vett a politikai rendőrség munkájában, önmagát tapasztalt tisztnek tartotta, ezért kicsit kétkedve fogadta fiatal kollégájának kissé nagyképű kijelentését. Ugyanakkor valami miatt ez a fiatalember bizalmat kapott Szücs ezredestől, és mindaddig, amíg a Hálózati Főosztály feje külön kérvényezi, hogy Szabados vezesse az ügyet, addig neki sem lehetett ellenvetése.
– Még ma estére eredményt várnak ebben az ügyben – próbálta kicsit megingatni Szabados bizalmát.
– Nézze Princz elvtárs, én azt az utasítást kaptam, hogy legyen meg a hiányzó vallomás a Gaál-ügyben, és ennek maximálisan eleget fogok tenni. Még csak hajnali fél három – nézett a karórájára Szabados. – Rengeteg időnk van, de úgy saccolom, egy órán belül kezünkben lesz a vallomás.
– Jó estét az elvtársaknak! – lépett be a szobába egy magas, kerek képű, kopaszodó tiszt, kezében orvosi táskával. Fejét csóválva nézett végig az ájult Seresen, majd kezet fogott a másik kettővel. Eközben az őrök is visszatértek, kezükben egy-egy vödörrel, majd kinyitották a szemközti ajtót, és megtöltötték őket vízzel.
– Locsolják fel! – utasította őket az orvos.
A hideg víz kicsit magához térítette Serest, de minden apró mozdulata pokoli kínnal járt.
– Ültessék fel arra a székre – vezényelt Bálint doktor. Kinyitotta a táskát, meghallgatta a férfi szívverését, légzését, és egy kis zseblámpával a szemébe is belevilágított. Alaposan megvizsgálta a roncsolt kézfejet, és sztoikusan rögzítette a növekvő vérfoltot az ágyéka körül.
– Nincs komoly baja – állapította meg vidáman. – Akár még zongorázhat is, ugye? – paskolta meg kedvesen a sebesült kart.
Seres mereven ült a széken. Fogát összeszorítva próbálta elviselni a testében szétáradó fájdalmat.
– Akkor tehát gondolja át újra, amiről korábban beszéltünk – ült le vele szemben Szabados. – Egész pontosan azt kérdeztem, elismeri-e, az ország ellen folytatott kémtevékenységét, valamint azt, hogy megpróbált beszervezni másokat is a titkos üzelmeibe. Mielőtt válaszolna – nézett fel a tiszt nyájas arccal, és immár ki tudja hányadik dossziét húzta elő –, itt elolvashatja, egészen pontosan mit is kéne bevallania. Mi már szépen összeállítottuk magának. Csak olvassa el, és ha a keze kicsit rendbe jön, akkor majd le is írja ezt nekünk. Akkor tehát megegyezhetünk?
Az őrizetes nem mozdult, a fejét is alig tudta felemelni, miközben a szobában mindenki az ő válaszát leste. Princz már emelte volna a gumibotot, de Szabados megállította.
– Nem szükséges. Erre igazán nincs szükség. Értem én, hogy maga makacs, mint az öszvér, és a társait akarja védeni, de ezzel teljesen rossz úton jár. Menjen csak vissza a cellájába, aludjon egyet, és ott hátha megjön az esze. Vihetik! – utasította a két őrt.
Princz kérdően nézett a fiatal tisztre, aki megnyugtatóan bólogatott. Seres képtelen volt lábra állni, az őrök úgy vonszolták ki a szobából, mint valami szalmabábut.
– Szükségük lesz még rám? – kérdezte Bálint.
– Az attól függ. Ön szerint elbír még egy kezelést?
– Véleményem szerint igen, bár a fizikai állapota nem túl jó. Egy kis erősítőt tudok neki adni, hogy jobban viselje.
– Akkor nem szükséges – felelte Szabados –, szerintem nem is kerül sor újabb verése. A többi már fejben fog eldőlni.
– És mégis mit akar tenni? – kérdezte gúnyosan Princz.
– Küldje haza az embereit Princz elvtárs, mi pedig menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt, közben elmondom magának, amit a vallatásról gondolok.
Cserhalmi Dániel: Csengőfrász – ÁVH regény
Atlantic Press Kiadó, 2018
