Kultúra

Térey János: Magyarországon ma semmit nem lehet megúszni, ha akarod, ha nem, a homlokodra kerül valamilyen bélyeg

László Pál
László Pál

újságíró. 2018. 06. 08. 18:15

Az elmúlt évben megnézett több mint 180 előadást, volt egy saját bemutatója Szegeden, közben írt egy színházról szóló könyvet. Még sincs elege a színházból. Azt mondja, nem valamilyen -oldaliként létezik és szerinte a #metoo Magyarországon nem hozott felszínre a Marton-ügyön kívül semmit. Ez pedig baj. A Káli holtak című könyvéről azt mondja, aki a mai Magyarországot keresi a regényben, az meg fogja találni. Interjú.
Korábban a témában:

Térey János

A 47 éves író, költő és műfordító a kortárs magyar irodalom elismert és felettébb termékeny alakja, akinek egyaránt jelentek meg verses, novellás kötetei és verses regényei is. Drámáit rendszeresen játsszák a színházak, de írt már filmforgatókönyvet is. Legutóbbi regénye, a Káli holtak a Könyvhétre jelent meg.

Az elmúlt évben megnézett több mint 180 előadást, volt egy saját bemutatója Szegeden, közben írt egy színházról szóló könyvet. Nincs elege a témából?

Hol elegem van belőle, hol meg úgy kell, mint egy falat kenyér. A regény háromnegyed részben készen volt, amikor fölhívott Hegedűs D. Géza – éppen karácsonykor kirándultunk a családdal a Vekeri-tónál –, hogy vállalnám-e az egyik főválogató szerepét a POSZT-ra. Bevallom, elsősorban azért vállaltam, hogy ez a készülő könyv minél jobb legyen. Közelebb legyen a mai magyar színház valóságához. Még ha nem is dokumentuma annak.

Két évig írta a könyvet, egy éven keresztül mást sem csinált, mint színházba járt. Nem sok?

Tizenhat éve fordítottam először színház számára, én onnan datálom a kapcsolatunkat.

Miért ilyen fontos a színház az életében? Nem minden írónak az.

Megkerestek, én meg vállaltam. A Káli holtak is ezt a kérdést tárgyalja: az ember mire mond igent, mire nemet. 2002-ben Mácsai Pál keresett meg, hogy Kovalik Balázs számára fordítsam le a Borisz Godunovot, én meg pont akkor fejeztem be a Paulus című verses regényemet puskini mintákat követve. Mivel a Borisz Godunov is Puskin, nem sokat gondolkoztam. Ugyanakkor megfogalmazódott bennem egy színdarab ötlete, Wagner nyomán, Az istenek alkonyából szerettem volna mai történetet írni. Attól kezdve egymásnak adták a kilincset nálam rendezők és színészek. Később Mundruczó Kornél valóban megrendezte A Nibelung-lakóparkot, mert ez lett az a Wagner-ihlette mű. Mindmáig ez életem legjobb saját bemutatója. Nem azért, mert közel állt ahhoz, amit elképzeltem, mert nem képzeltem el semmit. A legközelebb állt ahhoz, amit jó színháznak gondolok.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Azóta dolgoztak együtt? Szeretnének?

A Johanna című Mundruczó-filmnek részben én írtam a librettóját, Harcos Bálinttal közösen. A színházból annyit tanultam, hogy nincs olyan: én akarok valamit, még olyan se nagyon van, hogy valamit szeretnék. Ha egy rendezőnek szüksége van rám, meg fog keresni.

Ezt a színházi rendszert, amiről beszélünk, sok ponton kritizálja.

Igen, de fontos, hogy a színházért haragszom, és nem a színház ellen. Fontos tisztázni ezt a nézőpontot. A biztonsági játék nem köt le, és sokszor érzem, hogy a műsorpolitika óvatos. Bátrabbnak kell lenni.

Mit jelent a bátorság?

Nem szabad lenézni a nézőt. A néző nem nyújt be kívánságlistát, nem mondja, hogy szeptembertől júniusig Rómeó és Júliát akar nézni vagy a Charley nénjét. Megveszi a bérletet, és nézi, amit kap. Ha nem Shakespeare-t választod, hanem Marlowe-t vagy Ben Jonsont, akkor őket nézi, és általuk ismer meg valamit.

Vagy azt mondja az igazgató, hogy erre nem jönnek be.

A közönség folyamatosan cserélődik. Ha megnézi, mit játszanak ma a Kolozsvári Magyar Színházban vagy pláne Gyergyószentmiklóson, az Pesten kísérletező repertoárnak számítana. Nyilván ez is évek alatt épült ki. Átalakult a közönségük, volt türelmük egymáshoz, tudva, hogy ez finanszírozási gondokkal jár.

És azt gondolja, hogy itt nincs is esély erre?

Vannak független játszóhelyek, a Trafó, a Jurányi vagy az Átrium, amelyek mindig telt házzal mennek. Az Újszínháznak is van stabil közönsége, tudom, mert sokszor jártam ott, ezek szerint arra is van igény, hogy legyen egy konzervatív, nemzeti értékeket képviselő kőszínházunk.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Tehát létezik, amit hiányol.

Létezik, de idén valahogy nem a független színházakban születtek a nagy előadások. Igaz, Hegymegi Máté Peer Gyntje a Stúdió K-ban pompásan sikerült, és bár meghívtuk a POSZT-ra, nem tudták pécsi helyszínre adaptálni. Ez az egyik szívfájdalmam.

Hány kompromisszumot kellett kötni?

Egymással semennyit. A valósággal igen. Például az utolsó pillanatig esélyes volt Vidnyánszky Attila Bánk bánja. Kiváló előadás, de számomra „véleményes”, hogy a Járom az utam, macskaköves utam, az Imagine és a Miserere elfér-e ugyanannak a rendezésnek a keretein belül, plusz a Békétlen Band rapjei, herderi nemzethalálunkról és Trianonról nem is szólva; s ha már Bánk (és nem mellesleg Ottó!) karakterénél minimum húsz évvel idősebb színésznő játssza Melindát, miért nem reflektál a rendező a férfiszereplők anyakomplexusára? Az előadás égetően fontos kérdésekkel nyit, aztán a finisbe mintha minden tudást és élményt be szeretnének zsúfolni a magyarság sorsáról.

A regényben utal a #metoo-botrányra, erről gondolkodott? Volt értelme?

A zaklatások nagy részéről, és azok durvaságáról fogalmam sem volt. Értesültem azért esetekről. A Marton-ügy kapcsán csak a jéghegy csúcsát látjuk. Sok esetről nem is tudunk, mert nem vallottak nekünk sem az elkövetők, sem az áldozatok.

Kellett volna, hogy még felszínre hozzanak történeteket?

Az óvodások dacos hallgatásától a háborús túlélők némaságáig millió történet van. Van, aki úgy gondolja: amiről nem beszélek, az nincs. Gondoljon bele, hogy például a nyilasok elkövette bűnök áldozatai közül hányan zárták örökre magukba az erőszak ejtette sebeket, maradt a csönd, az összeszorított ököl. Van, ami csakis elhallgatással túlélhető. A legkisebb zaklatás emlékét is őrizzük napokig, hetekig, vagy egy életen át.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Vagy nem is történtek ilyen dolgok.

Dehogynem történtek. Például az általunk meghívott kolozsvári előadás, Ibsen Rosmersholmjának színrevitele botrányos körülmények között valósult meg. Az ukrán rendező, Andrij Zsoldak inzultálta a főszeplőt, Imre Évát egy próbaszünetben, konkrétan lökdöste. Zsoldak a maga módján bocsánatot kért, az előadást több mint egy éve játsszák, az inzultus pedig beépült az előadás történetébe. Én kiválónak gondolom – csakis a végeredményt, de nem tudok, nem is szeretnék elvonatkoztatni a körülményektől, tehát nem tudnék odamenni a rendezőhöz és gratulálni neki, pedig itt járt Pesten, nem is olyan régen.

De mégis megkapja azt az elismerést, hogy jelen lesz a darabja a POSZT-on.

Mi nem vagyunk bíróság, mi a válogatók vagyunk. Minket arra kért meg egy testület, hogy a szakmai teljesítményt értékeljük. Érdemes elolvasni, hogyan vall a munkafolyamatról a férfi főszereplő, Bodolai Balázs. Válogatóként ez volt a dolgunk, eljuttatni Pécsre a számunkra jelentős alkotásokat.

Külön lehet választani egy embert szakemberre és morális lényre?

Ez a legdurvább dilemma, hogy nem lehet. De ha nem hívjuk meg ezt a kiváló előadást, akkor azt a társulatot büntetnénk, amely ilyen körülmények között is kiemelkedőt tudott létrehozni.

Marton esetében szétválasztható az ember és a rendező?

A közvélemény sohasem fogja. Ember vagyok, és én sem tudom különválasztani. Kifogástalan úriemberként ismertem meg Martont, igazgatóként és családapaként, fogalmam sem volt egyébről. Sárosdi Lillával éppen a Nibelungban dolgoztunk együtt. Sokkolt a bejelentés.

Sokak szerint soha nem írhatja felül az életművet az, hogy valakik erőszakot kiáltanak.

Molnár Ferenc a magyar drámairodalom leghíresebb szerzője, egyben a leghírhedtebb nőverője is. Ittas állapotban gyakran bántalmazta a vele élő Vészi Margitot. Penitenciaként írta a Liliomot. És noha Molnár idejében szokás volt elégedetlenségünkben odacsapni házasságon belül és kívül, amint azt Csáth Géza naplójából is lehet tudni, ma nem szokás. Molnár tette számomra ennek ellenére ugyanolyan súllyal esik a latba, mintha ma tette volna.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A regényében a színház maníros hely, művi.

Nem csak. A szeretet is jelen van. Nemcsak a főhős, Alex életében, hanem igenis vannak olyan rendezőóriások, színészelődök, akikre fölnéz. Vannak ilyen erős apafigurák az életben, hogyne volnának. Szerintem a színház világa nem manírosabb a politika, a fodrászat vagy a virágkertészet világánál. Mindenhol vannak paravánok, amelyekkel óvjuk, leplezzük a magánéletünket. Vannak elhallgatások, titkok. A homo sapiens ilyen. Intrikál. De a színház közösségi cselekvés, végül össze kell fogni a sikerért, nem megy másként.

A könyvben kevés a politika, talán csak annyit mond róla egyszer a főhős, hogy otromba.

Aki a mai Magyarországot keresi a regényben, az meg fogja találni. Nem csupán színházak támogatási rendszerére gondolok itt.

Igen, a regény vége felé egy lehetséges színházigazgató-váltást is leír, amely során egy alkalmatlan politikai kinevezett kerül a művészszínház élére, aki bulvárosítani akarja. De a könyvben ez végül Alex rémálma marad, a valóságban meg a színházak életébe nagyon is beleszól a politika.

Így van. Ez egy művészszínház. Ugyanúgy érintkezniük kell fönntartó szervekkel, az önkormányzatokkal és az emberminisztériummal, mint minden intézménynek.

Margó Irodalmi Fesztivál

Térey Jánossal a Margó apropóján interjúztunk: a fesztivál az Ünnepi Könyvhét alternatív programsorozataként indult még 2011-ben, azóta önálló programként jelent meg, évente kétszer. A külföldi szerzőkre is koncentráló őszivel szemben a nyári Margó a kortárs magyar írók fesztiválja, idén június 6-tól 10-ig rendezik.

A politika beleszólása az életbe annyira erős, hogy egy mai magyar drámának szükségszerűen alkotóeleme a politikai üzenet?

Tapasztalataim szerint igen. Meg maximum kilenc szereplő, egyszerű mondatok.

Ez jó?

Nem tudom, de éppen ez történik. Egyszerűsödés.

Sosem minősít.

Dehogyisnem, hiszen a válogatásunkkal is minősítettünk. Az egyszerűsödés nem mindig jó, én a bonyolultat szeretem: filmben, épületben egyaránt. Létezik olyan egyszerűség, amelyik szíven üt. De úgy látszik, ha könyvet írok, az sohasem lesz igazán egyszerű. Lehet, hogy annak kellene lennie. Fogyaszthatóbbnak lenni.

Nagyon nem kell sírni azért, önt olvassák.

Vannak olvasóim, igen. A „célcsoportom” nyilván az értelmiség. A szellem emberei, művészek, kollégák, pedagógusok. Aztán jogászok, orvosok, közgazdászok, üzletemberek, diplomaták. De ezzel sosem foglalkoztam igazán. Biztosan nem tenném iskolai végzettségtől függővé a könyv vagy a színház szeretetét. Mándy Ivánnak érettségije sem volt, mégis az egyik legkiválóbb huszadik századi írónk.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Szűkül az ön játéktere?

Azt mondanám, hogy az érvényesülésünk terepe vált a politika játszóterévé, s így az egzisztenciális lehetőségek szűkültek, mégpedig jócskán. Egy nem változott, tíz éve ugyanúgy tele voltak a színházak, mint ma. Maximum annyi változott, hogy tíz éve még láttam jó kortárs drámát nagyszínpadon, mondjuk a Katonában.

Talán a Vígben is.

A Vígben utoljára Kornis Mihály Körmagyarja volt nagyszínpadon látható a kortársak közül, a rendszerváltáskor. Spiró korábban szintén. Pedig azelőtt Heltai, Bródy, Szép, Szomory, Hunyady Sándor, Móricz Zsigmond voltak a Víg házi szerzői, zsinórban játszottak a hetvenes években Örkényt, Csurkát, Eörsit, Szakonyit, Székely Jánost, Bereményit – és többeket esténként ezer fő előtt.

Csurkát ma is játszanak, mondjuk az Újszínházban, de azt hiszem, inkább politikai okokból.

Érdekes, hogy az ő politikai szerepvállalásával tökéletesen megváltozott a művei kontextusa, noha azokban egyetlen betű sem változott. Ezek valóban jól megcsinált, jó színpadi vénával megírt darabok, van kötetem, olvastam a Ki lesz a bálanyát meg a Deficitet. Sajátos helyzet. Felejtsük el mindenestül, mondaná más, amit megértenék. De ebbe én például nem szálltam bele soha. Szeretem távol tartani magam az úgynevezett mai magyar gyűlöletkultúrától.

De miért? Mert más polcra kerülne, ha kiderülne, mit gondol a világról?

Ha az ember a nyilvánosság elé lép, a közönsége óhatatlanul véleményt nyilvánít róla. Ezt nehezményezni olyan lenne, mint a gravitációra panaszkodni. Nekem akkor is tulajdonítanak politikai véleményt, ha nincs, mert látszom. Luxus lenne ezek után még politizálni is, amikor a könyveimből bőven kiderül, mit gondolok az úgynevezett világról.

Ezek a hiedelmek szinkronban vannak a nézeteivel?

Nincsenek szinkronban sem a nézeteimmel, sem a műveimmel. Ha valamiről, akkor az olvasás, a megismerés hiányáról tanúskodnak. Ha nem olvasnak, és úgy mondanak véleményt a könyveimről, akkor nincs miről beszélnünk.

Az a képem önről, hogy mindenfelé tud gesztusokat tenni. Mindkét térfélen jól mozog.

Pontosítok. Hívnak. Adnak a szavamra, ami jólesik.

Nem annulálja egyik a másikat?

Az olvasóim zöme nem az elképzelt politikai identitásom alapján ítél meg.

Nem az olvasókról beszélek, hanem a szekértáborokról.

Nem szekértáborok hívnak, hanem emberek. Szerintem ez a létezésünk végzetes leegyszerűsítése volna. Nem -oldaliként szállok fel a villamosra, nem -oldaliként reggelizem, nem -oldaliként lélegzem.

Ma egy értelmiséginek nem nagyon lehet kívül maradnia ezen a koordináta-rendszeren. Még az Operaház igazgatóját is megtámadják a kormány lapjában, ha kicsit elhajlik. Ön mintha mégis arra törekedne, hogy kimaradjon ezekből.

A magyar közgondolkodás legnagyobb betegsége a hajlam a mindennapos megbélyegezésre. Azt gondolni a másikról, hogy cselekedeteinek kizárólag politikai motivációi vannak. Azért nyilatkozik emide meg amoda, mert „mögöttes” szándéka van. Azért ír olyan könyvet, amilyet, és nem mást, mert imponálni szeretne valamelyik „oldalnak”. Azért vállal egy munkát, azért megy be a tévébe, mert stb. De az ember nem csak társadalmi lény, én például biológiai lényként is létezem. Ízlésem is van, nem csupán érdekeim. Magyarországon ma semmit nem lehet megúszni, ha akarod, ha nem, a homlokodra kerül valamilyen bélyeg. Hogy üdítő ellenpéldát is mondjak: a könyvem előzékén látható térképet Somogyi Győző grafikus rajzolta. Én tudtam, ennek a regénynek szüksége van Somogyi Győzőre. Ő az első telefonhívásomra igent mondott, később pedig elküldette dupla fájlként. Nem firtattuk, kicsoda az MMA tagja, kicsoda a Szépírók Társaságáé. Somogyi évtizedek óta él Salföldön, felségével ők voltak itt az első városi házvásárlók, és olyan térképet rajzolt a Káli-medence Árpád-ház korabeli állapotáról, amilyet senki más. Kért részletet az akkor még csak készülő regényből, kíváncsi lévén, miről van szó, elküldtem neki. Bárcsak sikerülne így minden kapcsolatfelvétel Magyarországon olyan emberek között, akik ugyan még sohasem látták egymást, de azért tudnak a másikról, és nem hiedelmeket.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Ahogy a fülszövegben írja, „bármilyen hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal”.

Ha ilyet ír az ember, óhatatlanul beindul a találgatás, hogy ki kicsoda. A Káli-medencében él manapság, nyaranta a márais értelemben vett, tehát világnézettel is rendelkező, kifinomult „Buda” meg a „Pozsonyi út–Szent István park”, vagyis az értelmiség; -oldaliságát, ha van neki, megint csak odahaza felejtve. A pallérozatlan partihiénák ritkán jutnak idáig a tópartról.

Persze, mert az ember időnként ráismer egy- egy színész, rendező egy-egy mondatára.

Sosem voltam szívbajos a vendégszövegekkel. Rengeteg színészinterjút olvastam ehhez a könyvhöz, és időnként szó szerint használom őket. Színészekkel beszélgetve fejben jegyzeteltem.

Sosincs olyan, hogy valaki fölhívja, te, ezt én mondtam?

Dehogy nincs, sőt olyan is van, hogy valaki pontosítani szeretné: ő nem így mondta. De hát az nem „ő”, én csak tudom. Találkozni egy aktív olvasóval, ez is a hatás egy formája. Mindannyian hatni törekszünk, és ezt most korántsem megrovóan mondom. Ahogy Petri megállapította: szállóigévé válni a legjobb dolog.

Magának sikerült?

Sikerült.

Mivel?

Például ezzel a verssel: „Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár”, íme, például Bárdos Deák Ágnes előadásában:

Pár éve azt mondta, hogy annyi írása van a fiókban, hogy ha évekig nem írna a kiadójának, akkor is el lenne foglalva magával. Így van ma is?

Nem sietek sehová. Előbb-utóbb összeállítok egy könyvet a Debrecenről szóló írásaimból, azt sem bánom, ha képeskönyv lesz. Van két drámám, amit eddig csak felolvasó színházi formában adtak elő. Azt hiszem, nem lettem gyarlóbb drámaíró, mint tíz éve voltam, de újabban bonyolultnak találtattam. Ez sokat elárul az évente növekvő közegellenállásról. Epifánia királynő, ez egy királynődráma, afféle felnőtt mesejáték. A kőszínházak nem tudtak vele mit kezdeni, hiszen szeretik a gyorsreagálású színművet, amely akár ellenzéki kortesbeszédnek is alkalmas. Ez viszont szerintem színházi feladatnak kevés. Emellett science fiction jellegű, számos női karakterrel, leginkább Lars von Trier vagy David Lynch stílusában. Horváth Csaba és Enyedi Éva Pécsre készítettek belőle felolvasószínházat, Lázár Helga pedig ebből rendezte a vizsgaelőadását az Ódry Színpadon, Szamosi Zsófiával a címszerepben; de annyira agyonhúzták, hogy végül csak egy keresztmetszet hangzott el a szövegből. Meg A Legkisebb Jégkorszakból is készült drámaváltozat, ez mai és magyar. Forgács Péter tanítványai Pécsen olvasták föl, a szombathelyi színészek pedig idén januárban, Duró Győzőnek köszönhetően. És pont.

Hogy működik ez? Amikor kész egy dráma, akkor házal?

Nem szeretem ezt a szót. A dramaturgok időnként megkeresnek, én meg ajánlok. Amit írok, az mindig csupán egy javaslattétel a színpad felé. Aztán abba vagy beleszeret egy rendező, vagy nem.

Kompromisszumkész?

Ha azt látom, hogy valami épkézláb dolog történik a színpadon, akkor igen.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Szegeden az volt?

Odafigyeltünk Papp Andrással együtt. Ez azt jelentette például, hogy azt a mondatot: „szalad a konyha”, nem mondhatja egy ostromlott, csakis egy ostromló, mert pillanatnyilag csak neki van rálátása a saját konyhájára. Ez a mondat egyébként Szirtes Ágitól származik. 2006-ban, a Kazamaták próbáján mondta forradalmárként, hogy azért rohan haza a térről, mert szalad a konyhája. Azonnal mentettük ezt a mondatot.

A szegedi előadásnak vége van, mert volt egy igazgatóváltás. A politika mégis beleszól mindenbe?

Hivatalosan nem búcsúztattuk el a darabot, de kilenc ember szerződik el a színházból, és ennyi külsős színészt lehetetlen egyeztetni.

Kétgyerekes apuka is, nem csak író és válogató. Hogyan megy ez egyszerre?

Mindenekelőtt kell hozzá egy megértő házastárs, és az is nagy dolog, hogy amikor az ember egész héten összesen kilenc órát tölt otthon, a fiai nemcsak fölismerik, amikor hazaér, de van is kedvük játszani vele, és apaként azonosítják. Nemcsak 182 előadást láttam az elmúlt évben, de a Nílus-deltában is jártam egy költőfesztiválon, és Azerbajdzsánban is egy barátommal.

Megértő felesége van és jó memóriával rendelkező gyerekei.

Így igaz, köszönöm nekik ezúton is.

vissza a címlapra

Kommentek

Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901), Idylle princière, 1897
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.